Eszti nagyanyám régi újpesti otthonában, pöttöm konyhájának egyetlen szabad felületén lógott évtizedekig egy kékkel hímzett falvédő. Nagyapámra hasonlító úriember korsóból kortyolta rajta a vizet, közben nagyanyám illendőn bekötött fejjel sürgölődött a fazekak körül. A hitvesi remény moralizáló szózatot hímzett a figurák fölé: „Az én uram csak a vizet issza, nem is sírom a lányságom vissza”. A konyhai falvédők e gyakori szólása persze hímzett malaszt maradt: Gyula nagyapám csinálta kitelepítés előtt az egyik legjobb bort a hont megyei Ipolypásztón, s aztán Újpestre keveredve, immár szőlőtlenül-házatlanul sem vetette meg az italt. Ha nem is jött meg időben Brunovszky vonatfüttyös gesztenyefái alól, nagyanyám nem mehetett utána. Nagyapámnak egészen más volt az időben hazatérés fogalma, mely azonban mit sem számított a fejérnép világában: asszony nem tehette be lábát Brunovszkyhoz, így nagyanyámnak maradt a vászon kéklő vigasza. Az efféle, kárpát-medencei magyar portákon többnyire fekvő téglalap alakú, régebben len- vagy kendervászon konyhai falvédőkbe pirossal vagy kékkel hímezték a gondos leány- és asszonykezek bölcsességeiket, vagy épp tréfás, napi robotban is erőt adó szólásaikat, amilyen Eszti nagyanyámé is volt. A falvédőszövegek egy része áhítatos hangulatot árasztott, nem ritkán a teljes Házi áldás vagy annak záró fele díszelgett száröltéses virágfüzérek közt. Hogy történetileg a morális tartalmú, Úrasztala, és szószéktakarók világiasodtak-e el a századok során, vagy párhuzamosan történt a dolog, netán más anyagú feliratos faliképek, pl. templomok festett fakazettái az elődei e kései „konyhaművészetnek”, számunkra végül is érdektelen. Érdekes az, hogy a „Nem most jöttem a falvédőről” szólásunk már ezeknek a falusi vásznaknak kedvesen naiv, erkölcstanító világából született, metonimikus násszal. Aki mondja, az bizonyosan kikéri magának, hogy őt ezzel, a szerinte nagyon is együgyű világgal azonosítsák, nem balmadár ő, mint (szerinte) a falvédők figurái.

Szólásunk eredetével így rendben is lennénk, csakhogy nem árt tudni, nem csak magyar specialitásról van szó. Ez akkor is igaz, ha a magyar anyag mindennemű néprajzi és hímzéstechnikai összehasonlítást kiáll közép-európai rokonságával, sőt. Ha a kolozsvári székhelyű Kriza János Néprajzi Társaság sok évvel ezelőtti pazar kiállítására gondolok, az  „verte” a világhálón fellelhető teljes német történeti és néprajzi anyagot a maga csoportjában, egyszóval a konyhai falvédők között. Talán e különleges etnográfiai bőség miatt termett ebből épp nálunk frazémát a folklór, legalábbis szólásunk hasonló értelmű német változatáról nincs tudomásom. A dolog pikantériája, hogy szólásunk aztán pejoratív, faluellenes többletjelentést is kapott, akár zsúpfedeles kunyhókban, akár polgári otthonok környékén született valaha. Merthogy ezek a falvédők nem kis ideig polgári otthonokban is előfordultak, talán nem olyan vérbő (ki)szólásokkal és ornamentikával, mint falusi társaik, de ott is jelen voltak. Sőt, német nyelvterületen nemcsak konyhafalra, nappaliba (!), hanem a konyhai kötényekre is szívesen hímeztek tréfás vagy moralizáló szólásokat. Ennek megfelelően két terminus is létezik leírásukra: 1. Wandschonersprüche ’falvédőszólások’ (falvédő szavunk éppen a Wandschoner tükörfordítása, a Spruch jelentése pedig ’szólás, bölcs mondás’); 2. Schürzensprüche ’kötényszólások’.

Én magam egy északnémet lenvászon konyharuhát őrzök, már a gyári világból való, alig negyven éves, így hát nem kézimunka többé, csak nyomtatott emlékképe valamely ősének. Néha beteszem a kenyereskosarunkba szalvéta helyett, ha olyan kedvem van. Ez a szöveg áll rajta: Lustig Feuer, froher Mut, dann Gerät, das Kochen gut. Van ennek egy „folyékonyabb”, kevésbé okfejtő változata is: Lustig Feuer, froher Mut, dann gelingt das Essen gut. Ez tehát igazi falvédőhöz méltó, pársoros versike, akárcsak az „Az én uram csak a vizet issza, nem is sírom a lányságom vissza”.

Ezekkel a klasszikus konyhai falvédőszólásokkal szemben a kötényszólások kevésbé moralizálók, bennük a humor domborodik ki. Vagy, ha a modern, turistaváltozatokat nézzük, főleg az ízléstelenség és humortalanság, de ezt most hagyjuk. Nézzük inkább két igazán szellemes Schürzenspruchot, az első a szokott versike-módi szólás, a másik egészen közmondásszerű, tkp. szóláshasonlat:

Fünf sind geladen,

Zehn sind gekommen,

Giess Wasser zur Suppe,

Heiss alle willkommen.

Lieber rund und gesund, als schlank und krank.

Utóbbi már a beszólás-típusú, újdonatúj, főleg turistáknak szánt (pszeudo)folklór-felé közelít, amely az Égei-partoktól a Helsinki piacig testet ölt a szélben lengedező kötényeken, no persze angolul, mert üzlet, az üzlet, másrészt pedig sem görögül, sem finnül nincs nagyobb hagyománya ilyesminek, szemben a német nyelvterülettel, és az Osztrák-Magyar monarchia népeivel[1]. Néhány érdemesebb darab a XX-XXI. századi angol kínálatból:

Love comes and goes, but cooking is forever.

If you want to have breakfast in bed, sleep in the kitchen!

Na persze, mi talán meg tudjuk ítélni, városi gőg nélkül is, mi édes, mi szerethető a máig átöröklődött falvédő- és kötényszólások világában, mit érdemes gyűjteni vagy nyaralásból hazahozni, mert remélhetőleg nem most jöttünk a falvédőről.

[1] Egyes közép-európai falvédőszövegek történeti néprajzi hátteréről, a szövegek lehetséges tipizálásáról érdekes szakdolgozat olvasható a világhálón: Ingrid Michalek: Gestickte Sinn- und Segenssprüche (Wandschoner-Sprüche) in Tschechisch, Slowakisch und Deutsch im inhaltlichen und sprachlichen Vergleich. Bécsi Egyetem, 2012. Mint címe is mutatja, ebből az összevetésből a magyar szempont nyelvileg sajnos hiányzik, művelődéstörténetileg azonban részben jelen van a munkában.