Pusztay János rovata

A konyhaasztal közepén mécses szórja halvány fényét az asztal négy sarka felé.

Pomozi Péter fontos és tanulságos könyvére akarván felhívni a figyelmet, közlöm Janus Desertusnak[1] a könyvhöz írt előszavát.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy főiskola, valahol a végeken.

Nem ünneprontásnak szánom, de tisztességes ésszel föl nem foghatom, hogyan lehet ünnepelni egy olyan költő születésének 200. évfordulóját, akinek vígeposzát, A nagyidai romákat egy rendes, politikailag korrekt módon működő országban nem lehetne megjelentetni.

A reformáció 500. évfordulóját finnugor nyelvekkel foglalkozóként nem is köszönthetném méltóbban, mint az oroszországi finnugor és szamojéd nyelvű Bibliákról írott rövid áttekintéssel.

Zúgnak, kíméletlenül támadnak, zuhanórepüléssel, beleesznek ételbe, beleisznak italba, s ha szerencsétlenül járnak, akár bele is fulladnak a borospohárba.

Mintegy két esztendővel a finnugor írók badacsonyi kongresszusa után az idén augusztus 24-26. között Tartuban került sor a 14. kongresszusra.

A szetu eposz szerzőjéről, Anne Vabarnáról írott bejegyzésemhez (2017. május 1.) fűzött hozzászólásában egy kedves olvasónk figyelmeztetett, nem biztos, hogy sokan tudnák, kik azok a szetuk. Megköszönve hozzászólását, röviden pótolom a mulasztást.

Lefordítottam a szetu eposzt, a Peko természetistenről szóló Vabarna-alkotást, valamint két, ugyancsak őtőle lejegyzett epikus éneket, A lány haláldalát és A nagy nászt. (Vabarnáról az előző havi jegyzetben már szóltam.) Ez alkalommal fordítói töprengéseimet osztom meg az olvasóval.

Egyre hosszabb a finnugor nyelvű népek eposzainak listája. A finn Kalevala és az észt Kalevipoeg után a 20. század elejétől szinte napjainkig jelennek meg oroszországi finnugor eposzok.