Skip to main content

„Senkit sem érdekel a másik.” Orbók Sándorné Székely Ilonával, Székely János lányával beszélget Balázs Géza és Albu-Balogh Andrea

- 2024. 10. 18.

A Partiumi Keresztény Egyetem (PKE) Magyar Nyelv- és Irodalomtudományi Tanszéke által 2021. július 16–17. között megrendezett, Az irodalom és a kultúra életető közege: a lokális és a regionális 2. című konferencián vendégünk volt Orbók Sándorné Székely Ilona, Székely János lánya. Az író lányával Balázs Géza és Balogh Andrea folytatott kötetlen, nagyon őszinte beszélgetést.[1]

Balázs Géza (BG): Hölgyeim és uraim, kedves konferencia! Valami személyes dolgot is szeretnénk Székely Jánosról megtudni. Meghívtuk Orbók Sándorné Székely Ilonát, Székely János lányát. Keveset tudunk Székely János életéről, de Balogh Andrea tanárnő hozott néhány fényképet, amiből kiindulhatunk. Mutassuk meg ezeket![2] Van itt egy leventefotó, ha jól tudom, ez a Soó Péter idejéből…

Orbók Sándorné Székely Ilona (SZI) Gondolom, az előtti lehet, mielőtt elvitték végleg az alakulatot.[3] Menekültek a front elől egészen Dániáig, a képen még kisiskolás. Egy-két évvel idősebben élte meg azokat az élményeket, amelyekhez hozzáköltötte a Soó Péter-történetet.[4]

BG: Ez érettségi kép?

SZI: 1929-ben született, akkor már 19 lehetett.

BG: Hol érettségizett?

SZI: A Bolyai Református Gimnáziumban, nem tudom mi volt a neve 48-ban.[5]

BG: A leventekép hol készülhetett?

SZI: Valószínűleg a hadi főiskolán, igazolványkép lehetett.

Albu-Balogh Andrea (BA): Mesélt ezekről az évekről, ezekről az egészen fiatal éveiről? Iskola, érettségi?

SZI: Már a gyerekkoráról is sokat mesélt, voltak ilyen családi történetek, a hadapród iskolás koráról is, de ő igazából majdnem mindent le is írt. Amit ő fontosnak talált, azt le is írta, úgyhogy nem hiszem, hogy újat tudnék mondani. Igazából nem tartott magában semmit. Attól kezdve, hogy egyszer a lakásadó nénijük az ujjára csapta az ajtót, és szorította, mert ki akarta szoktatni a lakásból. Nem emlékszem pontosan mindenre, kicsi voltam. Azért amire tudok válaszolok én is, de nem vagyok egy olyan nagy memóriagép.

BG: Ez talán egy ismertebb kép Székely Jánosról…

SZI: Ezt, ha jól tudom, Erdélyi Lajos fotózta,[6] csinált egy egész sorozatot édesapámról, az íróasztala mellett. Pont így nézett ki az íróasztala a haláláig. Azok a könyvek, amiket utólag kapott és már nem fértek el a polcára, azok mind gyűltek-gyűltek. És azért ült oda fel a szék tetejére, mert ez volt az ő alkotópozíciója. Korán kelő volt, dolgozott, amikor még a család fel sem kelt, jóformán. Utána körülbelül tíz fele, mert hát nagy lazaság volt a szerkesztőségben,[7] nem kellett bemenni reggel nyolcra, legalábbis neki; a takarítónőnek biztosan be kellett mennie, tehát tíz fele ment be, és elintézte a dolgait, de délután már nem tudott dolgozni. Reggel volt meg az a két-három óra, amit az íróasztala mellett töltött el és dolgozott. Ez egy beállított kép.

BG: Ezek szerint akkor korán feküdt.

SZI: Akkoriban mind korán feküdtünk, azt kell mondjam. Korán… Mindenesetre kocsmába nem járt, barátokhoz nem járt. Tévéztünk, már amennyire volt tévé akkoriban. Az idősebbek emlékeznek, héttől kilencig vagy hattól nyolcig, s több nem is volt semmi, esetleg egy filmet meg lehetett nézni. Aztán olvasott és nem hiszem, hogy éjfélekig olvasott volna.

BG: Volt külön dolgozószobája?

SZI: Ez az ő szobája. Dolgozószobának is nevezhetjük, benne aludt.

BG: Körben képzeljem a könyvekkel?

SZI: Nem, egyoldalt voltak.

BG: Amennyire látom, itt nagy könyvsorozatok is vannak.

SZI: Igen, igen. Volt benne egy nagy lendület fiatalkorában. Ugye ő nem gazdag családból származott, és amikor beszabadult Kolozsvárra, az antikvárimból rengeteg könyvet vásárolt.[8] Édesanyám nagy kommentárt is fűzött hozzá. Német könyveket is vásárolt. Olvasgatta azokat, mert tudott valamennyit németül. Majdnem mindent megvett, ami érdekelte, sőt még többet is. Úgyhogy azok a nagyon szép sorozatok olyan antikváriumból összevásárolt fiatalkori könyvei voltak, amelyekkel megalapozta a könyvtárát. És erre büszke is volt, írt is róla, ha valaki olvasta netalán. Szász Laci biztos olvasta.[9]

BA: Ezek a könyvtornyok mit jelentenek? Ezek az aktuálisan forgatott könyvek?

SZI: Nem hiszem, hogy azt a legalsót forgatta aktuálisan, hanem inkább az lehet, hogy nagyon sokat kapott. Küldtek neki tiszteletpéldányokat, vagy akár ajándékba, vásáron is vásároltak a szüleim, ami érdekelte őket. Elég nagy számmal kapott dedikált könyveket mindenkitől, és azt oda tette le, már nem volt hova tenni. Ezen mi is csodálkoztunk, hogy miért nem csináltatott még egy polcot, de nem került sorra. És halálig úgy voltak.

BA: És ezt a jellegzetes munkapózt mi indokolta? Mert kényelmesnek semmiképpen nem tűnik.

SZI: Neki ez volt kényelmes, egyébként egy kicsit a dereka is fájt közben, a kedvenc póza nem olyan volt, mint egy átlagembernek. Például hanyatt fekve olvasott, mert csak így érezte jól magát, szerintem neki ez így volt kényelmes. Így töltötte el a napjait. Hanyatt fekve és úgy tartotta a könyvet. Nem tudom tud-e valaki így olvasni, nem olyan könnyű, én nem tudok.

BG: Hogy jegyzetelt?

SZI: Nem emlékszem.

BG: Nem emlékszik, hogy sok jegyzetpapírja lett volna?

SZI: Nem.

BG: Kézzel írt vagy géppel?

SZI: Kézzel. Nagyon sokat javított és utólag legépeltette, mert ő nem tudott gépelni. Kevesebbszer édesanyám, azután voltak ilyen gépírók magának az Igaz Szónak a szerkesztőségében is, akikkel legépeltette az irományait, gondolom, hogy juttatásért. És utána a legépelt írást is többször újrajavította, rengetegszer. Minden kéziratából van több példány.
BG: És ezek megvannak?

SZI: Hát megvannak. Én nem rendszereztem őket, sajnos nem volt időm, nem is nagyon értek hozzá, de valószínűleg fel lehet fedezni, hogy ez az első variáns, ez a második, ez a harmadik, ha valakit érdekel…

BG: Az irodalmároknak ez egy kincs lehet. Az egyik képen azt látom, hogy dohányzik…

SZI: Igen, sokat dohányzott.

BG: És mi van ott középen, egy üveg bor?

SZI: Lehet, hogy valamilyen pia, de nem jellemző, inni nem ivott. Alkalmanként egy kicsit, de nem volt ivó.

BG: Nem akart leszokni a dohányzásról?

SZI: Egyáltalán nem akart leszokni. Írt is erről egy verset, hogy az orvos is mondta neki, hogy ideje lenne felhagyni azzal a büdös bagóval, és aztán az volt a poén, hogy: hófehér mosolya láttán gyáva voltam bevallani, hogy többet ér a nyomorult életnél a bagó. Úgy érezte, hogy az ember rossz, kiszolgáltatott helyzetben van.

BG: Boldogtalan ember volt?

SZI: Szerintem boldog volt, mert azzal foglalkozott, ami érdekelte. Nem érdekelték az apróságok, csak a lényeg, és volt, hogy úgy látta, hogy ez a lényeg, nem az, amit más látott annak. Úgy érezte, hogy időpazarlás lenne mással foglalkoznia. Viszont a mindennapi életnek a kis dolgai nagyon megkínozták, és jaj, hogy mennyire nem szerette, ha kötelességek vártak rá, és valahova el kellett mennie. Például el kellett mennie valakit elhozni az állomásról autóval, nagy sziszegés volt és nagy fújás, aztán elment, de a terhére voltak az ilyenek. De ettől nem boldogtalan az ember.

BG: Értekezletek? Amikor voltak az Igaz Szóban? Azt szerette?

SZI: Nem. Biztos nem szerette.

BG: Itt egy kép egy értekezletről.

SZI: Szerintem sajnálta az időt, hogy mennyi hülyeséget mondtak, mert hogyha értelmes dolgokat mondtak volna, biztos szerette volna. Élete vége felé többször nekünk is megmondta, teljesen fölösleges, hogy az emberek beszéljenek egymással; azt tapasztalta, hogy senki se kíváncsi senkinek a véleményére, mindenki csak az övét mondja, mondja, mondja. Azt mondta, senkit sem érdekel a másik. És valóban lehetett valami igaza, mert ugyan kit érdekel Székely János gondolata?

BG: Most azért vagyunk itt páran…

SZI: Vannak, de érdekel-e valakit? Ki olvasott innen a teremből is valamit? Tíz ember?

BG: Azért többen…

SZI: Hát ezért volt pesszimista.

BG: De azért a szerkesztőségi állás alapvetően testhezillő volt számára.

SZI: Hát testhezállóbb volt, mintha tanított volna egy iskolában. Ahhoz egyáltalán nem lett volna türelme. A szerkesztőségben elnézték neki, hogy később ment be esetleg, de mindig lelkiismeretesen elvégezte a munkát, és mindenkinek válaszolt a leveleire.

BG: Minden levélre válaszolt?

SZI: Ő vezette a versrovatot. Minden versrovatvezetőt bombáznak. Azt is leírta nagyon humorosan, hogyan verte át valaki. Ha jól emlékszem Müller Dezső nevű, aki évekig bombázta marhaságokkal, egyszercsak egy egész tűrhető verset beküldött, és mivel már annyiszor visszautasította, ezt leközölte. Azután kiderült, hogy lopta valakitől.[10] Sajnos nem vette észre. Talán pont ezért, hogy mikre képesek, nem nagyon bízott az emberekben.

BA: Mesélt-e otthon a munkájáról? Mesélt-e magáról a családnak?

SZI: Nem mesélt, hanem beszéltünk egymással.

BA: Úgy értem, hogy beszélt-e a munkájáról, a gondjairól, ezekről a szerkesztőségbeli apró-cseprő dolgokról?

SZI: Sok mindenről szó esett, sok mindenről, de nem mondhatnám, hogy hazajött és mindig elmesélte otthon nekünk, hát kisgyerekek voltunk. Tizennyolc éves koromban elkerültem otthonról, azután nem is laktam soha otthon. Édesanyámmal sokszor megbeszélték ezeket, amik történtek, mert ott is voltak ilyen átalakítások, fúrások-faragások, kirúgások. Ilyenek voltak abban az időben, máskor is voltak, most is vannak, biztos, és azokat megbeszélték. Általában tisztán kiderült, hogy ki jellemtelen, ki milyen, nem volt titok ez. Általában édesanyámmal egyetértettek ezekben a dolgokban. Erkölcsileg nagyon közös hullámhosszon voltak. Aztán voltak persze más problémák is, veszekedések, ezeket elmondták, beszélgettek róla és mi is hallottuk, de én nem jegyeztem meg. Kicsi voltam és nem is érdekelt annyira.

BA: Itt egy nagyon kedves családi fotó 1958-ból.

SZI: Láttam sokszor, de arra emlékszem, hogy amin édesanyám ül, az egy láda. Le volt takarva talán egy belényesi takaróval. Édesapám játszott néha velünk, és felültetett a hátára, ez nem egyszer történt meg. De nyilván ilyen szalagot soha nem viseltem, valamiért a fényképész azt hitte, hogy jól áll nekem, édesanyámnak sem volt ilyen ízlése, azóta is kacagok, ha meglátom. Ha ’58-ban van, akkor én 4 éves sem voltam még.

BA: Ezen a képen az ivói családi időtöltés elevenedik meg. Hogyan is történtek ezek az ivói kirándulások?

SZI: Édesapám a vadászat iránti szeretetét a nagyapámtól örökölte, aki már azt is megírta, hogy nagyapám annak idején szükségből orvvadász volt. Mindenki látta, hogy a puskacsövet a nadrágja szárába rejtette, és mindig mondták, hogy megy a sánta a gyerekkel, mert nem tudta behajlítani a térdét a puskacső miatt. Édesapám a nagyanyámtól és a nagyapámtól örökölte a természetjárást és a természetszeretetet. Valaki ajánlotta neki, hogy vadásszon. Hargita megyében, Zetelakán van egy hosszú patak, Ivó patakja, ott nagy vadászterület van, és ott vett őzbakengedélyt évente. Eleinte ennél a Pista bácsinál, Kismáté István volt a neve, náluk laktunk. Mert édesapám elvitte a családot is, akart vadászni, mi pedig legyünk a zöldben. Ez itt Pista bácsinak a fia, ez pedig én vagyok, az Regina néni, apám és a testvérem. Utána megbeszélték Pista bácsival, hogy megvesz egy kicsi kaszálóházat. A zetelakiak ilyet tartottak, mikor kimennek szénacsinálni, ott élt a család. Egyet kinéztek és megvásárolta, és azontúl ott nyaraltunk minden évben két-három hetet, mert ő ezt szerette. Egyszer sikerült a tengerre elvonszolni, csak azért, hogy egyszer fürödjön benne, egyébként utálta a sok embert, utálta azt a hangulatot. Külföldre sose vitte el édesanyámat, se minket. Csak Ivó volt nekünk, mondjuk szép is volt.

BG: Leventeként azért el kellett mennie, meddig, Ausztriáig? Vagy Németországig?

SZI: Azt mondta, hogy Eselheide volt a helység neve… Meg Dániáig.

BG: Mondjuk ezt leszámítva nem is utazott?

SZI: Nem. Hanem volt azért egy-két eset, ahova meghívták, például egyszer volt Bécsben Kányádival, meg nem tudom kivel,[11] de csak egy-két eset volt.

BG: Budapesten többször volt, nem?

SZI: Igen, ott többször volt, igen, ott lakik a húga. Az utazgatás nem volt jellemző.

BG: A tengernél csak egyszer nyaraltak?

SZI: Lehet, hogy kétszer, egyszer édesanyámmal külön. Ők el voltak válva egyébként, ezt már többször elmeséltem, de utána mégis összeköltöztek, és együtt voltak halálukig.

BG: Ivóra vitt magával könyveket?

SZI: Persze.

BG: És főztek maguknak?

SZI: Ez a „főztek” erős túlzás. Nem főztek, édesanyám főzött. Édesapám nem volt olyan alkat, aki azt képzelte, hogy neki kell főznie. Vagy egyáltalán bármi házimunkát végeznie. Ő mint alkotó ember és ifjú költő, eszébe se jutott, hogy főzzön. Nem, ez szóba se került. Viszont amikor volt reggeli, vacsora vagy hideg étel, ott azért segített.

BG: Hogy szerezték be az ételt, mert ugye ha jól gondolom, az erdő közepén voltak?

SZI: Vittük hátizsákkal.

BA: Ilona erdészmérnökként végzett. Hatással volt a pályaválasztására az ivói nyaralás?

SZI: Most megszólal az erdőmérnök, mert ugye erdőmérnöknek mondják. Mert bányászmérnök sincs, és erdészmérnök sincs. Persze, hogy hatással volt, hát az nagyon jó hely, aki ott töltötte volna a gyerekkorát, mind odament volna az erdészetire.

BA: Van még egy kép egy domborműről, amit az öccse készített.[12] Ez ugye annak a háznak a falán van, ahol a gyermekkorukat töltötték?

SZI: Igen, ez a Bíróság utcában van, Vásárhelyen.[13] Nem laktunk kezdettől ott, sőt, amikor én születtem, még Kolozsváron laktak a szüleim, az öcsém is Kolozsváron született meg. Aztán elköltöztek Vásárhelyre, amikor édespám állást kapott az Igaz Szónál. Volt ott is állása Kolozsváron, de Vásárhelyre a lakás miatt költöztek, mert Kolozsváron albérletben laktak, és ígértek nekik lakást, ám akkor indult az Igaz Szó, akkor kaptak is. Először egy tömbházban a Szabadság utcában, de amikor elváltak, édesanyám visszaköltözött a nagymamához, és édesapám a szüleihez. És ez a ház, ahol aztán végül mégis ketten laktak a lakásban, ez az a ház, ahol az édesanyám édesanyja lakott, és a végén ott éltek [vagyis a Bíróság utcában]. Azt hiszem harmadikos voltam, amikor ideköltöztünk.

BG: Kik voltak a barátai, és egyáltalán voltak-e olyan barátai, akikkel összejárt, meghívott, akikkel vacsorázott, vagy koccintott?

SZI: Két dolog volt az életében, amit egyébként édesanyám mint férfi bolondériákat mély megvetéssel illetett: a vadászat és a bridzs. Volt neki egy kis kompániája, akik hetente összejártak bridzsezni, mindig máshoz mentek, ez volt a társasága. Egyébként nem jellemző, hogy eljártak volna hozzánk. Egy-egy barátja vagy ismerőse Kolozsvárról bejött, beszélgettek, de nagy társasági életük nem volt.

BG: Miért tagadta meg a díjak átvételét?

SZI: Leírta amúgy. Azelőtt őt sokan támadták. Azt mondta, hogyha akkor nem kellettem, most se kelljek. Ő elterjesztette maga körül és ezt hangoztatta, hogy márpedig ő nem törődik a társadalom és az emberek véleményével. Úgy érezte, hogy nem értékelik, el sem gondolkoznak azon, amit ő mond, és nem érdekel senkit, akkor hagyjanak neki békét. Úgyhogy aztán a díjakat nem tudom, hogy ajánlották neki, vagy csak úgy elterjedt, hogy jobb, ha nem is adnak neki.

SZI: De most hallottam, hogy valamit mégis elfogadott, talán nem akarta megsérteni a díjazókat…

BG: Színikritikusok díja,[14] valami ilyesmi hangzott el a konferencián. Most egy kicsit távolabbi kérdést tennék fel. Tehát ha nem abban a rendszerben él, más ember lett volna?

SZI: Nem, nem. Nem lett volna más ember.

BG: De határozottan állítja!

SZI: Egyik rendszer sem jó. Ez volt az alapállása. Melyik rendszer jó? Ez talán jobb? Az általános dolgok érdekelték, nem az, hogy pont akkor mi van. A transzilvanizmusról is szó esett, az olyan periférikus dolog a világegyetem szempontjából. Őt az alapvető dolgok érdekelték, az ember alapvető természete, az alapvető folyamatok a társadalomban, és az a következtetés, amire jutott, nem volt túl optimista az emberre nézve.

BG: Mint Székely János lánya, nyilván, hogyha találkozik az édesapja nevével, valahol rádióban, televízióban, színházban, baráti beszélgetésben, akkor fölkapja a fejét. Hányszor kapja fel a fejét egy évben?

SZI: Nem olyan sokszor, de vannak olyan jóismerőseim, akik szoktak egy sms-t küldeni, hogy van a rádióban valami, olyankor meghallgatom. Nem nagyon népszerű és igazából én most ide is csak azért jöttem el, mert örvendek, hogy egyáltalán foglalkoznak vele, mert azért nem egy nagyon divatos ember ő most sem.

BG: Mi az oka ennek? Ebben a körben nem nagyon kell indokolni, de miért nem megy át a nagyobb közönségnek? Túl filozofikus?

SZI: De ki megy át? Egy ellenpéldát, hogy tudjam, hogy kihez hasonlítsam.

BG: Megsértenék sokakat, ha mondanék ellenpéldákat. Erdélyit is tudnék mondani, akit minden színház játszik, állandóan. De lehet, hogy erre nekünk kell válaszolni.

SZI: Bejön az a humor az embereknek, hogy valaki berúg és kiugrik az ablakon. Édesapámból nagyon hiányzott ez a fajta humor, hogy az embereknek tetsződjön. Egyáltalán nem akart tetszeni. Őt csak az ő gondolatai foglalkoztatták, ez pedig elég unalmas sokaknak.

BA: Lehet úgy is mondhatnánk, hogy az a fajta könnyedség, az hiányzott belőle, ha más szerzőkkel vetjük össze. De mást szeretnék kérdezni. Van-e kedvenc könyve az édesapjától?

SZI: Mindegyiket szeretem, nem tudnék választani, tényleg. Van egy-egy dolog, amit én is úgy gondolok, hogy túlzás, nyilván olyanok, amik nekem úgy tűntek, hogy jaj, ezt már nem kellett volna írnia. De elnézőek vagyunk a szüleinkkel, én elnéző vagyok az édesapámmal.

BG: Ne fejezzük úgy be a beszélgetést, hogy magáról nem mond egy pár szót. Azt, hogy erdőmérnök, már tudjuk.

SZI: Odáig már eljutottunk, hogy 18 éves koromban elmentem az egyetemre, azután nagyon hamar férjhez mentem, 22 éves se voltam, elképzelni borzasztó. Akkoriban, az egyetemről kihelyeztek.

BG: Oda a Hargitára?

SZI: Nem, Csíkba. Csíkszeredában laktunk sokáig, évekig, és most is ott lakunk Csík mellett, mert hát ott születtek a gyerekek, ott nőttek fel. Közben Vásárhelyen az egész családunk már majdnem kihalt. Csíkszentmiklóson élünk, három gyerekünk van, az egyik lányom Budapesten él, van két gyereke, férj nélkül, a másik lányom Csíkszeredában él, van férje és három gyereke, és van egy fiam, aki még keresi az élete értelmét, mert még csak 37 éves.

BG: Mit csinál egy erdőmérnök?

SZI: Pedig azt hittem, hogy az erdészethez mindenki ért. Mert mindenki beleszól. Vágják az erdőt, irtják. Az erdőgazdálkodás azt jelenti, beosztják az erdőt száz részre, és minden évben levágnak egy részt, hogy a fakitermelés állandó legyen, de azért az erdő megmaradjon. A faállományt fel kell mérni, vannak kötözési módszerek, vannak értékbecslési módszerek, kiadják a cégnek, aki kivágja, eladják a faanyagot, beültetik, ezeket mind meg kell tanulni. Nagyon szép szakma, mert az erdőben ül az ember közben. Vannak persze hátulütők is…

BG: Mert jön a medve…

SZI: Eddig a fatolvaj volt a legnagyobb probléma, utána jön a medve.

BG: Mi az, amit úgy gondol, hogy az édesapjától örökölt? Valamilyen tulajdonság, jellemvonás, alkat?

SZI: Sok mindent örököltem tőle, de az, amit sokszor mondott és a fejünkbe is verte, hogy nem szabad semmit sem azért igaznak venni, mert száz ember azt mondja, hanem csak aminek te utána jársz és igaznak találod. Tényleg az önálló gondolkodás volt a legfontosabb az életében, mert az embereket annyira lehet irányítani mindenféle reklámmal, propagandával. Ha tízen is körülállnak és azt mondják nekem, hogy valami úgy van, sem hiszem el, és ezt tőle örököltem. Szegény férjem ennek az áldozata.

Boka László: Nem is kérdés, csak egy biztatás. Úgy érzem, hogy a szkepszis mellett mást is örökölt, ez kicsit a pesszimizmusra való hajlam. Ezért mondom el, hogy itt a PKE-n minden ősszel az erdélyi magyar irodalomból kötelezően tanítom Székely Jánost, és azt hiszem, hogy ez Kolozsváron és másutt sincs másképp.

SZI: Köszönöm szépen, bele is volt számolva a tízbe.

Valaki a közönségből: A Sapientia egyetemen Csíkszeredában kötelező a Mítosz értelme.

BG: Tessék vigyázni a számokkal, mert a PKE szövegtan kurzusán pedig Az árnyékot elemeztük valamennyien, úgyhogy ez is benne van.

Valaki a közönségből: A külföldre való utazás ütött szeget a fejembe, éspedig én is sok olyan értelmiségit ismertem, aki nem akart valahogy külföldre utazni, inkább otthon maradt. Tudna azért erről még néhány szót mondani, mert végső soron az erdélyi magyar irodalom mégiscsak be volt zárva. Az emberekben volt egy kíváncsiság, de voltak olyan emberek, akik azt a kevés lehetőséget sem vették igénybe, inkább otthon maradtak.

SZI: Nem tudom, hogy neki volt-e olyan, hogy mehetett volna, és nem ment, egyszer tudom, hogy volt. Szépfalusi István, neve ha valakinek mond valamit, akkoriban Bécsben nagyon pártolta a magyar írókat.[15] Nem érezte úgy, hogy igazán kíváncsi valaki rá, vagy hogy ő is igazán kíváncsi lenne valakire. Formális dolgoknak tekintette, ahol az emberek elbeszélnek egymás mellett, és egyáltalán… unalmasak. Biztos volt még ilyen, aki esetleg nem élvezte a közszereplést.

BG: Ez nem a legjobb végszó, de végszó. Nagyon szépen köszönjük a beszélgetést!

 

Jegyzetek: 

[1] A beszélgetést lejegyezte Kállai Dóra, a PKE magyar nyelv és irodalom szakos másodéves hallgatója, akinek munkáját ezúton is köszönjük. – Szerk.

[2] A bemutatott képek Elek Tibor Székely Jánosról írt monográfiájában jelentek meg nyomtatásban. Lásd: Elek Tibor, Székely János, Csíkszereda, Pallas-Akadémia, 2011. – Szerk.

[3] Értsd: mielőtt a leventéket, többek között Székely Jánost Németországba vitték volna további katonai kiképzésre. Erre már nem került sor, a háború véget ért, a leventék Nyugat-Európában fogságba estek. Székely János marosvásárhelyi diákként részesült leventeoktatásban. Lásd tovább: Romsics Ignác, Magyarország története a 20. században, Budapest, 2010; A marosvásárhelyi leventenevelésről személyes jellegű beszámoló itt olvasható: http://www.erdelyimagyarok.com/profiles/blogs/leventek-pz-s-maross-rpatakon-1 (letöltés: 2022.07.03.) – B. A.

[4] Orbókné Székely Ilona a kisregény megjelenésének idejére céloz, 1972-re. A regényben Székely a második világháborúban leventeként szerzett tapasztalatait öntötte irodalmi formába. Lásd Székely János, Az árnyék. Soó Péter bánata, Bukarest, Kriterion, 1972. – B. A.

[5] Az iskolát 1948-ban megfosztották Református Kollégiumi státuszától, nevét 2-es számú iskolára változtatták (Școala medie nr. 2). Online: https://www.bolyai.ro-/index.php/rolunk-4/intezmenyfejlesztesi-terv (letöltés: 2022.05.06.) – B. A.

[6] Erdélyi Lajos (Marosvásárhely, 1929–2020) – újságíró, fotóművész. 1958-től a marosvásárhelyi Új Élet munkatársa volt. Érdeklődéssel fordult az erdélyi fotótörténet iránt, szociográfiai igényű életképeket örökített meg, továbbá az erdélyi magyar írókról készített fotói gazdagítják Marosi Ildikó (húsz romániai magyar íróval készített,) Közelképek című kötetét (Marosi Ildikó, Közelképek: Húsz romániai magyar író, közrem. Erdélyi Lajos, Bukarest, Kriterion, 1974). Lásd Erdélyi Lajos címszó = Romániai magyar irodalmi lexikon I., főszerk. Balogh Edgár, Bukarest, Kriterion, 1981, online: https://mek.oszk.hu/03600/03628/html/e.htm#Erd%C3%A9lyiLajos (letöltés: 2021.05.07.).

[7] Székely János 1956-tól nyugdíjazásáig, 1989-ig volt a marosvásárhelyi Igaz Szó versrovatának szerkesztője. – B. A.

[8] Székely János Tordán született 1929-ben, középiskolai tanulmányait szülővárosában és Marosvásáhelyen végezte 1948-ban, ezt követően került Kolozsvárra, ahol a Bolyai Tudományegyetem filozófia szakán 1952-ben szerzett diplomát. Lásd Székely János címszó = Romániai magyar irodalmi lexikon 5/1., főszerk. Dávid Gyula, Kolozsvár, Erdélyi Múzeum-Egyesület–Kriterion, 2010, URL: https://kriterion.ro/glossary/szekely-janos/ – B. A.

[9] Szász László (Marosvásárhely, 1950–) több, Székely Jánosról szóló tanulmány és kötet szerzője, illetve szerkesztője. A teljesség igénye nélkül lásd az alábbiakat: Szász László, Egy szerencsés kelet-európai – Székely János, Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 2000; Egyedül – Székely János emlékezete, szerk. DÁVID Gyula, Szász László, Bpudapest, Nap Kiadó, 1999. – B. A.

[10] Székely János megírta ezt a történetet Kalandom Müller Dezsővel címmel 1976-ban. Megjelent az Egy rögeszme genezise című kötetében is (Kriterion, Bukarest, 1978, 386–390.). A meglopott költő Ratkó József volt. – B. G.

[11] Székely János 1968-ban vett részt egy hosszabb nyugat-európai körúton Kányádi Sándorral együtt. Lásd online: https://szekelyjanos.adatbank.ro/belso.php?a=-oneletrajz&k=19 (letöltés: 2022.06.08.) – B. A.

[12] Székely János Jenő (Kolozsvár, 1956–) szobrász, Székely János és Varró Ilona fia, Orbókné SZ. I. testvére. Jelenleg Magyarországon él. Egyéni és csoportos kiállítások, köztéri szobrok köthetők a nevéhez, többek között a székesfehérvári Petőfi-szobor, valamint Semmelweis Ignác és Jankovich Ferenc domborműve. A beszélgetésben említett emléktábla Székely Jánost és Varró Ilonát ábrázolja, aminek avatása 1994-ben volt. – B. A.

[13] A marosvásárhelyi Bíróság (egykori Werbőczy) utca román neve Strada Justiției. – Szerk.

[14] A Színikritikusok Díjának A legjobb új magyar dráma kategóriájában az 1982–1983-as évadban Székely János Vak Béla király című darabja volt a nyertes. Lásd: https://fidelio.hu/szinhaz/szinikritikusok-dija-1982-1983-65167.html (letöltés: 2022.09.29.) – B. A.

[15] Szépfalusi István (Budapest, 1932 – Bécs, 2020) evangélikus lelkész, 1955-től Bécsben élt. Lelkészként, folyóirat- és könyvszerkesztőként tevékenykedett, szívügyén viselte a magyar irodalom nyugat-európai, különösképpen a német nyelvterületen való népszerűsítését. Vö. Szépfalusi István, Evangélikus szórvány-lelkésznek lenni nyugat-magyar gyülekezet szolgálatában = Tanulmányok András Imre 70. születésnapjára, Acta studiorum religionis, 1998/1, 157–163. Szépfalusi István meghívására látogatott el Székely János 1968-ban Bécsbe, Kányádi Sándorral együtt. – B. A.

A beszélgetéshez kapcsolódó verselemzés:

Balázs Géza (2020) Szép magyar vers. Székely János: Hiánytalan. Édes Anyanyelvünk, 1. 15.

Balázs Géza (2023)  Hiánytalan világ – nemhiányzó ember. Székely János Hiánytalan című versének stilisztikai elemzése. 187–198. In: Az irodalom és a kultúra éltető közege: a lokális és a regionális 2. Szerk.: Albu-Balogh Andrea–János Szabolcs. Erdélyi Múzeum-Egyesület–Partium Kiadó, Kolozsvár–Nagyvárad.

2 Replies to “„Senkit sem érdekel a másik.” Orbók Sándorné Székely Ilonával, Székely János lányával beszélget Balázs Géza és Albu-Balogh Andrea”

  1. Meghatóan szép vallomás, mindenki olvassa el, aki kedveli Székely János költészetét vagy drámaíró munkásságát

Your Email address will not be published.

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.

x