A történelem során a tetoválás számos távol-keleti országban, valamint a Csendes-óceáni térségben is jelen volt. A japán tetoválás hagyománya hullámzó fejlődésen ment keresztül, és művészeti ágként csaknem teljesen eltűnt. Japánban a tetoválásokra utaló legkorábbi nyomok a Jōmon-korszakig (kb. i. e. 14 000–i. e. 300) nyúlnak vissza. A dogū figurák antropomorf agyagszobrocskák, amelyek arcán és testén különleges minták és díszítések láthatóak. A figurákon megfigyelhető mintázatok testfestésre, díszítésre vagy tetoválásra utalhatnak.

Irezumi

Több kínai utazó, akik a Yayoi-korszak (i. e. 300 – i. sz. 300) idején Japánba látogattak, feljegyezték a sok japán által viselt, gazdagon kidolgozott tetoválásokat. A kutatók úgy vélik, hogy ebben az időszakban az irezumi („megjelölés”) elsősorban spirituális jelentéssel bírt, ugyanakkor a magas társadalmi státusz jelképeként is szolgált. A Kofun-korszak (i. sz. 250–538) kezdetével változás következett be, amelynek során a tetoválások fokozatosan egészen más szerepet töltöttek be, a tetoválások társadalmi megítélése kedvezőtlen irányba fordult. A bűnözőket tetoválásokkal kezdték megjelölni és ezt a gyakorlatot irezumi-kei („tetoválás mint büntetés”) néven ismerték. Hasonló eljárást alkalmaztak a Római Birodalomban is, ahol a rabszolgákat a bűncselekményüket vagy státuszukat leíró feliratokkal jelölték meg.

Japánban a bűnelkövetőket bűncselekményük súlyától és jellegétől függően a homlokukra vagy a karjukra tetoválták, hogy mindenki számára látható legyen, mit követtek el. Ezeket a jelöléseket kizárólag a legsúlyosabb bűncselekmények esetében alkalmazták, és az ilyen tetoválásokat viselő embereket családjuk és a társadalom egésze is kiközösítette. Ebben a rendszerben több mint ezerféle kihágást büntettek tetoválással, bár a felsőbb osztályok tagjai bírság megfizetésével elkerülhették ezt.

Ez a Kínából átvett büntetőgyakorlat tovább erősítette a testmódosításokkal szembeni társadalmi megbélyegzést, ami a tetováláskultúra hanyatlásához vezetett. A VIII. századra a tetoválást már egyértelműen büntetésként alkalmazták.

Ainuk

Japán egyes elszigetelt területein a rituális és törzsi testjelölési szokások egészen a modern korig fennmaradtak. Ilyen volt Hokkaidó őslakos népének, az ainuknak a törzsi tetoválási hagyománya. Ez a hagyomány egészen a XX. század végéig élt – az utolsó teljesen tetovált ainu nő 1998-ban hunyt el. Az ainu nők szertartásaik részeként tetoválták az ajkukat. Az arctetoválás kizárólag a nőket illette meg, és a házasságkötés előfeltételének számított.

Egy tetovált ainu nő az 1910-es években

Japán déli területein, az Amami-szigeteken élők hagyományairól szóló legkorábbi feljegyzések a XVI. századból származnak. Szokásuk szerint a tetoválásokat a kézfejre készítették, egyes esetekben pedig az ujjbegyektől egészen a törzsig húzódtak. A hajichi tetoválások a felnőtté válás szertartásaihoz tartoztak. A minták régiónként eltértek, de az egyik fő motívum a nyílhegy. A nyílhegy a „soha többé nem tér vissza” jelentést hordozta – ahogyan a kilőtt nyíl sem tér vissza. Ez azt jelképezte, hogy ha egy lány férjhez megy, akkor egy másik családhoz kerül.

Csak az Edo-korszakban (1600–-1868) kezdett a japán díszítőtetoválás fokozatosan azzá a művészeti formává fejlődni, amelyet ma irezumi néven ismerünk. Ez a fejlődés szorosan összefüggött a japán fametszetművészettel, ami ebben az időszakban élte virágkorát.

Nagy hatást gyakorolt a tetoválások társadalmi megítélésére egy 1820-as évek végén megjelent illusztrált kínai regény japán kiadása. A Japánban Suikoden (Vízparti történet) címen ismert mű népszerűségét nagymértékben növelte a híres ukiyo-e művész, Utagawa Kuniyoshi által készített fametszetsorozat. A művész a regény legendás törvényen kívüli harcosait hősi jelenetekben ábrázolta, testüket pedig nagyméretű tetoválások: sárkányok, tigrisek, virágok és vallási szimbólumok borították. Ezeket a mintákat ekkoriban a bátorság és a fizikai erő jelképeinek tekintették.

Kabuki

Ezt a tetoválási stílust elsősorban az alacsonyabb társadalmi rétegek, például a kétkezi munkások, a parasztok, valamint különböző bűnözői csoportok tagjai viselték. Az 1860-as évekre a vezető kabuki (Japán négy fő színházi műfajának egyike) színészei már olyan kimonókban léptek színpadra, amelyek tetoválásokat utánzó mintákkal voltak díszítve. A korabeli művészet és szórakoztató kultúra ilyen hatásai miatt az emberek egyre inkább szerették volna a nyomatokon látott motívumokat a saját testükön valódi tetoválásként viselni.

Japán az 1850-es években, közel 200 évnyi elzárkózás után, megnyitotta kapuit a nyugati országok felé, és a felsőbb társadalmi rétegek, valamint az arisztokrácia tagjai lehetőséget kaptak arra, hogy meglátogassák ezt az addig rejtélyes országot.

A tetoválásokat végül a Meidzsi-korszak (1868–1912) kezdetén ismét betiltották. A Meidzsi császár barbárnak és visszataszítónak minősítette a tetoválásokat, mivel úgy vélte, hogy azok akadályozzák Japán nyugati mintájú modernizációját, és kedvezőtlen képet festenek az országról a külföldiek szemében.

A japán kultúra számos izgalmas sajátossága közül sok nyugati utazó egy-egy apró emlékkel tért haza, amelyet a bőrére készített tetoválás egészített ki. Így lehetett tetoválása Horthy Miklósnak is fiatal tengerésztiszti időszakában. Bár a karját beborító sárkány Angliában készült, a távol-keleti hatások Angliába is elértek a XIX. század végére. Voltak olyan esetek is, amikor angolok és amerikaiak évi 12 000 dolláros szerződést ajánlottak fel egyes japán tetoválóművészeknek, hogy hazájukban dolgozzanak.

Tetoválása volt Kossuth Lajosnak, V. György brit királynak és II. Miklós orosz cárnak is.

A Japánba látogató utazók beszámolói gyakran kiemelték, hogy a viktoriánus korszak nyugati látogatói egyszerre találták egzotikusnak és meghökkentőnek az olyan szokásokat, mint a férfiak és nők közös nyilvános fürdőzése, vagy az a látvány, ahogy férfiak szinte meztelenül, teljes testüket borító tetoválásokkal sétáltak az utcákon.

Japánban a tetoválásokra vonatkozó jogi tilalmat 1948-ban, a második világháborút követő amerikai megszállás idején teljes egészében feloldották. Ahogy országszerte megnyíltak az amerikai katonai támaszpontok, a japán tetoválóművészek egyre inkább az amerikai katonák igényeit szolgálták ki.

Az 1980-as években a tetoválás népszerűvé vált számos amerikai és brit rockzenekar körében, és ezek hatása újra felkeltette a fiatalok érdeklődését a testdíszítés iránt. Ennek eredményeként a tetoválások ismét széles körben elterjedtek, és a fiatalabb generáció újra felfedezte a hagyományos japán irezumi értékeit. Természetesen sokan a filmekből és a popkultúrából is ismertté vált jakuza bűnszervezettel asszociálnak rögtön, ha a japán tetoválásokról van szó.

A tetovált emberekkel szembeni, mélyen gyökerező társadalmi előítéletek Japánban mind a mai napig jelen vannak. Az irezumi hosszú utat tett meg az első feljegyzésektől és leletektől egészen addig, hogy a bűnözéssel és a jakuzával azonosították. Az irezumit minden egyes alkotásába fektetett gondosság, tudás és elhivatottság teszi a japán művészi önkifejezés egyik legnagyobb tiszteletet érdemlő stílusává a tetoválás világában.

Irodalom:

The World of Tattoo: an illustrated history by Hesselt van Dinter, 2005.

Traditional Icons by Rich Hardy, 2023.

Tattoo: Secrets of a Strange Art. Courier Corporation. 1933.

The Artistic Evolution of Japanese Tattoo Culture by Anna Alexandra Haas-Krioutchkov, 2019.TATTOO. 1730s-1S70s. Henk Schiffmacher’s Private Collection. By Henk Schiffmacher, Noel Daniel

A magyarországi tetováláskutatáshoz alapmunkák:

Balázs Géza 1987. „Titok a neved, Suha János”. (Magyarországi tetovált feliratok.) Forrás 19/3. 35—52; Tetovált szövegek Magyarországon. Magyar Nyelv, LXXXIV. (1988) 460–70; Tetovált szövegek. ELTE, MTA, Budapest, 1994; A tetoválás és a tetovált szövegek magyar néprajzi kutatása. 69–83. In: Szemiotikai szövegtan 7. Szerk.: Petőfi S. János, Békési Imre, Vass László. JGYTF Kiadó, Szeged, 1994; Testeden a jel. A tetoválás aranykorszakai. Múlt-Kor, 2020. ősz, 82–89.

Bodrogi Tibor 1987. A tetoválás etnológiája. Forrás 19/3. 110—142.

Lükő Gábor 1961. Archaikus tetoválás Nagybaracskán. Néprajzi Múzeum, Ethnológiai Adattár, 6790.

Országh László 1970. Tetovál. Magyar Nyelvőr 94: 474—477.

Tetoválók és tetováltak. Forrás 1987/3. (A szám szerkesztője: Kovács Ákos)

Az előző két rész itt olvasható: 1. rész (Jeruzsálem; koptok)  https://e-nyelvmagazin.hu/2026/06/28/toth-viktor-tetovalt-vagyok-1-jeruzsalemi-zarandoktetovalasok-es-a-kopt-muveszet/

2. rész (Amerikai indiánok) https://e-nyelvmagazin.hu/2026/07/25/toth-viktor-tetovalt-vagyok-2-amerikai-tradiciok-es-vallasi-motivumok/