Papp Andrea

Magyari Sára

Harangozó Imre

Harangozó Imre

Ilosvay Selymes Pál

Ilosvay Selymes Pál

Dede Éva

Dede Éva

(Ny)elvi kérdések   1-100.

Horváth Péter Iván

Horváth Péter Iván 100 ismeretterjesztő írása

Írások

Nyelvemre harapva
1-75.

Hartay Csaba

Hartay Csaba 75 szatirikus nyelvi írása

Írások

Takázás
1-45.

Horváth Péter Iván

Magyari Sára 45 nyelvi esszéje

Írások

Szólás-mentés 1–50.

Pomozi Péter

Pomozi Péter 50 írása

Írások

Korrekt troll 1-77.

Halmai Tamás

Halmai Tamás 77 korrektorglosszája

Írások

Kávéházi szeglet 1-26.

Fráter Zoltán

Fráter Zoltán 26 esszéje

Írások

Borostyánkő 1-88.

Puszay János

Puszay János 88 esszéje

Írások

„Túl sok itt a bűn…”

2021.05.7.2 hozzászólás

Irodalom- és nyelvtanári tűnődés nem csak érettségire készülés idején
Király Levente: 6ЗPÁЯD

Bevezetésül

A főcímbe emelt, érzelmektől és konnotációs (áthallásos, átvitt értelmű) jelentésektől sem mentes idézet Király Levente Nem láttuk még című verséből való, amelynek közléshelye a Hévíz folyóirat. Ki-ki a világlátása, a vérmérséklete, a tűrőképessége és még számos nézőpont mentén gondolhatja, sóhajthatja vagy fojthatja el magában, avagy vetheti ki magából ezt a többdimenziós megállapítást. Mert hogyne lehetne ez idő tájt hevesebb a szívverésünk, szaporább a légzésünk, amikor újra közbeszédtémává lettek a nemzeti irodalmi kánonunk számos generációt felnevelő, de legalábbis a felnevelésünkhöz hozzájárult korszakos szemelvények efféle kérdésfelvetésekben: „Jó vers-e a Himnusz? Jó könyv-e az Egri csillagok? Kell-e nekünk Az arany ember?”

Óvodapedagógusok, tanítók és tanárok sokasága igazgatta, formálta, csiszolta, alakította a társadalmi szocializáció adott keretei közepette az egyéniségünket, az érzéseinket, a gondolatainkat. Voltak közöttük erősebb nyomot hagyók, akadtak mára elillant emlékűek, és féltőn őrizzük a példamutatók tanácsait, tanításait, vagyis sokfélék voltak a pedagógusaink. Ne hallgassuk el, hogy az egyik rámenősebben kérte számon az előírt memoritert, a másik dramatizálta velünk kézen fogva az aktuális kötelező olvasmányunkat. Akadt, aki szerint a Hymnus és a Szózat tesz bennünket igaz magyarrá, más arra buzdított, hogy kérdezzünk az előttünk lévő házi olvasmányunk szereplőitől, valamint velük kapcsolatosan, és ne szűnjünk meg válaszokat lelni.

Amikor a pályám delelőjéhez közeledve egy falusi iskolában Jókai Mórtól Az arany embert tanítottam, az egyik hetedikesem ezzel rukkolt elő: „Ismerős nekem ez a Tímár Mihály, mert olyan, mint apa, ugyanis ő is szinte a semmiből akar vagyont csinálni, ráadásul neki is két nője van.” Ugye, elmondható, hogy igazán hatásosan szólította meg ezt a kamaszt Jókai Mór műve 1984-ben? Többféle válasz tolódik elénk ilyen és hasonló tanórai helyzetekben. Egy dolog azonban alaptétel: nem mondhatjuk, hogy nincs igazad, nem torkolhatjuk le az így reflektálót, nem utasíthatjuk úgynevezett rendre az ekként érző diákunkat, mert akkor minden résztvevő személyisége, lelkisége és minden nevelési, irodalomtanítási elvünk sérül. Ezt azonban nem akarhatjuk!

Nézzünk szembe a könyörtelen valósággal: mindinkább eluralkodik a világunkban a felszínesség (erről a tragikus folyamatról évek óta beszélnek idegen ajkú, nem magyar anyanyelvű hallgatóim is). Ám ellene fel kell lépnie minden távlatosan gondolkodó embernek, kiváltképpen az óvodapedagógusoknak, a tanítóknak és a tanároknak. Tegyük fel ezt a kérdést: Meddig hátrálunk még az igényesség, a minőség, az alaposság értékeivel a szemfényvesztés kihívó magatartása elől?

Az igénytelenség ott tobzódik a silány minőségelvben, az „Élj a mának!” elv túlhabzásában, a rádió- és tévéműsorok zömének szerkesztetlenségében, a riporterek bántó felkészületlenségében, hablatyolásában. A gyerekekkel, a tanulókkal szemben megmutatkozó gügyögés és szánalmas igénytelenség következménye a nívótlanság és a slampos középszerűség, holott ez utóbbiról Jevtusenko metsző pontossággal ezt írta: „Bűn a középszerűség!” Legyen már valóban bűn a középszerűségre nevelés is!

Az egyik magyarországi közvéleménykutató és közérdekű adatokat elemző társaság a 15 és 25 év közötti korosztályt kérdezte az olvasási szokásaikról. Könyörtelenül került napvilágra ebből a kutatásból, hogy a megkérdezettek mindössze hét százaléka (7%-a) olvas naponta, 16%-uk heti rendszerességgel. A havonta kötetet forgatók aránya sem magas, csupán 14 százalék. Az ennél ritkábban olvasók 35%-ot tesznek ki, és 28%-uk egyáltalán nem olvas könyvet. Mit tehetne a pedagógustársadalom a családokkal összefogva? El kellene magyaráznunk a fiataloknak, mégpedig szüntelenül: újra és újra, hogy mit vesztenek az által az igénytelenség által, hogy nem olvasnak napi gyakorisággal. El kell mondanunk, hogy satnyább lesz a képzelőtehetségük, hogy aki nem olvas, az nemigen tudja tökéletesen elsajátítani az anyanyelvét sem, ezzel együtt a helyesen írást sem, és képtelen lesz az árnyalt, az igényes, a választékos véleményformálásra is. Kétségtelen, hogy a nyelv és a nyelvtan ismeretének a hiánya kiszolgáltatottá teszi az embert. Nemcsak nevetségessé válhat a hebegő-habogó, setesután beszélő ember, hanem az is előfordulhat, hogy az információ hiánya miatt hatalmas veszteséget szenved. Hogy a szépirodalmi szövegek olvasása emberismeretet ad, vagyis fölkészít a konfliktusok megoldására, erről is kitartóan, meggyőzően kell érvelnünk. És akkor még semmit sem szóltunk a harmóniákról, amelyek nélkül széteshet a lelkünk.

Azt is megtapasztalhattuk már, hogy az utóbbi idők generációinak fiataljai már nem szépítik a dolgot, nem hazudják műveltnek magukat, sőt ne kerteljünk: nem is nagyon szégyellik azt az állapotot, amit az előttük járó generációk még műveletlenségnek neveztek.

Ezeket csak azért rögzítettem itt, jelen dolgozatom élén, mert már az első soroknál jelezni akartam és akarom szüntelenül, hogy nagy, sőt igen nagy nekünk, a magyar nyelv és irodalom tantárgycsoport pedagógusainak a felelősségünk, amikor diszciplínáink eredményes tanításához szövegeket, szövegtöredékeket válogatunk, választunk feldolgozásra, megmunkálásra, illetőleg szabad reflexiós műveletek elvégeztetésére, kidolgozására. Megkerülhetetlennek kell vennünk a tanítás- és tanulásszervezés, a tanítás- és tanulásirányítás szempontokból – a tanulók szakmai továbbhaladását, valamint az intézmények közötti átlépés érdekében mindenképpen – az aktuális Nemzeti alaptantervet (az akár tetszik, akár sem). Mindeközben tiszteletben tartandó az irodalmat tanító pedagógusok olvasottsága, szépirodalmi tájékozottsága is. Az olvasottságunk gondozásáról meg sose feledkezzünk el!

Vegyük ide a mindennapok irodalom- és nyelvóráit, amikor és ahol időről időre elénk jönnek ezek a kulcsmondatok:

  • remekmű-e vagy fércmunka-e a feldolgozandó szemelvény;
  • milyen műtípusok megismertetésére összpontosítsunk erőteljesebben;
  • vannak-e időt álló értékszempontok a műelemzés tanításához/tanításakor – merthogy kell műelemzést tanítanunk, tudniillik az olyan szerves része irodalomtanári, tudatos olvasóvá nevelő munkánknak, mint a matematikában a tízes átlépés tudatosítása, a szorzótábla, a mértékváltás elsajátíttatása;
  • a műértelmezés műfaj tanításakor melyik elvárásokat helyezzük előtérbe?

A kortárs irodalom tanítása, illetőleg diákjainknak a kortárs irodalommal való megkínálása alkalmanként aggályos lehet. Előfordul, hogy mi magunk idegenkedünk a velünk élő írók és költők munkáitól. Megesik, hogy alig jutunk el a 20. század félidejéig élt alkotókhoz és jelentősebb műveikhez, nemhogy az utóbbi 60–70 év írásművészetének akár vázlatos áttekintéséig.

Bárhogy is van, azért A Pál utcai fiúk, az Egri csillagok, Az arany ember, Az ember tragédiája, a Sorstalanság és a hasonlóképp emberformáló művek ne kerüljenek a tűrt kategóriába! Bármi is játszik szerepet a tanítási gyakorlatunkban, azért lapozzunk fel néhányat korunk irodalmi, művészeti folyóirataiból, hogy legalább forráshelyekkel ismertethessük meg diákjainkat, ezenkívül legalább mutassunk rá a velünk élő szépirodalmi törekvések formálódására.

Jelen dolgozatom elemzésre, bemutatásra, feldolgozásra választott novellája, a 6ЗPÁЯD a Hévíz folyóiratban látott napvilágot. Az író, Király Levente személyesen engedélyezte, hogy alkotását az irodalomtanítás gyakorlatába emelhessem.

Célkitűzésül

Ez idő tájt ismét sűrűbbé vált a levegő az érettségi mint a számonkérés intézményesült formája körül. Ezzel egy időben nekünk, a magyar nyelv és irodalom szaktárgycsoport pedagógusainak a felkészültség- és tudásellenőrző munkája ismét a felfokozott érdeklődés középpontjába került. Úgy emeltem itteni dolgozatomba Király Levente 6ЗPÁЯD című novelláját, hogy a feldolgozásával segítséget tudjak nyújtani tanárnak, diáknak, érdeklődőnek egyaránt a sikeresebb érettségi vizsga letételéhez, no meg az odavezető út egyengetéséhez is.

A mű befogadását segítendő

Erősen feltételezem, hogy a magyar nyelv és irodalom szaktárgycsoport pedagógusainak rendíthetetlen alapállása ekként rögzíthető: a szépirodalmat olvasni kell, az olvasottakat érteni kell, hogy a kommunikáció zavartalanul működhessék.

Nem akarok játszani sem a szavakkal, sem azok jelentésével. Nem szövegértő olvasásnak, hanem olvasmánymegértő olvasásnak nevezem azt az eljárásrendszert, amelyikkel foglalkozom irodalomtanári munkámban. Abból a felfogásból indultam ki, azt tekintettem és tekintem ez idő tájt is alapelvemnek, hogy az irodalom tanítója és tanára elsősorban, meghatározóan szépirodalmi jellegű olvasmányokkal szembesíti tanítványait, legyenek azok a diákok kicsinyek, kamaszok vagy érettségire készülődők. Gondolkodásomban nem más az olvasmány, mint a megízesített nyelvezetű, poétikai funkcióval rendelkező szövegmű. Ezt a nézetemet a Deme László nevével fémjelzett szövegtipológiára építve fogalmaztam meg. Vagyis nem közönséges szövegek olvastatásával, az azokhoz kapcsolt/kapcsolható feladatok kidolgozásával, megoldatásával tevékenykedtetem, munkáltatom, foglalkoztatom a növendékeimet, hanem egyértelműen a szépirodalmi ihletettségű szövegművek (= olvasmányok) megértésének a fejlesztésére helyezem a hangsúlyt.

Irodalompedagógiai munkánk célja: az olvasmánymegértés fejlesztése.

Nem kevés provokációt tartalmazhat ez a tételmondatom és a hozzákapcsolódó szemléletem. Abból a sokféleképpen értelmezhető tapasztalatból táplálkozik nézetem, hogy a haszonelvű életforma eluralkodása nyomán a tényirodalom rátelepült a szépirodalomra. Olyan ez, mint amikor a nyelvnek a közlő, tájékoztató és befolyásoló funkcióhármasából kiveszik/kikopik a befolyásolás, helyére is betüremkedik a közlés és a tájékoztatás pragmatikus elvárása. Szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy vannak új és divatos olvasástanítási, olvasásfejlesztő stratégiák (ezekről A. Jászó Anna közölt több ízben is lényegre törő, alapos összehasonlításon nyugvó elemzéseket). Ezek a kordivatos olvasástanítási eljárások, módszerek, stratégiák különböző erejűek, de nyilvánvalóan támadást indítottak önmaguk paradigmájának az elhatárolása, népszerűsítése érdekében a hagyományos megközelítési módok, a szépirodalmi olvasmányok megértését gondozó szemléletek, műelemzési iskolák ellen. Mindeközben ellenvetést nem tűrő kézmozdulattal söpörték le, esetleg söpörnék le ez idő tájt is a tiszteletre méltó hagyományú, magas színvonalú, fejlesztésre képes szépirodalom-megközelítési eljárásokat.

Mint annyi minden az utóbbi évtizedekben, így a szépirodalom és az olvasó viszonya is megkérdőjeleződött, holott éppen ez a szépirodalom hatásrendszerének az egyik, talán az alapvető kérdése. Nem lehet közömbösen elhaladnunk olyan tények mellett, mint például, hogy adott egy-egy költői, írói mű, amelyik valamiért szép, felkavaró, magával ragadó, az alkotója valamit mondani, feltárni akart általa, erkölcsi üzenetet bízott rá valamilyen személyes, avagy közösségi indíttatásból. Ezekre az üzenetekre fogékonyaknak, illetőleg vitákra készeknek kell lennünk. Ilyenekké neveljük diákjainkat is? A választ mindannyiunknak, magunknak is meg kell fogalmaznunk. Talán nem kevés támpontot nyújthat ehhez a dilemmához Fehér Renátó: „(…) Legutóbb amúgy is azt magoltuk be, hogy az író alanyban-állítmányban gondolkozik, nem népben-nemzetben. Az felejtődött el csupán, hogy az alany-állítmány (tehát a mondat) tartalma ettől még lehetne akár a nép is, a nép nincs letiltva. Szóval, hogy ezek nem ellentétben állnak, hanem fedhetik is egymást. Ahogy a testről, a betegségről, a szerelemről és a halálról is többnyire alany-állítmány által fogalmazunk. A nyelv nem finnyás. (…)”

A magam irodalomtanítási gyakorlatában egyértelműen azt tekintem kulcskérdésnek, hogy a szépirodalmi alkotásokról nem lehet kizárólagosan gondolkodni, csupán divatozó olvasástanítási eljárások mentén így-úgy vélekedni, tudniillik a szépirodalmat egyetlen elmélet, aktuális üdvöskének nevezett irodalomtudományi iskola sem sajátíthatja ki. Jelen dolgozatom is úgy akarja szolgálni a nyelv- és irodalomtanítás ügyét, hogy rendezőelvem a nyelv, az olvasás és a gondolkodás triász elsődlegességének az érvényesítése a kommunikációban.

Tanártársaim irodalomtanítási nézőpontját is joggal befolyásolhatja Oscar Wilde irodalomtörténeti és irodalomesztétikai szemlélete, ezt a Dorian Gray arcképe híres előszavában fejtette ki. Oscar Wilde olyan esztétikát alkotott, amelyik az olvasóra irányította a figyelmet a szerzőről. Oscar Wilde fejtegetését olvasva nyilvánvalóvá válik, hogy a szöveg lényege szerint töredékes, csak az aktuális olvasói értelmezésben válik teljessé. Hogy miről van itt szó? Egyértelmű: a szerzőközpontú irodalomfelfogástól való eltávolodásról. Az itt felvetett problémával árnyaltan foglalkozott Kádár Judit Engedelmes lázadók című monográfiájában, amelyben többek mellett Tutsek Anna, Lux Terka, Tormay Cecile, Erdős Renée, Kaffka Margit és Kosáryné Réz Lola munkásságát helyezte nagyító alá, láttatva a magyar írónők és a nőideál-konstrukciók alakulását a 20. század első felében. Ez az alkotói attitűd Kosztolányi Dezső híres gondolatában is jelen lévő: „A művet mindig ketten alkotják: az író, aki írta, és az olvasó, aki olvassa”. Az olvasóval szembeni alkotói elvárásról Illyés Gyula ezt gondolta: „… ő is (azaz az olvasó) fejtsen ki annyi erőt a megértés érdekében, mint a költő a megértetés érdekében”. Mindenképpen figyelemre méltó, hogy Örkény István is fontosnak látta az olvasót bevonni az alkotás-értelmezés folyamatába, ezért az egypercesekkel kapcsolatban külön is figyelmeztette az olvasókat művei rejtélyességére, talányosságára, sőt titokzatosságára: „(…) ezek az írásművek voltaképpen matematikai egyenletek. Az egyik oldalon a közlés minimuma áll, az író részéről, a másikon a képzelet maximuma, az olvasó részéről. Más szóval: a novellák egypercesek ugyan, de kétszemélyesek”.

Ebben az írásomban a tanítási gyakorlatomban már kipróbált, alkalmazott, megmérettetett, elemzett eljárásokat, támpontokat, fogódzókat nyújtok, kínálok műelemzési eljárásokhoz. Kétségtelen, hogy a személyes attitűd is fel-felsejlik az itteni szépirodalmi mű – Király Levente 6ЗPÁЯD című írása – kiválasztásakor, a nélkülözhetetlen háttérismeretek felvezetésekor, hasonlóképpen a személyes és/vagy csoportos megoldást elváró feladatokban, a legtöbbször vitára késztető kérdésekben, vagy az úgynevezett távlatos munkálkodásra kivezető gyakorlatokban. Mindezek vállalhatóak, tudniillik a szépirodalom tanítása nemcsak az irodalomesztétikai jellegű gyönyörködtetés, hanem az elengedhetetlen, nélkülözhetetlen alapkészségek és képességek, a megkerülhetetlen ismeret- és kultúrabefogadási technikák tanítása, a megszerzett ismeretek és kompetenciák gyarapítása, gondozása is a maga sajátos eszközkészlete, kifejezésmódja alapján. Hogy van ebben a gondolatmenetben egy egészséges végtelenségszemlélet? Természetes, mert tudjuk Arisztotelész nyomán, hogy „a végtelen a korlát hiánya”, és ennek kell/kellene a nyelv- és irodalomtanítás megvalósításában is érvényesülnie: a felszabadító végtelenségérzetnek, annak, hogy a magyar nyelv és irodalom tanítója, tanára sosem lehet sémák foglya, hanem mindig újjáalkotónak kell, kellene lennie, hiszen az életünk minden percében más-más dimenzióban használjuk a nyelvet, ugyanígy más-más hatások környezetében olvassuk a szépirodalmi alkotásokat is.

A művészetek, így a szépirodalom egyik alapvető kategóriája, motívuma, igénye a szabadság és ennek kifejezése, értelmezése. Ehhez a tényhez kapcsolódik a műértelmezési stratégiám, másképpen nevezve világlátásom, mivelhogy a szabadság állandó mozgásban van: nő, csökken, él, mozog. Jelen gondolatmenetemnek az a lényege, hogy diákjaink szépirodalom-értését is a szabadság jelentéstartományára kell vonatkoztatnunk, mert semmiképpen sem erőszakolhatjuk a költészeti alkotásokkal létrejött kommunikációt előre gyártott műelemzési skatulyákba, béklyókba, rigorózus elvárásokba. Ugyanakkor tisztában kell lennünk azzal, hogy megkerülhetetlen tanítói, irodalom- és nyelvtanári feladatunk a műelemzési stratégiák bemutatása, mindenekelőtt a műelemzési ujjgyakorlatok elsajátíttatása. Idekötődik az emberi méltóság egyik titka, jelesül a nevetni tudás is, rétegzettebben is érintve a problémát: a szabad rögtönzés, az el nem kötelezett, azaz a nyitott szemléletmód érvényesítése, tulajdonképpen a jelentés váratlan, meghökkentő feltételezése, a termékeny kíváncsiság, a már tudott tudáshoz való hozzáírás, hozzáadás bátorsága.

Vessük tekintetünket Király Levente 6ЗPÁЯD című írásművére!

A többfunkciójú „néha” kulcsszóval indul ez a Király Levente-novella; az idővel kapcsolatos „néha” szavunk mentén, vele párhuzamosan rakódnak egymás mellé, egymás után az élménymozaikok: a jelen és a múlt történéselemei. Ugyanúgy illannak el vagy éppen villannak fel ezek, mint a hajópadlón a talpak páranyomai, amelyek időről időre megjelennek, miután az elbeszélő felmossa a tornácot. Szinte elviselhetetlen élményhullámok ezek a látomások, ezért hívja telefonon barátját, lelki testvérét, aki tövig nyomott gázzal négy megyén száguldott keresztül az elbeszélő kedvéért. A nyugtalanító kép- és hangélmények hullámzása közben az idősíkok változásaiból feltárul az olvasó előtt a két, egymáshoz régtől elszakíthatatlanul kötődő fiatalember kapcsolatrendszere. Elbeszélőnk kevés életélménye nemcsak a fiatal életkorából, hanem az elfojtottságból is fakad. Az óvó-védő idősebb férfiról – Piszka a neve – szinte megállíthatatlanul lökődnek elénk sorsa alakulásának kisebb-nagyobb történetei. Élénk színekkel sorjáznak a múltból a nevére, a kedvteléseire a cigány közösségben betöltött, kiharcolt, megélt életszerepei.

Az elbeszélő majdnem riasztóan plasztikus képet, már-már sommásan elutasító tablót rajzol Piszka és a körülötte sűrűn hullámzó és mindig váltakozó nők viszonyáról, ugyanakkor egyértelművé válik: elbeszélőnk rajongva ragaszkodott Piszkához, akire rendre-sorra haragudni akart, de sehogy sem sikerült neki. A színes és változatos Piszka-történetek már-már önfeledt elbeszélése és olvasása közben alig futja az időből annak megválaszolására, hogy vajon mi lehet az oka annak, hogy elbeszélőnk mindössze három pillanatot tud önmagáról, önmagával kapcsolatban rekonstruálni, akárhogy erőlteti az agyát.

A messziről hívott-várt-jött vendég mélyen alszik a kanapén, eközben elbeszélőnk az elő-előtörő emléközönök szétszálazása során Piszka kedvenc ételét főzi, és újra visszatér a kínzó kérdés: az álmai a lábnyomokkal – és ez a kérdés erősen nyugtalanító, hősünk képtelen megfejteni a jelenség jelentését, ezért kellett érkeznie Piszkának, hogy segítsen, mert ő talán tudhatja a megoldást.

Így jutunk el a novella befejező akkordjához, ahhoz a pillanathoz, amikor az elbeszélő – szembenézve önmagával – erre a megállapításra jut: „Vak voltam idáig, hiába felnőtt, vak, mint egy egyhetes kismacska. Most nyílt ki a szemem.”

Ugyanakkor a befogadó óhatatlanul is vallatóra fogja ezt a szövegművet, mert tudni akarja: felépült itt a befejezés lépésről lépésre, eldőlt a szereplők sorsa, nyújtott valamiféle erkölcsi tartalmat ez a történet, továbbmutat önmagánál ez a mű?

Nemcsak jelen novella elemzésekor, a diákok elemzési gyakorlottságának fejlesztésekor, hanem a tanítási tevékenységek láncolatában sorra-rendre hasznosíthatjuk – többek mellett! – ezeket a szempontokat is:

  • az írói téma kiválasztása, a téma értékelése;
  • a mű témájának alakulása a kompozícióban;
  • a komponálás folyamata;
  • a strukturáltság komponenseinek feltárása;
  • az alkotói eljárás és a téma kapcsolata;
  • a koherencia érvényesülése;
  • a szereplők gondolatainak, érzelmeinek alakulása;
  • a különleges, a heterogén, az ellentétes, a megkülönböztetett impulzusok szerepe;
  • a szokatlan asszociációk megnyilvánulása;
  • a különböző szövegtípusok megjelenése, hatásuk;
  • a stílusárnyalatok érvényesülése;
  • az élmények és az ítéletek sajátos szerveződése (kombinációja);
  • a szokott, szokásos, vagy szokatlan költői nyelv, illetőleg költőiség megnyilvánulása;
  • a metaforák, a metaforizáltság jelentésköre, hatásrendszere;
  • a befogadó/az olvasó szerepfelfogása a művel összefüggésben.

Vélekedhetünk úgy a fentiekről, hogy teljességgel közismertek ezek a szempontok, ezek az elvárások. Megfogalmazhatjuk azt is, hogy nincs egyetlen új kritérium sem az előző kijelentésekben. Rögzíthetjük azt is, vannak hangsúlyosabb értékek is, mint a megelőző bekezdésben előadottak. Kijelenthetjük azt is, hogy van már éppen elég nézőpont diákjaink előtt – önmagunk előtt is! –, ezért igazából nincs már szükség sokadik feladatra. De megállapíthatjuk azt is, hogy adalékul sem, továbbképzési céllal sem, kiegészítő szempontként sem volt szakmaidegen az a szempontcsoport, amivel szembesülhettünk az imént. És van még valami, ami ritkán adódik: buzdíthatjuk diákjainkat akként is, hogy reflektáljanak ezekre a szempontokra a hasznosság, a hasznosíthatóság, a felhasználó nézőpontjából, illetőleg értékeljék ezeket az elvárásokat arra nézve, hogy kínáltak-e a felvetések új, avagy újszerű elemzési lehetőséget, alkalmat.

Ha így járunk el, vagyis erőteljesebb fénybe hívjuk a kritikai olvasó szerepre beállított, tanított, szoktatott, késztetett diákjainkat, akkor közelebb jutunk ahhoz a célhoz, amivel Az egy korosztály irodalomértésének alakulása című kandidátusi értekezésemben is foglalkoztam, hogy ne irodalomtudósocskákat neveljünk a műelemzés-tanítás örve alatt. Arról van szó, hogy ellent kell állnia az irodalompedagógiának az állandóan körülötte settenkedő ama kísértésnek, amit Miklós Pál nyomán „irodalomtudósocskák képzése” kifejezéssel ragadhatunk meg, vagyis a tanulók „egy kisebbfajta irodalomtörténeti kézikönyvet (ill. annak sablonjait) visznek a fejükben (…), de fogyatékos anyanyelvi és olvasási kultúrával: képtelenek megkülönböztetni alapvető műfajokat, stilisztikai (…) eljárásokat, a beszélt és az írott nyelvben egyaránt”.

Fejlesztő tevékenységek

  1. Olvasva Király Levente 6ЗPÁЯD című novelláját, akár ezt is adhatnánk jelmondatul: „Ideje van az elszámolásnak”
  2. Olvasd el e jelmondat figyelembevételével a 6ЗPÁЯD című alkotást!
  3. Foglald össze két bekezdésben a 6ЗPÁЯD cselekményét!
  4. Szerkeszd meg ennek a Király Levente-novellának a cselekményvázlatát!
  5. Érvényesnek tartod-e a felvezető gondolatban olvasható jelmondatot a 6ЗPÁЯD című írásmű vonatkozásában? Vitasd meg társaiddal álláspontodat!
  1. Milyennek látod a 6ЗPÁЯD elbeszélője által bemutatott Piszka nevű személyt, aki egyébként egy híres piacos cigány dédunokája? Bizonyítsd körültekintő érveléssel meglátásaidat!
  1. Értelmezd a 6ЗPÁЯD elbeszélőjének vívódásait, útkereséseit, a Piszkához fűződő viszonyát!
  1. Vizsgáld meg Király Levente a 6ЗPÁЯD című novellája nyelvi-stilisztikai kifejezésmódját! Hasznosítsd a korstílusokról tanultakat és a szövegek világáról szerzett ismereteidet, tapasztalataidat! Vitasd meg társaiddal kutatási eredményeidet!
  1. Szövegalkotási feladatok
  1. Egy mű értelmezése
  2. Reflektálás egy jelenségre
  3. Gyakorlati írásbeliség

       A)

  1. Mutasd be, hogyan ötvöződik a múlt és a jelen Király Levente 6ЗPÁЯD című novellájában! Térj ki elemzésedben az idősíkváltások jelentésszervező szerepére!
  2. Szerinted károsak-e a szépirodalmi alkotásokban burjánzó erőszakos, bántó akciójelenetek? Fejtsd ki véleményedet a 6ЗPÁЯD alapján!
  3. Hirdess diákoknak szóló novellaíró pályázatot iskolád diákszervezete nevében!

B)

  1. Hogyan építi fel az emlékezés motívuma Király Levente 6ЗPÁЯD című alkotása jelentésszerkezetét? Vázold az emlékezéssel kapcsolatban álló jelenetek csoportját, majd értelmezd jelentésüket a novella egésze szempontjából!
  2. Szerinted szükség van-e női irodalomra? Támaszd alá megállapításaidat a nyolc évszázados magyar irodalom történetéből és jelenéből vett példákkal! Adj találó címet az írásművednek!
  3. Írj ajánlást Király Levente számára, aki a 6ЗPÁЯD című novelláját szeretné egy határon túli magyar folyóiratban közölni!

C)

  1. Mutasd be Király Levente 6ЗPÁЯD című alkotását a tárgyias-intellektuális stílus egyik jellemző példájaként! Értelmezd a novella kulcsmotívumait, majd írj dolgozatot, amelyikben figyelembe veszed a tárgyias-intellektuális stílus jellemzőit és értelmezési lehetőségeit!
  2. Az utóbbi években komoly vita bontakozott ki arról, hogy szerepeljen-e az iskolai tananyagban korunk irodalma. Szerinted szükség van-e az irodalomtanításban napjaink szépirodalmi alkotásainak bemutatására?
  3. Írj riportot egy vándorúton járó vásározó család életéről!

D)

  1. Hogyan idézi fel a nők sorsát Király Levente 6ЗPÁЯD című novellája? Mutasd be elemzésedben a valóság és az eszményítés irodalmi dilemmáját!
  2. Szerinted megszűnik-e a szépirodalommal kapcsolatos olvasási kultúra, ha Király Levente 6ЗPÁЯD című novellájához hasonló műalkotások szerepelnek az iskolai olvasmányjegyzéken?
  3. Írj beadványt iskolád igazgatójának, amely beadványban kortárs irodalmi klub indításának szándékát fejezed ki, és a segítségét kéred ennek megvalósításához!

E)

  1. Értelmezd Király Levente 6ЗPÁЯD című alkotását: mutass rá azokra a sajátosságokra, amelyek alapján alkalmassá válik ez a novella a 21. századi élethelyzetek kifejezésére!
  2. Szerinted mit jelent a kortárs irodalom a mai ember számára? Mi szükség van a szépirodalomra a 21. században?
  3. Írj vitaindítót irodalmi klubfoglalkozásra/virtuális tanórára, amelyik vitaindító témája a férfi-női sors ábrázolása! Legyen konkrét példád Király Levente 6ЗPÁЯD című novellája!
  1. Kritikai olvasás

Készülj fel átfogó, elmélyült, részletekre összpontosító műelemzés megírására!

  1. Kinek és miért ajánlod elolvasásra Király Levente 6ЗPÁЯD című novelláját?
  2. Miért nem ajánlod elolvasásra Király Levente 6ЗPÁЯD című novelláját?

Fejtsd ki részletes műismertetésben olvasói véleményedet, állásfoglalásodat, legyen az akár ajánló szándékú, akár fenntartást tartalmazó!

A feldolgozandó szemelvény

Király Levente: 6ЗPÁЯD

Néha, miután felmostam a tornácon, lábnyomok jelentek meg. Nem a lépcsőtől az ajtó felé, hanem keresztbe, korláttól korlátig. Melegebb napokon – ez sokkal ritkábban fordult elő – a hajópadlón talpak páranyomát vettem észre, de olyan gyorsan elillantak, hogy azt gondoltam, csak káprázik a szemem. A kutya egyszer sem ugatott, olyan pedig nincs, hogy ne ugasson, ha valaki élő erre jár.

„Megint itt vannak”, csak ennyit mondtam a telefonba. Sokáig nem tudtam, hallotta-e, vagy megszakadt a vonal, aztán hirtelen belekrákogott a kagylóba, majd beszakadt a dobhártyám. Annyira jellemző! A szájába nyomja a telefont, és simán, gond nélkül ordítva beleköhög.

Hamar ideért, végig tövig nyomta a gázt, pedig már vagy százszor elkapták gyorshajtásért, valahogy mindig megúszta komolyabb büntetés nélkül. Persze a zsaruk sem szeretik, ha valaki belelát a fejükbe.

A piszkoszöld Camaro becsorgott a házig, és ahogy leállt a motor, ránk szakadt a kék ég. Megint jönnek az emlékek, nem akarom, de tehetetlen vagyok.

Bal kezemben nyalóka, piros korong egy hurkapálcán. Nem az íze miatt akartam annyira, ragacsosan édes, hanem mert összefesti a nyelvem. Nyújtogatom, a mézeskalács szívek tükrében piroslik. A felnőtteknek csak a combjáig érek, óriási a kavalkád, mégis biztonságban vagyok bárhol, minden árus ismeri a családom.

„Szevasz, öcskös”, mondja, és magához ölel. Nem tudom, hogy csinálja, másfél fejjel magasabbra nőttem nála, kétszer olyan széles a vállam, mégis ő ölel magához. „Hogy a fenébe tudsz itt élni? Én megőrülnék, az biztos. Hoztam egy mosómedvét, neked.” Nevetek, azt hiszem, csak viccel, de nem, előkap egy macskaketrecet a hátsó ülésről, „a kutyád ki van kötve?”, kérdi, és meg se várja a választ, kinyitja a ketrecajtót. A macskamedve már ugrik is, és teljes sebességgel elporzik észak felé. „Nincs”, válaszolom. Egy kicsit elgondolkodik. „Mi nincs?” „Hát kikötve”, mondom én, és nagyot füttyentek a kutyának, aki kissé csalódott képpel üget vissza, szívesen széttépte volna a rakunt[1] cafatokra. „Majd visszajön”, mondja, és elindul befelé a házba.

Mindig ezt csinálja: hoz egy teljesen haszontalan ajándékot (szamovárt, aszalógépet, mélytengeri bóját, de voltam már büszke tulajdonosa, igaz, csak másodpercekre arapapagájnak, foltos kajmánnak, és íme, mosómedvének is), aztán egy szempillantás alatt átváltozik házigazdává. Ha egyszer, persze tévedésből, meghívnák a Buckingham-palotába, simán levitetné a szemetet a trónörökössel, QE2 pedig kapna egy helyre, szegecses bőrdzsekit, vagy jobb esetben, egy foltos petymeget. Honnan szedi ezeket az állatokat? Mintha lenne egy bűvészcilindere.

Odabent máris pisszen a sörösdoboz, ráveti magát a kanapéra, pont oda, ahol a legkényelmesebb, ahol én szoktam heverészni, „Valami normális kajád van?”, kérdi, és máris pörgetni kezdi a magazinjaimat. „Bármi jó lesz, csak sok legyen”, mondja nevetgélve. „Érezd magad otthon, ne zavartasd magad”, morgom, de mire a mondat végére érek, már látom, hogy lebicsaklik a feje. Bárhol, bármikor el tud aludni, és ez nem kritika a részéről: viharba került repülőn, rockfesztivál nagyszínpadának a tövében, ordító csecsemővel a hasán, úgy, hogy nem ivott, nem szívott, nem lőtte be magát. Egy-másfél óra, amíg magához tér, addig összeütök valamit, mégiscsak négy megyén száguldott keresztül a kedvemért. Azt mondta, szerinte is valami komoly dologról lehet szó. Amíg felébred, legalább alaposan átrágom magam a múlton. De akárhogy erőltetem az agyam, nem jön elő egyetlen újabb pillanat sem, csak az a három, ami mindig. A nyalókás, a lábtörlős és a tigrises. Semmi új, egy ócska cafat, annyi se.

Régebben órákig bírta a felhőket nézni. Ilyenkor nem rágcsált semmit, legföljebb dúdolt vagy fütyörészett. Persze ezt a bámészkodást furcsának találták az emberek, és azt is, hogy ha nem a mezőn heverészett, akkor meg mindig volt a szájában valami: gyufaszál, fogpiszkáló, cigi, rágó, kenyérhéj. Ezt még elviselték volna, de a felhőrajongás nem fért bele. Az magas volt nekik. Asszonyt, gyereket verni, kocsival árokba borulni, kocsmában óbégatni, az összes pénzt elgépezni, tévét bámulni, azt lehetett, az rendben volt. De Piszka – mert gyerekként eleinte csak fogpiszkálókat rágcsált, ezért így nevezte el az egyik tanár – senkivel nem törődött. Ha kedve támadt, ő is kurjongatott a kocsmában, megfaggatta a pénznyelőket, vagyis nem volt egészen bolond, de valahogy mégsem lehetett megbízni benne, habókosnak, idegennek számított. Egyszer eltűnt egy évre, és mikor hazajött, mintha mi sem történt volna, beállt ő is a játszók közé, s két gurítás között, miután századszor kérdezték tőle, hogy hol volt, merre járt, melyik börtönben ült, csak úgy, foghegyről odavetette: „Elvégeztem a főiskolát.” Marok épp gurított, ott voltam én is, láttam, erre a mondatra azonnal a vályúba küldte a golyót. Aztán emlékszem, hogy egy majálison minden gyereket befizetett a körhintára, kicsiket, nagyokat. Mindenkit, aki alacsonyabb volt nála, s még nem pelyhedzett a bajusza. Az apróbbak tapsikoltak örömükben, a nagyok vihorásztak, ő meg lentről vezényelt, mint egy tébolyult karmester – fentről láttam, én is ott pörögtem az egyik székben.

Amikor felvágom a hagymát, arra gondolok, hogy ez csak biológia, kémia, vagy mi; aztán arra, hogy azért jó ez a lila gumó, hogy a hozzám hasonlók legálisan sírhassanak. Nem szégyellem, vagy ilyesmi, egyszerűen csak nem megy magától, kell egy kis segítség. Mintha befagyott volna a könnycsatornám még gyerekkoromban. Most is alig csordogál valami. Elképzelem, milyen sanyarú életem volt, de mégsem tudok szomorú lenni. Nem is volt sanyarú az életem, ezt nem árt tudni. Beteszek egy cédét, alig cincog a zene, bár, ugye, akár bömbölhetne is, mégis jólesik hallgatni közben a szuszogást és az apró horkantásokat. Amikor a paprikát rászórom a hagymára, hirtelen bevillan egy emlék. Apró töredék, inkább csak egy hangulat, de utána máris újabbak és újabbak villannak fel, kontrollálhatatlanul, több száz vagy ezer. Mire a víz, krumpli és babérlevél a fazékba kerül, már túltettem magam a sokkon, hogy semmit sem fogok tudni felidézni abból az emlékfolyamból, amely az előbb elsodort. Mintha elhúzott volna előttem egy degeszre tömött gyorsvonat, és megpróbálnék emlékezni az összes utas arcára. Pedig ott volt, láttam, valami nagyon fontos, ez egészen biztos!

Nézem, combmagasságból, ahogyan a vevőket fűzi, most beugrott ez is. Vagy ezerszer láttam így, mindig szájtátva figyeltem. Tudtam, meg kell jegyeznem, mert lehet, hogy ebből fogok élni én is. Nem így lett, de ezt akkor el sem tudtam volna képzelni. Olyan akartam lenni, mint ő.

A nőkkel mindig csodát tett. Ahogyan kiénekelte a tárcájukból a pénzt! Rájuk adta az összes ruhát, megforgatta benne őket, mintha keringőzne – néha tangózni is merészelt –, fölaggatta a bizsukat, szállt a púder, s közben a táskába vándorolt a varrókészlet, díszszalag, parfüm, hamisgyöngy és az összes létező vacakság, ami egy petákot sem ért. Úgy udvarolt szépségkirálynőknek és bányarémeknek ugyanazzal a hévvel, hogy izzott, bugyborékolva forrt köztük a levegő. Lehetett épp borostás, loncsos hajú, akár még részeg is, senki nem menekülhetett előle – igaz, nem is akartak menekülni. És mikor már az utolsó bankó is átvándorolt hozzá, egyszerre csak, mintegy varázsütésre átváltozott – nekem úgy tűnt, azért, mert elszégyellte magát – viháncoló bonvivánból méltóságteljes guruvá. Elkomorult a tekintete, megfogta a felajzott, remegő asszonyok kezét, mélyen a szemükbe nézett, mintha fullánkot készülne döfni szembogarukba, és azt mondta: „drága asszonyom, látom az álmait. Itt vannak előttem, látom őket.” A kézenfogottak erre még inkább olvadozni kezdtek, azt hitték, tovább tart ez a fantasztikus, szemérmetlen és tüzesen izzó előjáték, most már elér a csúcspontjához, hamarosan címek, telefonszámok, hotelszobaszámok íratnak fel kani betűkkel cetlire, rúzzsal szalvétára, de soha nem ez következett. Ő tényleg látta az álmokat, és rögtön el is suttogott néhányat a vevők fülébe. Ettől persze mind halálra rémültek, összerezzentek a félelemtől, hiszen ki szereti, ha a fejében turkálnak? Aztán persze gyorsan megnyugtatta őket, hogy ne féljenek, nem Simon mágus ő, nem is vándor varázsló, hanem csak egy híres piacos cigány dédunokája, csak néhány álmot, szinte csak álmocskákat lát, semmi mást. Semmi szégyentelenséget, paráznaságot, eltemetett titkot, azokhoz ő, hála a Jézus Krisztusnak, nem férhet hozzá, na még csak az kéne! „Ne tessék megijedni, az álom is csak gyógyszer, olyan, mint a martilapu vagy az aszpirin, csak tudni kell használni”, aztán elsorolta, mi fáj a férjnek, mit akar a nagyobbik gyerek, mit szeretne a kisebbik lányunoka, csalfa-e, jár-e máshoz is a szerető, hogyan engesztelhető az anyós, miért jár vissza az apa vagy az anya kóbor lelke, végül keresztet vetett, s kezet csókolt a könnyező nőknek. Sokan kérlelték, meséljen még erről vagy arról, hadd beszéljenek a halottaikkal, de ő csak ingatta a fejét: „csókolom, nekünk igazán dolgunk csak az élőkkel van, s nem is vagyok én okleveles látó, csak hébe-hóba pillantgatok be az álmok fátyla mögé. Ha túl sokat motoszkálnék arrafelé, belém karmolna az ördög”, s ilyenkor mindig vakkantott egyet, mintha bele akarna harapni az omló húsú karba vagy orcába, s a kuncsaft összerándult, megijedt, de a következő pillanatban már tele szívvel kacagott. Nagybátyám végül adott egy ajándék gyertyát, „ezt tessék meggyújtani otthon, s tessék egy igazat imádkozni előtte, hogy minden árva boldog mosollyal az arcán aludjon el a világban.”

Ezt mondta, ő, akinek vagy tucat gyereke volt, s egyikre sem vigyázott soha, egyiket sem nevelte föl, a nagyobbik felének még a nevét se tudta. A nők szentnek tartották, igaz, kicsit bohókásnak, de mégiscsak szentnek, pedig minden, amit rájuk sózott, napok alatt tönkrement – mégsem jöttek vissza soha reklamálni. A férfiaknak rendes árut adott, nekik nem jósolt soha – senki nem panaszkodott nála, virágzott az üzlet.

Százszor elhatároztam, a fejére olvasom, hogy micsoda kókler, becsapja a nőket, kivétel nélkül, de már az első kopogós mondataim után felnevetett. „Nekik nem a ruha kell, nem az ékszer kell, öcskös, hanem a lelkük szomjazik a szépre és a jóra. A férfinek az kell, hogy megteremthesse az otthont, a biztonságot, így bizonyítja, hogy szereti a másikat, szereti a családját. És ehhez szerszámokra, meg mindenféle ketyerére van szüksége. Ezt meg is kapja nálam, pont annyiért, mint máshol. De az asszonyoknak nem ez kell. A ruha, a bizsu, sok kencefice, az mind csak cicoma. Neki az kell, hogy tetsszen a férfinek, de tudja, szíve mélyén tudja, hogy nem a csillogás kell a férjnek, a gyereknek, mert az csak a látszat, a habos felszín, hanem a saját legbelső titkát kell megismernie, hogy jól szerethesse őket. És csak akkor tud jól szeretni, ha ismeri önmagát. Akkor kivirágzik, mint a rózsa, s magától lesz szép, nem ettől a sok piperétől, ezt jól jegyezd meg. Ők ezt kapják tőlem. A férfiak nekem rontanának, agyonszurkálnának, ha belenéznék a fejükbe. De a nők megbocsátják, sőt ezért járnak hozzám, öcskös!” Alighanem igazat beszélt, hiszen azóta már több házat is felépített, de még többnek mulatta el az árát.

Akartam én haragudni rá, de sehogy se sikerült. Hiszen a gyerekek is folyton körbeugrálták, fürtökben lógtak rajta, mint a kismadarak Szent Ferencen. Nekik is álmokat magyarázott, a fülükbe súgta, hogy ne bántsák azt a szegény Cirmit, hogy ne féljenek a Sibula Kokótól, és hogy a Mikulás igenis létezik, ő például tegnap találkozott vele, nagyon készül a jó öreg szánhintójával a nagy napra, ott toporognak a rénszarvasok is, nézzétek csak.

Elzárom a gázt, elkészült a kedvence, boldog lesz, ha felkel.

Kint, az árnyékban, látom, a kutya hever, és – megtorpanok egy pillanatra, úgy ledöbbent a látvány – a mosómedve hever rajta keresztben. Nahát, ez az első ajándék, amelyik megmarad. Aztán újra visszatér a kínzó kérdés, a gyomrom görcsbe rándul: az álmom a lábnyomokkal. Minden álmom meg tudom fejteni, de ezzel az eggyel nem boldogulok sehogy sem. Ő biztosan tudja, mi a megoldás. Ezért hívtam ide.

Mindjárt felébred, látom, ahogy mocorog. Addig vágok pár szelet kenyeret. A harmadiknál megszalad a kés, belevágok a bal mutatóujjamba. Rég nem kóstoltam a saját vérem. Sós lesz vagy édes? Lenyalom, mint egy ragadozó. Egész pontosan, mint egy gepárd. És ekkor eszembe jut az emlékkép, ami összeköti a visszatérő, megfejthetetlen álmot a valósággal, a sebbel, a csöpögő vérrel, a ragadozókkal.

Futóversenyt rendeztünk a szomszéd fiúval, ő az első barátom. Sőt, akkor inkább úgy éreztem, hogy a testvérem. Öcsém vagy bátyám? Alighanem ez volt a kérdés. El kellett dönteni, melyikünk a gyorsabb. Végigsprinteltünk a kerítés mellett. Fél vagy talán egy méterrel, de én győztem, boldog voltam, mint egy hadvezér. Felvettem hát a gepárd nevet, mert azt már tudtam, hogy az a leggyorsabb állat. Meg is tanultam leírni, valahogy így: 6ЗPÁЯD. Attól fogva imádtam ezt az állatot, kecses alakját, apró pöttyeit, kerek macskafejét, fekete, vastag könnycsatornavonalát, amitől olyan szomorkás a képe. Ha kérdezték, miért szeretem annyira, hüledezve mondtam: „hát mert az a leggyorsabb állat a világon, ezt sem tudtad?”

De most, életemben először rájövök, hogy mindig is figyelmen kívül hagytam, hogy a gepárd nemcsak a leggyorsabb szárazföldi állat, hanem magányos, a kicsinyeinek csak a negyede-ötöde éli meg a felnőttkort, az oroszlán, a leopárd elveszi tőle a zsákmányát, ráadásul hamar kifárad az üldözésben. Kiválósága csak és kizárólag rövidtávon érvényesül. A legnehezebb sorsú nagyragadozó a szavannán. Rajongásom ezzel soha nem számolt, csak a szépségét, kecsességét, gyorsaságát néztem, mikor totemállatot választottam magamnak. Vak voltam idáig, hiába felnőtt, vak, mint egy egyhetes kismacska. Most nyílt ki a szemem.

A gyorsan eltűnő lábnyomok a verandán az én lépteim. Minden, amit teszek, minden nyom, amit hagyok, elillan egy szempillantás alatt. Azt sem fogják tudni, hogy a világon voltam. Ha akarok változtatni ezen, épp itt az ideje. Most már csak azt kell kitalálnom, akarok-e.

Ajánlott és felhasznált irodalom

A. Jászó Anna 1995. Az olvasó válaszának (reader response) kutatása. Magyartanítás, Budapest. 5: 26–29.

Andrassew Iván 2013. Igaz hazugság. http://www.nepszava.hu/articles/article.php?id=622058#null Utolsó letöltés: 2013. 02. 13.

Fehér Renátó 2015. „Ha felépül végül a házunk…” Tíz éve halott Tar Sándor. In: Hévíz (művészeti folyóirat). Hévízi Polgármesteri Hivatal. 1: 52.

H. Tóth István 1997. „Az olvasás: fölfedezés” – Egy korosztály irodalomértésének alakulása. Kandidátusi értekezés. Magyar Tudományos Akadémia, Budapest.

H. Tóth István 2015. „Nem fecske módra…” Az olvasmánymegértés fejlesztése – Kézikönyv nemcsak tanítók és magyartanárok számára. Kárpátaljai Magyar Pedagógusszövetség Tankönyv- és Taneszköztanácsa, Beregszász.

H. Tóth István 2016. Érvényesül-e a tanuló érdeke? http://www.tani-tani.info/ervenyesul_e_a_tanulo_erdeke

Király Levente 2014. Nem láttuk még. Hévíz (művészeti folyóirat), Hévízi Polgármesteri Hivatal. 1: 42.

Király Levente 2015. 6ЗPÁЯD (Hévíz – művészeti folyóirat). Hévízi Polgármesteri Hivatal. 1: 21–26.

L. Erdélyi Margit 2008. A műelemzés funkciójáról. Eruditio – educatio, Komárom. 95–99.

Miklós Pál 1971. Olvasás és értelem. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest. 185–193.

Szabó Borbála 2021. Tóth Krisztina és a magyar politikapornó. https://444.hu/ Utolsó letöltés: 2021-02-25

[1] A mosómedve egy közismert, csíkos farkú és jellegzetes banditamaszkot viselő mindenevő, remekül alkalmazkodott az emberek közelségéhez. Eredetileg Amerika lakója, de elvadult példányai Európa területén is életképes populációkat hoztak létre. Wikipédia

2 hozzászólás

#1 Sz. Tóth Gyula 2021. 06. 1. 18:57:44

Nagy írásmű, hasznos konferenciatéma lehetne. Irodalom- és nyelvtanári tűnődésre buzdít, nem csak érettségire készülés idején. Hát akkor, gyerünk! Alapos hozzászólást kíván, ám itt csak néhány reflexiónak jut hely, vázlatszerűen, annyit megérdemel. Kedvemre való a koncepció, a módszertan a kifejtett példa alapján meggyőző. Indulásként lássunk néhány tételt: óvatosan a „kordivatos olvasástanítási eljárásokkal, módszerekkel, stratégiákkal”, tudniillik „a szépirodalmat egyetlen elmélet, aktuális üdvöskének nevezett irodalomtudományi iskola sem sajátíthatja ki”, ne akarjuk begyömöszölni az irodalmi szöveget „előre gyártott műelemzési skatulyákba, béklyókba, rigorózus elvárásokba”… Mert, szól a figyelmeztetés: „A művészetek, így a szépirodalom egyik alapvető kategóriája, motívuma, igénye a szabadság és ennek kifejezése, értelmezése”. Vagyis nyissunk a világlátás felé, „mivelhogy a szabadság állandó mozgásban van: nő, csökken, él, mozog”.

Erre valók a könyvek. „Mi az irodalom?” – kérdezi Sartre a könyvében. (Ford. Nagy Géza és Vigh Árpád, Gondolat Kiadó, 1969) Részletes válaszaiból röviden. „Minthogy az alkotás csak az olvasásban teljesülhet ki, minthogy a művész másokra kénytelen bízni a befejezését mindannak, amit ő elkezdett, s minthogy egyedül az olvasó tudatán keresztül érezheti magát lényegesnek a műve számára – minden irodalmi mű felhívás. (…) Az író tehát azért ír, hogy az olvasók szabadságához forduljon; arra kéri ezt a szabadságot, hogy tegye létezővé a művét. De ezzel nem elégszik meg: még azt is kívánja, hogy viszonozzák a bizalmat, melyben részesítette őket, és hogy ismerjék el az ő alkotó szabadságát, s válaszolva az ő felhívására, maguk is igényeljék. Itt jelenik meg az olvasás másik dialektikusan paradox tulajdonsága: minél inkább éljük saját szabadságunkat, annál inkább elismerjük a másikét; minél többet kíván a másik mitőlünk, annál többet követelünk tőle mi is…” (Kiemelések tőlem.)

Egészséges közszellem hozhat rendet. Ebben van nagy szerepe ma az irodalomnak, az olyan irodalomnak, amely ezt tekinti fő feladatának, és képes ilyen alkotásokra. És ha az ilyen felfogású, gyakorlatú irodalomtanítás is hasonlóképpen jár el. Létrejöhetnek a baudelaire-i kapcsolatok, legalábbis a párbeszéd. „A dialógus fejlődésének minden percében ott van az elfeledett eszmék hatalmas, korlátlan tömege… de dialógus közben újra felelevenednek és életre kelnek megújult formában (új kontextusban). Semmi nem hal meg örökre: minden gondolatnak meglesz a maga reneszánsz ünnepe.” (Mihail Mihajlovics Bahtyin)

Egyetértek H. Tóth Istvánnal, itt világszemléletről van szó. A feldolgozás tárgya a szövegen túl: sorsok, létek, cselekvések… Mélyre ásni, hogy magasabbra jussunk. Széles optikával, a szálakat összefogni, okosan szőni, rendszerbe szedni. Persze kell hozzá egy „alapállás” (is), értékbázis, Kant 4 filozófiai kérdése, aztán a világban benne-levés… Kérdés: a hétköznapi emberek cselekedeteiben hogyan jelennek meg a társadalom adott eseményei, cselekedeteikből hogyan juthatunk el a külső történésekhez, eszmékhez, mozgalmakhoz? Válasz: „A megértés létmódja az eseményjelleg.” idézi Gadamert Fehér M. István. Kis hozzátevés a magam franciatanítási gyakorlatából és a Zsolnai-féle Értékközvetítő és Képességfejlesztő Pedagógiában szerzett tapasztalatokból. Akkor: explication de textes, jöhet Sartre, („Módszer, történelem, egyén”. Válogatás Jean-Paul Sartre filozófiai írásaiból, vál. Tordai Zádor, ford. és jegyzetek Nagy Géza, előszó Köpeczi Béla, Gondolat Kiadó, 1976.), Roland Barthes (Z. Varga Zoltán: SZÖVEG – MŰ, OLVASÁS – ÍRÁS – Roland Barthes szövegelmélete negyven év múltán = http://real.mtak.hu/7514/1/barthes_literatura.pdf)
És vehetjük az utat Gadamer hermeneutikája felé… megértés, értelmezés és alkalmazás – írott szöveg, azon túl a nyelv…létfilozófia… És már Heideggernél járunk… nyelv és gondolkodás dinamikusan áthatják egymást. A behatoló feldolgozásra több lehetőséget kínál a nyelv, a nyelvészet, például Kövecses Zoltán metaforaelmélete: a megismerésre, az emberi cselekvések és körülmények megismerésére irányuló gondolkodással. Például: a ’haza és világ’ tételhez mozgassuk meg az identitáselméletet: viszonyítás és konfrontáció. A nyelv segíti a gondolkodást, dinamizál, a cselekvés felé visz. Tehát jó, ha egy időre odahagyjuk a statikus eszmék forgatását, kizárólagosan azok bűvöletében mozogva.

Meddig hátrálunk még az igényesség, a minőség, az alaposság értékeivel a szemfényvesztés kihívó magatartása elől? – kérdi H. Tóth István. A nous deux maintenant, szólt Rastignac is. Most mirajtunk a sor! Ha nem is úgy, ahogy ő tette a 19. században. De a kihívás, az kihívás.

Mindehhez a tanárok részéről „kompetens szabadság” birtoklása szükségeltetik. Hogy az eszmék ne maradjanak a magasban. Szerencsére vannak ilyen tanárok.

Tisztelgő üdvözlettel: Sz. Tóth Gyula

#2 Dr. H. Tóth István CSc egyetemi docens 2021. 06. 1. 19:09:09

Kedves Sz. Tóth Gyula Tanár Úr!
Köszönöm a hozzászólását, hálás vagyok az értő és érző megjegyzéseiért.
Nagyrabecsüléssel köszöntöm!
Dr. H. Tóth István CSc

Új hozzászólás