A „nem most jöttem a falvédőről” tipikusan olyan mondás, melyben az öntelt városiasság akaratlan is a vidéket gúnyolja. Pedig a sokszor lesajnált magyar falvédőszövegek is hagyományos (paraszti) kultúránk közép-európai beágyazottságát mutatják.
A magyarnak édesanyja-apja, édes anyanyelve van, sőt édes szerelme is lehet. Ma mégis divat mindentől irtózni, ami édes. Vajon hozhat-e mindez metaforikus pálfordulást hagyomány és újítás örök csatájában?
Leesett végre a kétforintos, hallom ötvenes asszony szájából az egyik pestkörnyéki vonaton, én pedig megörülök az „inflációs” szólás-csemegének.
Negyvennyolctól mindmáig emlegetjük, nem engedünk a negyvennyolcból. Ám ma már egész mást jelent a mondat, mint akkoriban.
Magyarul csak homályos választ kínál e kérdésre egy-egy állandó szókapcsolat, pl. belső sejtés. Vannak nyelvek, melyek egészen egyértelműen az emésztőszervekben vélik megtalálni e különleges képesség testi otthonát.
Egyes mesterségek technikái régen karnyújtásnyira voltak tőlünk, majd le- és eltűntek. De vajon a régi szakmák, ősi fogások „korszerűtlensége” magyarázza-e önmagában az emléküket őrző frazémacsoportok kollektív feledését?
„Maximálisan kitette a pályára, ami még benne volt” – újabb focivébés aranyköpés az M4Sport kommentátorától. Mondhatnám azt is, újabb frazeológiai dezillúzió, ha még meglepődnék.
Ha újabb frazémaszótárnak nem is, humoros frazémákról szóló tanulmánykötetnek azért örülhettünk a Tinta Könyvkiadó legutóbbi könyvbemutatóján. Mivel egy kiváló ismertetőt Balázsi Attilától ott helyben hallhattunk róla, én alább néhány személyes benyomásom megosztására, és érdekes példák felelevenítésére szorítkozom.
Öreg kartonládákból régi, sepsiszentgyörgyi líceumi diákok gyűjtéseit húzogatom elő. A törékeny lapok egykori szerzői ma már nagymamák-nagypapák lehetnek. Vajon eszükbe jutnak-e néha kora ifjúságuk kincskereső feladatai?
Miért hetvenkedik, aki fűnek-fának dicsekszik, s felvág? Vagy épp hányavetiskedik, mint szavunk egyik feledésbe merült, tájnyelvi jelentése sugallja.