Petőfi Sándor és Arany János számára még nem volt kérdés, hogy a megszólítás után felkiáltó jelet tegyenek, mára azonban egyre többször találkozunk a vesszős formával is. Ez alkalommal tehát az írásbeli (elsősorban elektronikus) levelezés megszólításának vesszőhasználatát vettük górcső alá. A megkérdezett nyelvészek a következő kérdést kapták:
„Kedves Mari, örülök, hogy írtál!” vagy „Kedves Mari! Örülök, hogy írtál!”?
A levelezésben egyre többen – a nemzetközi mintát utánozva – nem felkiáltójelet tesznek a megszólítás után, hanem vesszőt. Ön mennyire támogatja ezt a megoldást?
Prószéky Gábor igazgató ▪ Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézet; egyetemi tanár ▪ Pázmány Péter Katolikus Egyetem (Budapest)
Kedves Miklós és Péter! Tisztelt Demonstrátor urak! És ezzel a megszólítással igyekeztem illusztrálni is, amit kérdeznek. Minden alkalommal tartom magam a felkiáltójeles hagyományhoz, de ez nem jelenti azt, hogy ne tudnám elfogadni egy szövegben, de akár egy levélben is azt, hogy „Kedves Mari, örülök, hogy írtál”, ám akkor ne legyen a megszólítás vesszője után sortörés, hanem maradjon folytonos a szöveg, ami a retorikában egyébként tipikus.
Péntek János egyetemi tanár ▪ Babeș–Bolyai Tudományegyetem (Kolozsvár)
Az én levélírói gyakorlatomban is előfordul mindkettő. A kérdést megelőzi két feltételezés, az egyik, hogy a vesszőhasználat terjed a felkiáltójel rovására, a másik, hogy ebben idegen mintát követünk. Egyiket sem látom bizonyítottnak, illetve az elsőt csak annyiban, hogy maga az elektronikus levelezés terjed a magánlevelezésben is, és ebben közvetlenebb megszólítási változatként az, amely nem ragaszkodik a merevebb, hivatalosabb viszonyt kifejező felkiáltójelhez. Hogy ez nemzetközi mintát utánozna? Az emberi viszonyok alapvetően nem különböznek: formálisabbak vagy személyesebbek, közeliek vagy távolabbiak, tiszteletiek vagy barátiak stb., a többnyelvű beszélőnek nem föltétlenül kell írásjelet váltania aszerint, hogy melyik nyelven írja a levelét. Egyébként a kérdést bevezető példa, a „Kedves Mari”, a név beceformájával és a kedves jelzővel az én spontán írásgyakorlatomban inkább a vesszőhasználatot vonzaná. De ez is ízlés és szokás kérdése.
H. Varga Márta egyetemi docens, H. Tomesz Tímea főiskolai docens, Pölcz Ádám tanársegéd, Kleiber Judit adjunktus és Hollóy Zsolt magyartanár véleményét az Édes Anyanyelvünk 2018 júniusi számában olvashatják.
Nagyváradon jártam az általánost még a ’70-es évek végén és akkor mondta a tanítóm, hogy ha hivatalos a hangnem akkor felkiáltójel, ha pedig nem, akkor inkább vesszőt használjunk. Akkoriban nem sokat tudtunk az elektronikus levelezésről.
Kíváncsi lennék, hogy amennyiben egy külföldit például egy németet, vagy egy angolt szólítunk meg felkiáltó jellel egy e-mailben, akkor ő érti e ezt a jelet ebben a kontextusban, avagy nem tudja értelmezni, hogy miért ezzel a jellel szólítjuk meg. Örömmel venném, ha választ adna valaki erre a kérdésre.
Kedves Pál! Az angolok nem értenék a levélben a megszólítás utani felkiáltójel használatát. Anno az angol tanárnőm azt mondta, ez túl sok nekik, minek felkiáltani, vagy érzelmet kifejezni a megszólításban. Persze, ha magyarul írok neki, biztos megérti, mert tud magyarul. Nyilván ha angolul írok neki, akkor vesszőt használok. De az meg nem magyar… 🙂