Ebből aztán ki-ki megítélheti, mennyi idő kell egy politikai hitvallást tükröző jelmondat tökéletes absztrahálódásához, más szóval, hogy igazi, „klasszikus” szólás szülessék belőle. A forradalmi hevületben, de még Haynau és a Bach-korszak legsötétebb éveiben is, ki gondolt volna másra, ha elhangzik a „nem engedünk a negyvennyolcból”, mint az áprilisi törvényekhez való ragaszkodásra, a felelős Magyar Kormányra, a hadsereg nemzeti irányítására, Magyarország és Erdély uniójára, hogy a forradalmi követelések, és az uralkodótól 1848. április 11-én szentesített törvényeknek csak néhány sarkalatos pontját említsük. Ez az értelmezés fenn is maradt egészen a kiegyezésig, ám 1884-től a „negyvennyolcas” pártpolitikai jelző, ma úgy mondhatnánk, „politikai brand” lett a Függetlenségi Párt égisze alatt. Innen kezdve egyenes út nyílt az absztrahálódás, az eredeti tartalom kiüresedése felé. Ma már bizony ugyanúgy meg kell magyarázni az eredeti jelentést egy ifjoncnak, mint mondjuk felcsigázza az érdeklődését, vagy benne hagy a pácban szólásaink esetében. És a konnotációvesztéshez, ha nem is volt elég az a szűk negyven év, mikor jelentéstartalma módosulni kezdett, azért bő évszázadnál nemigen kellett több.

Fél évszázad ellenben kevésnek tűnik ahhoz, hogy egy erős, forradalmi töltetű jelmondat, rigmus, csatakiáltás hétköznapi szólássá váljék. Pedig 1956-is emlékezetes a ruszkik, haza, az aki magyar, velünk tart mondásokról, valójában persze véresen komoly (csata)kiáltásokról, de ezek máig nagyon erősen kötődnek az ötvenhatos forradalom szellemiségéhez. Talán egyedül a „márciusban újra kezdjük” válhat(na) kortalanodó, valódi frazémává. Bármennyire is rettegett a bolsevik diktatúra 1957. márciusának idusától, bármilyen fondorlatosan fojtotta is vérbe az ellenállást, a szólást magát nem tudta legyilkolni, ami aztán új, forradalmi hangulatú életet kezdett 1988/89-ben, az MDF rendszerváltó rendezvényein és egyes óriásplakátjain. A ruszkik továriscsi konyec-ra hangszerelődött, de a márciusban újra kezdjük akkoriban gyakori bátorító köszöntés volt, eredeti formájában. Persze mindmáig kérdés, a márciusban újra kezdjük (MÚK), képes lesz-e olyan népszerű szólássá válni valaha-is, mint a nem engedünk a negyvennyolcból. És vajon jelenti-e majd egyszerűen azt, hogy ’valami nemest, szépet újrakezdünk’, minden történelmi konnotáció nélkül? Hogy ötvenhatos slágerválaszt adjak erre Doris Day-jel, „a jövőbe nem láthatunk”.

Ha pedig Doris Day, hát nem hagyhatom említés nélkül, hogy az ötvenhat őszének Budapestjén hihetetlen gyorsan népszerűvé vált, csakhamar Oscar-díjas filmdallá avanzsáló Que sera, sera (Whatever will be, will, be), magyar változata az „Ahogy lesz úgy lesz” címet kapta. (Hollós Ilona énekelte magával ragadó, gyönyörű hangján.) Az ötvenhatos magyar cím is egy Európa sok nyelvében elterjedt közmondásra utal. Nemcsak az élet súlyos kérdéseire, véres forradalmi kétségekre adható ötvenhat novemberi sztoikus válasznak volt (akaratlanul is) jó, hanem régi népi bölcsesség is. Ahogy az észt mondja, ha sehogyse lesz, hát valahogy akkor is lesz, vagy palóc öreganyám őseitől tanult változatában: „nem, baj, fiam, valahogy majd csak megleszünk”. Akárhogy is lesz, el ne felejtsék újra meghallgatni Hollós Ilonát, és ne hagyják ki a Doris Day eredetit sem! Ha pedig még nem ismernék, hát annál inkább hallgassák meg őket a világhálón vagy a restaurált, javított CD-felvételeken!