A gyerek jobb kezével fogta a nagyanyja kezét, és bal lábával előre-hátra hintázott. Hosszú, loknis haja mutatta, hogy kislány, Andrea. Az akkor még ritka nevét édesanyjától örökölte. A nagymama a másik kezében táskát fogott, ehhez madzaggal bili volt kötve. A debreceni nagyálllomáson szálltak fel a Pestre menő fapados vonatra. A hosszú úton a gyerek ragaszkodott a bilihez, csak ezt használta, a piszkos WC-re nem ült fel. Pesten, az állomáson egy szépasszony várta őket, a gyerek anyja, hogy együtt utazzanak tovább Oroszlányba, a bánya melletti börtönbe meglátogatni a családfőt, az édesapát és férjet, az ígéretes jövő előtt álló fiatal nyelvészt, akit 1950-ben koholt vádak alapján négy év fegyházra  ítéltek. Az akkor négy éves gyerek erre alig emlékezett: csak egy kopaszra nyírt hajú, csikósruhás férfi képe maradt meg az emlékezetében. Az édesanya a börtönévek alatt a pesti egyetemen dolgozott a magyar nyelvi tanszéken. Sokat piszkálták, váljon el a férjétől, de ez szóba sem jöhetett. A társat, mint a gólyák egy életre választott, és ezt a hűséget a kislány is örökölte. A társat szeretni, jóban-rosszban kitartani mellette, ezt fogadták az oltár előtt és ezt még forgószéllel szemben is megtartották. Bár később az édesapát kétszer is rehabilitálták egyetemi oktatóként nem dolgozhatott és a 3/3-as dokumentumok szerint 1989-ig tartották rendőri megfigyelés alatt. Kisandi ezért apját 4 éves koráig nem ismerhette és 8 éves lett mire összeköltözhetett kishugával és a szüleivel. A különlegesen művelt szülők nagy hatással voltak a gyerekre, minden iskolájában első tanuló lett. A műveltség élete végéig ékszerként csillogott rajta, ez mindenkit elbűvölt, aki megismerte. Az ország első középiskolájában a Fazekas Mihály gimnáziumban a legjobb tanulók között ismerték, országos nyelvi versenyeket nyert. Innen egyenes út vezetett az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészkarára, angol, orosz, lengyel szakra, majd oktatóként is ott ragadt. Évtizedekig abban a tudatban élt, hogy szorgalma és tehetsége miatt lett egyetemi oktató, és már negyven éves is elmúlt, amikor öreg mestere világosította fel, hogy a bejutásban a szülők ismertsége játszott döntő szerepet. Ez már csak így van, karrier indító segítségre szükség lehet, de a helytállás már saját érdem. Lépegetett előre a ranglétrán végül nyugdíj előtt docensi rangban vezető lett. Társat 14 éves korában választott egy fiút az osztályból, aki egy paddal ült előtte, és aki 54 évvel később a betegségben a kezét fogta. De ne szaladjunk ennyire előre, Andrea 1973-ban kötött házasságot majd gyors egymás utánban két fia született. Terhesként tanított és mikor eljött az idő egyedül összepakolt és elvillamosozott a szülészetre, mert ebben a kis nőben hihetetlen lelkierő koncentrálódott. A titkos vágya teljesült, két fia született, mélyen szerette őket, de nem  a ma divatos harsány módon. Milyen boldog volt, mikor a májusi napsütésben, a Mózes kosárban lévő újszülöttet kitette az erkélyre. Hihetetlen – mondta – hogy nekem ilyen szép és egészséges gyerekeim születtek. Különleges kapcsolat, szeretet fűzte anyosához, a Kisnagyihoz. Nagyanyámnak szólította, autóval csak ő fuvarozhatta, betegségben mellette állt. Később átvette tőle a széles család összetartásának feladatát. Kereszt gyerekek, sógorok, sógorasszonyok gyerekeinek tanulását, továbbtanulását, tanácsaival, kapcsolatrendszerével, a megfelelő időben és helyen hatékonyan támogatta. Szerette a Balatont. A gyerekekkel és barátaival hosszított nyarat – júniustól, szeptemberig – a strandon töltötték, a hazaszeretet egyenlő volt a Balaton szeretetével. A lebarnult gyerekek életre szóló boldog emlékekkel kezdték a tanévet. Nem tanította őket közvetlenül, kikérdezés nem volt, de hatása szellemi fejlődésükre, pályaválasztásukra elvitathatatlan. Mikor megjött a lehetőség külföldi utazásra, mert a vasfüggönyt felhúzták, szívesen ment turistáskodni, ebben a nyelvtudás segítette. Úgy tanult meg könyvből angolul, hogy kint angolnak nézték, pedig felnőttként járt először Londonban. Még később megnézhette az egész világot. Volt Európa számtalan országában, Németországban a testvérénél, de látta Brazíliát, Venezuelát  és Amerikában többször megfordult. Alapelve volt, hogy mindent le kell írni, mert így maradnak fenn az emlékek. Naplót vezetett a gyerekek és unokák híres mondásairól és kitalált magának egy új irodalmi formát. Örkény István egyperces elbeszéléseit megfelezte, így keletkeztek a félpercesek. A családról, a környezetről, az életről ellesett csattanós, tanulságos történetek ezek. Ahogy a félpercesei egy rajongója mondta: ma már nem a Monte Kristó grófja kell, ki tudja azt végig szenvedni. Zsebben elférő, rólunk szóló kis könyvek születtek a tollából vitték vonathoz, repülőre, hogy hasznos szórakozással töltsék ki a holtidőket. Elbeszéléseivel irodalmi díjakat nyert, ezekre rendkívül büszke volt.

És ekkor hirtelen betegség jött. Ismerte az előjeleket, édesanyja és a húga is fiatalon, 50-es éveikben tüdőrákban haltak meg. Abban hitt, hogy ő már csaknem 20 évvel túlélte a veszélyt. A köhögés és lázas állapot egyszerű téli megfázásnak tűnt. Tovább vizsgálták, tüdőrákot diagnosztizáltak. Korábban komoly betegsége sohasem volt, ezért is nehezen viselte a tortúrákat, a tűszúrást, fájdalmat, hajhullást, és a többieket. A betegségről nem panaszkodott, szinte szégyellte, ha erről kérdezték, nem válaszolt. A kórházból menekült – minél gyorsabban haza – mert ott minden a betegségről szól. Otthon csak nagyon kevés embertől fogadott el segítséget és az elmúlt két évben alig mozdult ki a lakásból. A terveit ennek ellenére nem adta fel, kongresszusra jelentkezett, meséket irt, így is védekezett az elmúlás ellen. Őszinte pillanataiban lázadozott a halál ellen. Ha az autóból idős embereket látott, fájdalommal jegyezte meg:  nézd legalább 80 éves, én pedig még ebben az évben meghalok. Jó támasza volt az internet, ezen elböngészgetett, így elterelte a figyelmét. Betegsége ellenére nappal egyedül is elboldogult, elmaradt otthon, a távozónak édes kis kezével a résnyire nyitott ajtón át integetett. Szerette, hogy ha valaki Pestről vonaton közeledett felé, akkor sms-ben megüzenje neki az állomásokat, hogy hol tart: Cegléd, Kecskemét, Kistelek, Szeged és most már azt is hozzátehetjük, hogy mennyország.

Szerettünk, szeretünk, és még nagyon sokáig szeretni fogunk.

A szerkesztő megjegyzése: Elhangzott dr. Papp Andrea temetésén, 2018. április 14-én a Budapest-Belsőjózsefvárosi Krisztus Király Plébánia Kápolnájában. Felolvasta Körtvélyessy Zsolt színművész. Szerző Dr. Pajor László.