Ebben az állapotban mindent el tudunk mondani egy fogalomról, de maga a szó nem jut eszünkbe. Nagyon kínos érzés, s ilyenkor felötlik a szóról az, hogy rövid vagy hosszú, esetleg a szó hangalakjából valami, mert mindenképpen „tudjuk”, hogy ismerjük. Beindul a keresési folyamat, amelynek eredményeképpen ha megtaláljuk a szót, nagy megkönnyebbülést élünk át. Felmérések szerint hetente egyszer előfordul bárkivel, idősödve egyre gyakrabban, és külön érdekes, hogy személyek nevére is kialakulhat. Sokszor nem oldódik meg ez a zavar, körbeírjuk, rokon értelmű szóval helyettesítjük. Nemegyszer a beszédpartner is segíteni akar… esetleg csak napok múlva, váratlanul bukkan fel, és mondjuk ki a keresett szót. A jelenség angol neve, a TOT betűszó a magyarhoz hasonló: tip of the tongue, a nyelv hegyén.

A TOT-jelenséget emlékezeti zavarnak, a felidézés kudarcának, megakadási jelenségnek nevezhetjük. Ha sikerül megtalálni a szót, akkor közeli TOT-ról beszélhetünk, ha nem, akkor távoliról. A keresés folyamatát elemezve kétféle próbálkozás figyelhető meg: a szemantikus (hasonló jelentésű szavakat keres) és az akusztikus (hangzásban hasonló szavak jelennek meg). Ahhoz, hogy a jelenséget vizsgálni tudjuk, ki kellett alakítani egy jól működő módszert, vagyis ellenőrzött körülmények között létrehozni a jelenséget. Két kutató, Brown és McNeill a passzív szókincsből válogatva adott meghatározásokat a vizsgálatban részt vevő személyeknek, s kérték meg őket arra, hogy nevezzék meg a szót. Természetesen egyénenként változik, hogy kinek mi a passzív szó, vagy milyen gyorsan, illetve eredményesen tudja előhívni azt a belső lexikonból.
Az anyanyelven beszélő ember viszonylag könnyedén veszi ezeket a helyzeteket. De mi van akkor, ha a valaki jól elsajátított egy idegen nyelvet, s akkor kerül a fent ismertetett állapotba? Vajon a szemantikus vagy az akusztikus keresés indul be, melyik keresés lesz eredményesebb? Kétnyelvűek esetében számolni kell azzal, hogy ha a számára idegen nyelven keres, az anyanyelvének szavai felbukkanhatnak, megzavarhatják, gátolhatják a szó megtalálását. Feltételezésem szerint (1) a kétnyelvűek sokkal nagyobb arányban produkálnak TOT-jelenséget, mint a szakirodalmi adatok mutatják: 10-20 %-os arányról számolnak be; (2) náluk a szemantikus keresés dominál; (3) a szemantikus keresésben az anyanyelv szavai is megjelennek.
A hipotézis ellenőrzéséhez azonos típusú kétnyelvű személyeket választottam. 16 személy (6 férfi, 10 nő) vett részt a vizsgálatban. Átlagéletkor 50 év (41-74 év), mindannyian mentálisan egészségesek. Magyar nyelvű közegben átlag 23 (11-49) éve élnek, átlagosan 24 (19-33) évesen kezdtek magyarul tanulni, legtöbben akkor, amikor magyar anyanyelvű házastárs miatt Magyarországra költöztek. 2 fő egyetemi tanulmányai miatt jött ide, s maradt a végzés után is itt. Mindannyian beilleszkedtek a magyar társadalomba, dolgoznak. Naponta beszélnek magyarul otthon és a munkájukban, 1 fő a munkáját anyanyelvén végzi, 1 fő pedig mindkét nyelven. 6-an anyanyelvüket beszélik ritkábban.
A TOT vizsgálatához a Brown-McNeill által kidolgozott módszert követtem. Ehhez állítottam össze A magyar nyelv értelmező kéziszótárából a meghatározásokat. Olyan szavakat választottam, amelyről azt gondoltam, hogy hosszú ideje Magyarországon élő külföldiek ismerhetik, de nem tartozik a mindennapi szókincsükbe. S mivel a kétnyelvűeknél még inkább érvényes az, hogy a szókincsük nem egyformán kidolgozott a különböző témákban, több témakörből válogattam: konyha, sport, politika, lakóház-építkezés, szórakozás, ruházat, személyek jellemzése. 12 szó alkotta a vizsgálati anyagot: avas, fanatikus, szöglet, dicsekszik, tűzdel, nívó, gerenda, henyél, zubbony, trojka, piknik, kibic. Mint látható a sorozatból, néhány olyan szó is bekerült, amely idegen nyelven is hasonló hangzású.
A 16 fő 12 szava összesen 192 tétel, ebből nem volt TOT-jelenség 70 esetben (36,4%), mert azonnal kimondták a megfelelő szót, és 27 esetben (14,1%), amikor a próbálkozás eredménytelen volt, a keresett szót nem ismerték. 95 esetben (49,4%) előállt a TOT-jelenség, azt a szubjektív élményt, hogy „tudom a szót, csak nem jut eszembe” külső jelekből is látni lehetett. 37 közeli (19,2%), 58 távoli (30,2%) volt közöttük.
A három feltételezés a vizsgálatomban igazolódott. Nagy számban voltam tanúja a jelenség meglétének, a szemantikus, jelentés alapján kezdtek keresni, és valóban tapasztaltam az anyanyelvi hatást. Néhány példa, ahogy az anyanyelv szavai megjelennek. A ’több méter hosszú, vastag, négyélűre faragott szálfa’, a gerenda szót így keresték: brevno, talaj, gyűrű, bruszja, gerenda (orosz anyanyelvű). Az avasra a romlott, állott, stale (angol) variációk hangzottak el. A dicsekszik: becsvágyó: ö-ö-ö, felvág, Nero, csiszlovec (orosz), gyors felfogású, elismerés, hvasztajet, dicsér dicsekszik (orosz). A zubbony: kepp, cape, lepel (angol), pelerin, kazajka (cseh). A szöglet: tizenegyes, nem szeretem, kraivoj, ugol, sarok (orosz).
A kétnyelvűek esetében a „nyelvemen van”-jelenség nagy kínnal járt. Szerették volna bizonyítani, hogy magyar nyelvi tudásuk jó, s a szókeresést kudarcnak érezték. Ha ez a jelenség olyan beszélővel szemben fordul elő, akivel az anyanyelvén is tudnak beszélni, akkor a magyarról át lehet váltani a másik nyelvre, ahogy az egyik adatközlőm tette.
S hogy egynyelvű közegben milyen kalamajkát okoz a „nyelvemen van” jelensége, olvasnivalónak ajánlom Csehov A lónevű című elbeszélését. (https://hu.wikisource.org/wiki/A_lónevű)