„Azzal érvelni, hogy a fajok mostani kihalását meg lehetne akadályozni, ha az emberek jobban figyelnének, és hajlandók volnának áldozatokat hozni, nem rossz, csak éppen a lényeget téveszti szem elől. Nem sokat számít, hogy figyelnek-e az emberek, vagy nem figyelnek. Az számít, hogy az emberek megváltoztatják-e a világot.” (Elizabeth Kolbert: A hatodik kihalás természetellenes története)

Egy tanulmány szerint, melyet a Globális Természetvédelmi Alapítvány tett közzé, bolygónk röpke negyven év alatt elveszítette a vadon élő állatoknak több mint a felét. Ez a döbbenetes adat minden gondolkodó embert a velejéig föl kellene hogy kavarjon. Mindnyájan tanúi vagyunk a Nagy Pusztulásnak, a hatodik nagy kihalásnak. Az utolsó nagy kihalás hatvanöt millió évvel ezelőtt játszódott le, és eltörölte a Föld színéről a dinoszauruszokat. Ám a bioszféra rohamos pusztulására vonatkozó megsemmisítő bizonyítékok ellenére a kiváltságos északi féltekén szinte egyetlen politikai vezető sem vesz tudomást az élővilág legyilkolásáról, vagy közömbös iránta. Szerte a bolygón mindenütt gyors ütemben pusztulnak az élőlények: madarak, kétéltűek, emlősök, bogarak és az óceán élőlényei. Manapság azonban a nagytőke érdekei nem csupán gazdasági, tömegtájékoztatási és politikai rendszerünkön uralkodnak, hanem a tudatunkon is.

Homo sapiens magyarul azt jelenti: ‘okos ember’. Ám ha mérlegelem ingatag helyzetünket a Hatodik Tömeges Kipusztulás meredélyének szélén, lehetetlen nem meglátnom a szavakban rejlő gyilkos iróniát. Elidőzve abban a temetőben, amely megszámlálhatatlan állatfaj csontjaival van tele, nem sok okom maradt az okosságunkon való ájuldozásra. A globális konzumerizmus szemfényvesztő bűvészei és kalmárai a természet világáról való veszedelmes leválasztódásunkon mesterkednek, és a szórakoztatás, a figyelemelterelés, a kételyek olyan labirintusát teremtették meg, amely megbénítja érzékeinket, s emiatt nem vesszük észre saját pusztulásunk fenyegető közeledését. Igen nehéz kitörni ebből a ketrecből. A globális tőkés birodalom bárgyú optimizmust követel meg minden alattvalójától. Akik szembeszegülnek a kincstári optimizmussal, azokat nevetség tárgyává teszik, vagy vészmadárnak bélyegzik. Az is előfordul, hogy eltüntetik őket a nyilvánosság elől. Ez a fajta optimizmus óvakodik a tényektől. Olyan gondolkodásmódnak ad tápot, amely nekiront mindenkinek, aki olyannak meri látni a dolgokat, amilyenek a valóságban.

Elképesztően abszurd fejlemény a szemünk előtt zajló környezetpusztulás tagadása. Aki jól figyel, annak tisztán kell látnia, hogy nem természetes eseményről van szó. Az emberiség természeti erővé vált. Az évről évre egyre kevesebbek hasznát szolgáló kitermelő-kizsákmányoló gazdaság olyan állapotokat hozott létre, amelyek a bioszféra összeomlásához vezetnek, márpedig mindnyájan tőle függünk. Ám az agymosás évtizedeinek hála, aprólékos gonddal arra idomítottak bennünket, hogy figyelmen kívül hagyjuk, bagatellizáljuk vagy átcímkézzük a kapitalizmust, ezt a bolygógyilkos ideológiát, amely az élőlényeket hasznossági csoportokra osztja, a kevesek gazdagodása érdekében. Olyan korszakot szabadítottak ránk, amelyben ha az élőlények egyik faját megtizedelik, egy „korábban kevésbé kívánatos” fajtát vesznek elő, és azt zsákmányolják ki gátlástalanul. A tőkehalakat és a tonhalakat könyörtelenül lehalászták, míg vészesen meg nem fogyatkoztak, és mesterségesen tenyésztett halfajtákat dobtak piacra a pótlásukra, például a nílusi tilápiát. És ez nemcsak a halnépességre érvényes.

Fajtagazdagság jellemezte erdőket tarolnak le olyan monokultúrás, ámde jövedelmezőbb fafajták kedvéért, amilyen az olajpálma, s ennek következményeként számtalan állatfaj, például a veszélyeztetett orángután is kiszorul az élőhelyéről. Hegyeket robbantanak miszlikbe, valaha kristálytiszta vizű folyókat mérgező salak tonnáival temetnek be néhány percnyi elektromosság kedvéért. Folyik a csupán egyszer használatos, évmilliók alatt sem lebomló műanyag cuccok gyártása, amit teherautószám zúdítanak a világóceánokba a nap minden órájának minden percében, s ezzel madarak, teknősök, bálnák és a tengerek többi élőlényének százezreit ölik meg. Természetes ősi lakóhelyeket gyalulnak le a föld színéről ocsmány keltető farmok kedvéért, amelyek érző lények millióit kárhoztatják elmondhatatlan erőszakra, kegyetlenségre és borzalmas kínokra, hogy nyersanyagot szállítsanak a gyorséttermek olcsó és egészségtelen ételeihez. Az örökké érinthetetlen hadiipar továbbra is tizedeli az élővilágot. Az Egyesült Államok hadserege a világ legnagyobb környezetszennyezője, a globális klímaváltozás legfőbb okozója.

A mi kultúránk azonban az elfojtást, az elmaszatolást és a szórakozást, a figyelem elterelését bátorítja. Ennek a kultúrának a közömbösségünk az alapzata, annak segítségével fosztanak meg bennünket a kollektív cselekvéstől. Hiszen ha éberen figyelnénk, megjönne a hangunk, és firtatni kezdenénk az előfeltevéseket, amelyeken alapszik ez a téboly, és gyökeres rendszerbeli meg társadalmi változásokat követelnénk. Végül is a mi kezünkben van a választás. Továbbra is elfordíthatjuk tekintetünket a közelgő összeomlásról, és hitelt adhatunk a hazugságnak, amit belénk tápláltak, hogy mi, emberek elkülönülünk a bolygónkat körülölelő életszövedéktől, sőt különbek vagyunk nála. Holdkórosan botorkálhatunk a kihalás felé, egyik kezünkben bevásárló szatyorral, másikban a legújabb okostelefonnal. Vagy pedig, a katasztrófára adott természetes válaszként, sajnálkozás és fájdalom ébredhet bennünk. Fajdalommal eltelt szívvel amellett tehetjük le a voksunkat, hogy nem csupán tisztelettel adózunk az olyan élőlények megszámlálhatatlan fajtájának, amelyek már kihaltak, hanem ellenezzük a szűnni nem akaró mészárlásokat, ráeszmélve egyúttal, kivált a glóbusz északi féltekéjén, hogy magunk is cinkosok vagyunk, és fölismerve, hogy minket is fenyeget a kihalás. Ez semmiképp sem jelenthet önfeladást, nem jelenthet a dolgokba való beletörődést, és nem is magányos vállalkozás.

A fájdalom átélésével teszünk róla tanúságot, hogy milyen irdatlan nagy bűn a környezetgyilkosság. Merész gesztus az elfojtás, a szórakozás és a halál kultúrájának visszautasítására. Ez a fájdalom az átalakulás kezdete. A tanúságtétel, fájdalmunk őszinte megvallása elvezethet bennünket a forradalmi nonkonformizmushoz. Az élőlények mesterségesen előidézett, természetellenes kihalására ez az egyetlen következetes válasz. Egyúttal szolidaritásra és lázadásra szólító csatakiáltás is. Ebben a haldokló világban talán az ilyen állásfoglalás lehet az utolsó esélyünk.

A Counterpunch 2018. december 28-i számában megjelent írást Molnár Miklós fordította magyarra.