A rendezvényt anyagilag az Anyanyelvápolók Szövetsége támogatta. E havi bejegyzésem legyen a konferencia bevezetőjeként elhangzott beszédem rövidített változata.

 A konferencia részemről egy tágabb koncepciónak része – egy nyelv- és kultúrastratégiát képviselő koncepcióé.

A magyar nyelv és kultúra megőrzését és fejlesztését feladatának tartó koncepció több évtizedes múltra tekint vissza. Ezen belül Balázs Géza professzor, a MNYKNT elnöke, az ASZ alelnöke teremtette meg a magyar nyelvstratégiát. Ezt a kettős, egymást támogató gondolatmenetet folytatva, s a veszélyeztetett finnugor nyelvek és népek példáját látva, alakítottam ki az elmúlt egy-másfél évtizedben a magam koncepcióját.

Az ENSZ az idei évet a veszélyeztetett (őshonos) nyelvek évévé nyilvánította. Én mint finnugor nyelvekkel és népekkel foglalkozó szakember ebből az alkalomból szervezek június végén konferenciát oroszországi finnugor területekről hívott előadókkal, hogy megvitassuk, milyen jelenleg az ottani finnugor nyelvek helyzete, s milyen jövő vár rájuk.

Mivel a magyar nyelvre is sok veszély leselkedik, szeptember végén Széphalomban, a Magyar Nyelv Múzeumában, a múzeum igazgatójával, Nyiri Péterrel együtt a határon túli magyar nyelv helyzetéről rendezünk konferenciát, amelyre a felkéréseket néhány napon belül küldjük ki.

A finnugor írók kongresszusát augusztusban – javaslatomra – Kolozsvárt tartjuk, s témája: akárcsak a jelen rendezvényé, a diaszpóra irodalma, a magyarok esetében természetesen beleértve a határon túli magyar irodalmat is

A koncepciónak további eleme a Magyar szemhatár című sorozat, amelyet – javaslatomra – a Nap Kiadóval a tavalyi év végén indítottunk el. Ennek célja, hogy a határon túli magyar területek és a diaszpóra helyzetéről adjon esszészerű írásokban, melyek szerzői az érintettek közül kerülnek ki, áttekintést jelenlegi helyzetükről. Első kötetünket – mivel a gondolat is egy ungvári tartózkodásom alatt villant be – a legnehezebb sorsú magyarság szülőföldjének, Kárpátaljának szenteltük. A kötet szerkesztője a körünkben lévő Zékány Krisztina tanszékvezető asszony az ungvári egyetemről. A sorozat következő kötete a Vajdaságot fogja bemutatni.

Pomozi Péter hasonló koncepció jegyében indította el a Magyar nyelvű otthon című programját, amelynek eddig több kötete jelent meg.

Ennyit tehát az előzményekről és a keretekről.

Szakmai kérdésekbe – nem lévén irodalmár – nem akarok belemerülni, de teszek néhány megjegyzést.

A szerintem leglényegesebb kérdés, ki tartható magyar – s mutatis mutandis szlovák, román, ukrán, szerb, szlovén stb. – írónak, költőnek. Mi a meghatározó: a származás, a témaválasztás, a nyelv?

Két tapasztalatomat, ill. élményemet említem meg.

Mint a finnugor népekkel és nyelvekkel foglalkozó szakember, aki egyúttal pillanatnyilag a finnugor irodalmi asszociáció elnöke is, azt tapasztalom, hogy az oroszországi finnugor népek esetében a származás a döntő. Az oroszországi finnugor nyelvű népek nálunk is legismertebb írója, akinek több regényét is olvashatjuk magyarul egyetlen szót sem ír anyanyelvén, a családban sem használja a nyelvet. Mivel a gyenge öntudatú finnugor népek esetében az irodalomnak szerepet kell játszania a nyelv megőrzésében, fejlesztésében, továbbá – ettől nem függetlenül – a nemzetmegtartásban, az identitáserősítésben, én a csak oroszul alkotókat finnugor származásuk ellenére sem tartom ún. finnugor íróknak.

1977 szeptemberében Tutzingban rendeztek egy ötnapos konferenciát a délkelet-európai országok irodalmáról. Volt román nap, magyar nap, jugoszláv napok stb. A román előadók egy telefonkönyvszerű felsorolással mutatták be, mit alkottak a romániai költők, írók a II. világháború után. Egyetlen magyar író és költő nem szerepelt a felsorolásokban. Az előadást követő vitában rákérdeztem, miért nem említettek egyetlen magyar nyelvű alkotót sem (pl. Páskándit, aki nem sokkal azt megelőzően települt át Magyarországra), illetve, hogy a magyarul alkotók a román vagy a magyar irodalom részét alkotják-e. A kérdés első felére a válasz: azért nem említettek magyar nyelvű alkotókat, mert nem tartoznak a legjobb romániai költők, írók közé, egyébként pedig természetesen a román irodalom szerves részét alkotják, mivel Romániában élnek és dolgoznak. Tovább kérdeztem: hogy ítélik meg Ionescut, Tristan Tzarát, mivel ők nem Romániában, ráadásul nem kis román nyelven alkotnak. A válasz: természetesen ők is a román irodalom részét képezik. Szóval, van mit tanulnunk!

Konferenciánk címe: Határtalan magyar irodalom. Sokakkal egyetértve úgy gondolom, egy magyar irodalom van. Ám többekkel egyet nem értve, akik értelmetlennek tartják az anyaországi és a határon túli illetve a diaszpórában művelt irodalom megkülönböztetését, én fontosnak tartom, hogy az anyaországon kívüli magyar irodalom önálló fórumot kapjon. Elsősorban azért, mert eltér az irodalom funkciója az anyaországban és a kisebbségi magyarság, a diaszpóra magyarsága körében. Az anyaországon kívül fontos szerepe van a nyelv megőrzésében és így a nemzetmegtartásban, az identitáserősítésben is. Továbbá, ha a határon túli magyar irodalomról az anyaországival együtt tartunk pl. konferenciát, óhatatlanul elsikkad – már csak a mennyiségi különbség okán is.

A konferencia hullámzó résztvevői köre 20-30 fő között mozgott. A visszajelzések pozitívak voltak, ami megerősített bennünket abban az elhatározásunkban, hogy rendszeres időközönként rendezzünk hasonló konferenciákat.