Ne higgyük azonban, hogy a köztudottan szemérmes Arany teljesen érzéketlen volt az erotika iránt, ismerjük a Toldi szerelme áthallásos, pikánsabb részeit. És akad néhány költeménye, amely rejtetten ugyan, mégis erős férfiúi tapasztalatot fogalmaz meg. Ezek egyike A pusztai fűz. A tíz szakaszból álló verset Arany eredetileg „Allegoria” minősítéssel látta el, ennek nyomán jó ideig a leírást a nemzet allegóriájának vélték, amely a szabadságharc előtti és az utána következő évek ellentétét jeleníti meg. Kétségtelen, hogy az 1852-ben keletkezett szöveg nem független a kor változásaitól.
Legalább ennyi érv szól azonban a keserű monológ másfajta olvasata mellett. A fallikus képzeteket keltő fa háborgása a férfiúi képesség akadályozottságát is panaszolja. A magyar pusztában álló fűz gyökerét „égető buckába” ültették, s megél ugyan a sivatag homokon, de nem tud virulni. Ifjú napjait bezzeg – amikor a potencia maradéktalanul érvényesült – zöld berekben, patak szélén töltötte, ahol „kristály nedvet” ivott, és minden reggel „csillogó gyöngyekkel” volt tele a lombja. Lepkék és madarak szívesebben szálltak az ő hajló ágaira, mint a fölötte magasodó kevély tölgy méretes dorongjára. De hol van már az a lüktető csobogás, amikor száz „tündér habocska” mosta lábát, és mindkét nemmel kalandja akadt! A patak vizében fürdő karcsú leányzónak karját nyújtotta, és féltve „beárnyalta”. Segített a bánatosan kóborló ifjú pásztoron, nem sajnálva tőle vékony ágacskáját, amelyből a fiú furulyát fúrt, és „szomorún, keservesen fútta”. Bús éneke mégis megvigasztalhatta, mert „szíve azóta könnyebb a legénynek”.
Csakhogy mindez már a múlté. „Állok most egyedül, sivár pusztaságon”, jajgatja a fa örökös erekcióban, s ha nem túl messze, „amott” volna is egy kút, melynek gödréből csillapító nedű fakadna, abból neki nem jut egy „csöppecske” sem. (Megint sajátos kettősségbe botlunk: a kút üregszerűsége, mélysége, éltető vize női tulajdonságokra utal, mégis, nyelvtani értelemben a kút szó a németben, franciában, oroszban, olaszban hímnemű főnév.) Súlyosbítja a helyzetet, hogy újabb ingerek sem érik a sorvadó ágaskodót. Jó ideje nem jár senki a közeli gáton, ahol valaha híd feszült. Valaha, mert a hidat már régen ellopták. Az átjáró eltűnése egyenértékű a palló összekötő szerepére emlékeztető hímtag kihasználatlanságával, elvégre „Minek is ott a híd, hol se víz, se medre”. Ha a lombon összegyűlő „ég harmatját” nem lehet a megfelelő helyre juttatni, csak sár lesz belőle. Mit ér az élet kiaszott vesszővel, gyér levélzettel, néhány duzzadó rüggyel, ha itt a tavasz, s „fonnyadva” bár, de hiába dagad!
És most olvassuk el a verset teljes egészégében:
A PUSZTAI FŰZ
Ki ültetett engem sivatag pusztába
Örökös botrányul a csavargó szélnek?
Ki ásta gyökerim’ égető buckába,
Hogy ne virulhassak, hanem mégis éljek?
Oh, legyen átkozott
A kegyetlen kéz, mely engem ide hozott!
Zöld berek aljában, enyhe patak szélén
Ifju-napjaimat oly vidáman élém!
Szél s nap ellen védve, kristály nedvet ittam,
Kék hegy és ég tiszta levegőjét szíttam;
Minden áldott reggel
Rakva lőn friss lombom csillogó gyöngyekkel.
Mosolygva köszönte a kelő vidor nap,
Alája tekintvén tölgyfa sátoromnak;
Este visszanézett, búcsut venni tőlem
S én felé bókoltam a szelid szellőben;
Délbe’ megkimélt s én
Nem aléltam össze forró ölelésén.
Alattam kövér fű, puha pázsitszőnyeg,
Virágzó pompája íratos mezőnek!
Ezüst levelimen hímes lepke rengett,
Hajló ágaimon víg madárdal zengett;
Rám szállt éjszakára
A bús fülmile, – nem a kevély tölgyfára.
Majd, ha a lég izzó fehér fényben ége,
Lehajoltam a víz árnyas tűkörébe,
S míg én fürteimet nézdelém, futtában
Száz tündér habocska mosogatta lábam!
Örvénykét csinált ott,
S odagyüjté mellém az úszó virágot.
Karcsu leányzó járt fürdeni vizemben,
Hófehér szépséggel, piros szeméremben;
Karom nyujtám neki, óva lesegítém,
Szűzi szép alakját zöld lombbal körítém;
Gondosan takartam,
Hogy senki ne lássa, féltve beárnyaltam.
Jött az ifju pásztor, üldözé a bánat;
Nem sajnáltam tőle vékony ágacskámat:
Kimélve lemetszé, furulyának fúrta;
Aztán oly szomorún, keservesen fútta,
Oly bús volt az ének!
De szive azóta könnyebb a legénynek. –
Állok most egyedül, sivár pusztaságon,
Rekedt hangú szöcske minden társaságom;
Nézek a hőségtől délibábos tájra,
Szomjamat növeli csalogató árja;
Amott volna egy kút,
De nekem vizéből egy csöppecske sem jut.
Mellettem vonúl egy régen elhagyott gát,
Senki sem jár rajta, hídját is ellopták:
Minek is ott a híd, hol se víz, se medre,
Lecsapták az útat kétfelől a gyepre;
Oh, az ég harmatját
Lombomon ez útak sárrá változtatják.
Lombom oly szinetlen és levelem oly gyér;
Jő az alélt vándor s pihenő helyet kér,
Nem talál, tovább megy és engem elátkoz:
„Soha ki ne zöldülj, soha ne virágozz’!”
De mit ér az átok,
Ha fonnyadva mégis több-több tavaszt látok!
Mi a vers műfaja?
Mi a vers műfaja??