Ha társaságban szóba kerül a kérdés, melyik az első magyar nyelvű dráma, a jelenlévők jó eséllyel Balassi Bálint környékén – azaz a 16. század végén – kezdenek keresgélni, ha nem még későbbi időket és szerzőket említenek. A bizonytalankodás leginkább talán annak köszönhető, hogy az irodalom- és színházkedvelők az első magyar nyelvű dráma kategóriájában eredeti magyar szövegek után kutatnak emlékezetükben, és azok közül is inkább olyan művekre gondolnak, amelyek akár ma is szerepel(hetné)nek a színházak repertoárján.
A 16. század második felében ugyanakkor már jó néhány magyar nyelvű drámai alkotás keletkezett, köztük a magyar drámatörténet számos jelentős művével, amelyek azonban sok tekintetben eltérnek mind a mai értelemben vett eredetiség, mind az általános felfogás szerinti színpadszerűség kritériumaitól.
A korszak leghíresebb darabjai fordítások-adaptációk. Bornemisza Péter Magyar Electrá-jának már a címe is árulkodó, de Balassi nevezetes Szép magyar komédiá-ja is átdolgozás: a költő egy olasz szerző pásztorjátékát adaptálta. Az ezekből az évtizedekből való legismertebb hazai iskoladráma, Szegedi Lőrinc Theophaniá-ja szintén sorvezetőt követ, egy német egyetemi tanár hasonló című munkájának átültetéseként.
Említhetjük továbbá a kor hitvitázó drámairodalmát – például a protestantizmus eszmerendszere mellett érvelő Sztárai Mihály-műveket – éppúgy, mint az ismeretlen szerzőjű Komédia Balassi Menyhárt árultatásáról című szatírát (amely talán egy vallási tartalmú színdarab közjátékaként íródott). Mindegyik darab azt példázza: egy drámai mű a saját kora kánonjába illeszkedve nagyon is eltérhet a prototipikus színpadi alkotásról vallott kortársi elképzeléseinktől.
Ez bizonyos tekintetben a legrégebbi magyar drámáról is elmondható, amely egy latin nyelvű munka átdolgozásaként született valamikor a 16. század elején.
A kezdetek kezdetén
Váratlanul hangozhat: a legelső magyar nyelvű dráma egy kolostori használatra szánt kódexben maradt fenn. A korszak anyanyelvű kódexei vallási vonatkozású szövegeket tartalmaznak, többek között szerzetesi szabályzatokat, tanításokat, prédikációkat, példabeszédeket, imádságokat, bibliafordításokat. Érdekes a története, miként került ezek sorába egy drámai alkotás is.
A 16. első negyedében készült kézírásos kötet, amely az utókortól a Sándor-kódex elnevezést kapta, valószínűsíthetően domonkos apácák számára íródott. A benne összegyűjtött különböző műfajú munkák a test kísértéseit és a szüzesség kérdését állítják középpontba. A kódex második szövegegysége egy alig több mint tíz lap terjedelmű dráma.[1] Három körösztyén leányt ragadtak volt el az törökök – így indul a mű, amelyet kezdőszavai alapján Három körösztyén leány címen tartunk számon. A munka forrása Hrotsvita német apáca 10. században írt latin nyelvű alkotása.[2] Hrotsvita – az ókor utáni első női alkotó a világirodalomban – több más műve között hat drámát írt, amelyeket a neves német filológus, Konrad Celtis fedezett fel és adott ki 1501-ben Nürnbergben. Ezek egyikét választotta ki a Sándor-kódex névtelen szerkesztője, hogy magyar nyelven a kolostori apácaközösség rendelkezésére bocsássa.
Hrotsvita műve egy ismert legendát dramatizál: három fiatal nőnek mártírhalált kell halnia, mert ellenszegülnek Diocletianus római császár parancsának, hogy tagadják meg keresztény hitüket. A magyar nyelvű mű pontosan visszaadja a Hrotsvita-dráma cselekményét: a császár megpróbálja ígérgetéssel meggyőzni, fenyegetéssel kényszeríteni a három lánytestvért, hogy hagyják el hitüket, de kudarcot vall, ezért bebörtönözteti őket. Mivel a leányok a továbbiakban sem hódolnak be az uralkodói akaratnak, meg kell halniuk. Megaláztatásukat és a földi létből való távozásukat isteni csodák övezik, mártírként dicsőülnek meg.
A tartalmi egyezés mellett a latin és a magyar nyelvű mű között számos különbség is megfigyelhető. Ilyen például, hogy az adaptációban a cselekmény a 16. század elejének a török által fenyegetett miliőjében játszódik. A magyar szövegváltozat továbbá lényeges szerkezeti újítással is él: a szereplők megszólalását minden esetben idéző főmondat vezeti be, vagyis a műben mindvégig jelen van egy történeten kívül álló narrátor.
Ha részletekbe menően megvizsgáljuk mindazokat a tényeket, amelyeket az átdolgozott, lefordított, a kódexbe bemásolt mű elárul magáról, arra az óvatos következtetésre jutunk, hogy az eredeti drámának először egy szintén latin nyelvű átdolgozása készülhetett el, majd az ismeretlen fordító ezt tette át magyarra, hogy az ugyancsak ismeretlen másoló beírhassa a Sándor-kódexbe. Nagyon érdekes, összetett kérdés, hogy mi lehetett a szerkezeti átalakítás oka, illetve hogy miért is tekintendő drámának a narrációval kísért magyar nyelvű mű. (A témák részletezését l. Az első magyar nyelvű dráma című tanulmányban, amelyet az 1. lábjegyzetben megadott kötet tartalmaz).
Bár nincsen információnk róla, hogy a darabot a kolostorban közösen – akár szerepekre osztva – felolvasták volna, az bizonyos, hogy a szöveg nagyon is kínálkozott erre. De akárhogy történt is, az emelkedett tartalmú mű betöltötte feladatát: jeles példázatot nyújtott az apácáknak. Különleges hozadékként pedig – igaz, ekkor még csak igen szűk körben hozzáférhető alkotásként – megszületett az első magyar nyelvű dráma, amelynek latin változatával, kiadásának köszönhetően, az európai olvasóközönség ugyanezekben az évtizedekben ismerkedett meg.
A Három körösztyén leány-t 1874-ben adták ki a Nyelvemléktár című sorozat Sándor-kódexet is tartalmazó kötetében; a betűhű átirattal együtt a kézirat hasonmása több mint száz évvel később jelent meg.[3] A dráma olvasati – mai helyesírásra átírt – változata a huszadik század eleje óta több kötetben is helyet kapott.
A hasonmás, a betűhű és az olvasati szövegváltozat együttesen 2018-ban jelent meg először. Az átiratok némileg különböznek a korábbi kiadásokban olvasható munkáktól; lényeges, hogy az olvasat a nyelvtörténeti szempontok minél következetesebb érvényesítésével készült. A latin nyelvű forráskézirat először jelenik meg Magyarországon, ennek mai fordítása pedig szintén hiánypótló mű. A kötet – a további szövegváltozatokkal, a jegyzetanyaggal és a tanulmánnyal együtt – azt a célt szolgálja, hogy a régi irodalmi művek iránt érdeklődő közönség minél sokoldalúbban megismerkedhessen az első magyar nyelven megszólaló drámával.
[1] A szöveg eredetijét, betű szerinti átiratát, olvasatát, a forrásszöveg eredetijét, valamint a műhöz kapcsolódó tanulmányt is tartalmazza egy újonnan megjelent könyv: Dömötör Adrienne: Három körösztyén leány – az első magyar nyelvű dráma. Balassi Kiadó, Budapest, 2018. Ugyanitt – Szentgyörgyi Rudolf munkájaként – a forrásszöveg betű szerinti átirata és mai fordítása is olvasható.
[2] Katona Lajos: Hrotsuitha Dulcitiusának régi magyar fordítása. Irodalomtörténeti Közlemények 10 (1900): 385–402.
[3] Volf György (kiad.): Nyelvemléktár II. A Magyar Tudományos Akadémia Könyvkiadó Hivatala, Budapest, 1874. 227–232, ill. Pusztai István – Korompay Klára (kiad.): Sándor-kódex. Magyar Nyelvtudományi Társaság, Budapest, 1987.
Világos, érdekes, tanulságos. Dolgoztam én is a magyar szöveggel, de csak mondatonként. Nekem az eszperantó színpadi művek jutnak eszembe, ahol szintén szerepe van a didakszis és egy viszonylag szűk közönség közös témáinak. Néha gondolkodom rajta, hogy ezekhez egy külső irodalom- vagy dramaturgia-történész (?) hogyan viszonyulna, én leragadok a szűk értelemben nyelvi megközelítésnél. „Bár nincsen információnk róla, hogy a darabot a kolostorban közösen – akár szerepekre osztva – felolvasták volna, az bizonyos, hogy a szöveg nagyon is kínálkozott erre. De akárhogy történt is, az emelkedett tartalmú mű betöltötte feladatát: jeles példázatot nyújtott az apácáknak. ” – Érdekes a közönség reakciónak (azonosulásának? milyen mértékű azonosulásának?) kérdése.
Megesik, hogy egy szűk (akár alkalmi) közösség magát ábrázolja színjátékszerűen. Vajon ilyen van-e a kor (a 15. és a 16. század, bármilyen nyelvű európai) irodalmában? Ma is érdekes: hogy működnek az ilyen színi játékok a megfelelő szűk közönség előtt, s hogyan, ha ugyanazt játékot kissé szélesebb közönség elé viszik? Ha elmozdítanak valamit keletkezése helyéről, mindjárt adaptálják is a bemutatás újabb helyéhez?
Nagyon jó kérdéseket vet fel Wacha tanár úr, nyilván nincs válasz, illetve nem tudható a dráma pragmatikai helyzete, drámapedagógiai vonatkozásai. Én arra gyanakszom, hogy ezek csak írott drámák lehettek, felolvasták őket, hiszen a kolostorokban aligha volt tudás a színjátszásról. Az iskoladrámák esetében – szerintem az iskoladrámák az efféle szövegekből nőttek ki – már sokkal inkább el tudom képzelni a valóságos előadást.