Érdekes, hogy éppen a hetvenes számból képzett ige jelent ilyesmiket. Ha a mai köznyelvben nem is, de nyelvjárásainkban a hatvankodik is ismert volt. Mindkettőt megtaláljuk az Új magyar tájszótár anyagában, a hatvankodik változatot kifejezetten mai, köznyelvi ’dicsekszik, felvág, kivagyiskodik’ jelentésben, a hetvenkedik-et átvittebb módon, szólásmagyarázatokra utalással (ÚMTSz 2: 868, 937). Hetvenkedik, mint a polturás malac a garasos kötélen; Hetvenkedik mint az árpa-cipó a kemencében, találjuk Margalitsnál (Margalits 1897: 331). A vékonypénzű malacnak bizonyára nem tetszett, hogy kutya módra kötélen vonszolták a piactérre, a cipó meg addig hetykélkedett-pukkadozott a kemence forró magányában, míg meg nem repedt.

A szólás eredetnyomozására Tótfalusi István tett kísérletet, egyszerre lemondóan és hangtanilag meghökkentően is. Megvallom, egyik indulatával sem győzött meg, annak ellenére sem, hogy valójában a TESz véleményéből indult ki. Akadémiai történeti-etimológiai szótárunk szerint az első biztos hetvenkedős adat az árpacipós, 1808-ból, Kresznericstől, egyébként viszont a TESz ismeretlen eredetű szólásnak tartja a hetvenkedik-et, kétségbe vonva számnévi eredetét. Tótfalusi 2001-es Magyar szótörténeti szótárában felveti, esetleg ható igénk –hetetlen képzőjéből ered ez az idiomatikus ige. E magyarázatban nem is az a legfurcsább, hogy minderre egyetlen ismeretes nyelvtörténeti és/vagy tájnyelvi adat sincs, –ami tehát a *hetetlenkedik > hetvenkedik fonológiai kötéltáncát (elhallások sorozata??, népetimológia??) alátámasztaná, –  hanem az, hogy nem veszi figyelembe a hatvankodik létét. Nem mintha a hatvankodik-ot nem lehetne ugyanilyen rosszul levezetni a ható igéből, de talán okosabb, ha ezt a fonológiai (?) okfejtést gyorsan a tudománytörténeti raktár hátulsó polcára száműzzük.

Közelebb járunk a tényekhez, ha visszakanyarodunk XIX. századi szólásgyűjteményeinkhez, valóságos nyelvi adatainkhoz. Ezek közt nemcsak hetvenkedők, hanem hatvanhéttel dicsekvők is fel-felbukkannak. Margalitsnál (1897: 316) a hatvan címszó alatt bukkan fel a nem hatvanhét, hanem hatvannyolc, melynek eredetére az Erdélyi János-féle Magyar közmondások könyvében szereplő szólás világít rá: „Nem hatvanhét, hanem hatvannyolcz. E km. azokra szól, kik mérték feletti nagyítással hazudnak, mint az egyszeri inas, kinek ura megparancsolá hogy amit ő mond, nagyítsa mások előtt. Történt pedig, hogy ura és ő vadászaton voltak. „Nos mit lőttetek?” kérdé valaki. – „Hat vagy hét nyulat,” mondá az ifju. Az inas a „hat vagy hetet” hatvanhétnek hallván, mondá: nem hatvanhetet, uram, hanem hatvannyolczat.” (Erdélyi 1851: 3438. szólás)

Magam is láttam-hallottam ipolyparti gyermekkoromban olyan horgászt, aki dédmama kertkapujához érve még kevéssel csukló felett mutatta, mekkora halat fogott. Az első jelentéskor még nem esett hencegős-mutogatós túlzásba, hiszen a vödrébe vetett pillantással menten ellenőrizhettük állítása igazát. Aztán mire hazavitte, megsütötte s m ind mind megette, a halszagra gyűlő, hoppon maradó szomszédoknak már csak a mese maradt. Ebben már könyéken felül ért a hal, másnap estére a kocsmaasztal mellett pedig már vállig ért a harcsa, ami eredetileg egy hatvandekás szegény pontyocska volt. Az elejtett vaddal, kifogott hallal való dicsekvés, nagyzolás vélhetően nagyon ősi rítus, azzal együtt is, hogy a vadászat számos korban kevesek kiváltsága volt. Az Erdélyi-történet akár mind a hatvankodik, mind a hetvenkedik alapja is lehetett (volna.) Az inas története rávilágít arra, hogy értelmetlen e két, hangrendi és számnévi párként is funkcionáló szólásunk számnévi eredetét kétségbe vonni. A ’henceg’ és ’hányja-veti magát’ kognitív szempontból egymást kiegészítő jelentéselemekként is elképzelhetők, történetileg nem feltétlen szükséges egyiket a másikból levezetni. A hencegő ember nagyon gyakran széles mozdulatokkal gesztikulál, vö. „ekkora halat fogtam, ni” „ennyi tenger nyulat lőttünk” stb. Innen nézve – ha mégis feltétlen a TESz által is sugallt jelentésváltozást (jelentésbővülést) is posztulálni akarjuk, akkor akár fordított irány is elképzelhető, azaz (széles mozdulatokkal kísérve) dicsekszik, henceg > hányja veti magát. Ám, mint említettem, e szubjektív jelentéstörténeti mozzanaton való vitázásnál sokkal  izgalmasabb érdekes szólásunk eredete, amely minden korábbi szkepszis ellenére számnévinek, s alkalmasint halász-vadász dicsekvésre visszamenőnek tetszik.

(Rövidítések: TESz= A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára; ÚMTSz= Új magyar tájszótár)