Skip to main content

Kisebbség versus többség

- 2018. 04. 05.

Ennek kapcsán többször elgondolkodtam azon, mennyire kár, hogy a számok mögött nem látjuk az embert, a közösség erejét. A számszerűsítés csak egyetlen aspektusa egy közösségnek. Gyakran tapasztalom, milyen könnyen lemondunk egy-egy népcsoportról, mert azok már úgyis kevesen vannak. Nem nézzük az erejüket, a szívósságukat, a hatékonyságukat, a teljesítőképességüket.

Alig egy évvel ezelőtt egy csíkszeredai konferencián Valentin Trifescu román történész és művészettörténész hívta fel figyelmem arra (őt parafrazálva), hogy többséginek lenni annyit tesz, mint fogyatékkal élni; kisebbséginek lenni pedig előny, haszon. Szerinte azért hátrány a többségi lét, mert az dominánsan egynyelvű és egykultúrájú, ezáltal egynézőpontú is, míg a kisebbségi sors eleve többlettel indul: két nyelv, két kultúra, két, különböző nézőpont (értékrend, világlátás).

Előadása előtt is, de azóta megsokszorozott figyelemmel gyűjtöttem, gyűjtöm azokat a viselkedési módokat, attitűdöket, amelyek jellemezhetik a többségi, illetve a kisebbségi magatartást. Most úgy tűnik, nagyobb kutatásba is kezdünk, ahol interdiszciplináris megközelítésben tudományosan értékelhető módszerekkel boncolgatjuk a témát. De egyelőre nézzük meg azokat a hipotéziseket, amelyekkel nekilátunk a munkának.

Nemzetiségi, anyenyelvi hovatartozástól függetlenül az látszik kibontakozni, hogy a mindenkori többségiek vagy (asszimilálódni nem akaró – és ez fontos aspektus!) kisebbségiek nem etnikai, nyelvi alapon, hanem számarányuk szerint ugyanolyan magatartásformákat mutathatnak például a döntéshozatal, a munkahelyi feladatmegosztás, a hatalomhoz való viszony gyakorlásában.

Néhány példa: azt tapasztaltuk, hogy munkahelyeken a többségi kultúrából származók (legyen az magyar, román, szerb) gyakran tekintélyelvűek, hierarchiában gondolkodnak és önmagukat ennek csúcsára, de mindenképpen a felsőbb tartományába helyezik. Az intézmény vezetőihez lojálisak – bárki legyen is az, nem pedig erkölcsi jellemvonásokhoz, esetleg elvekhez, célokhoz. A döntéshozatalban sokkal inkább megkérdőjelezés nélkül végrahajtók, mint alakítók, a munkatársaikkal szemben, ha azok fiatalabbak vagy nők, inkább lekezelőek, azaz gyakorta végrehatónak tekintik őket, és nem társnak, egyenrangú félnek.

Ezzel szemben a kisebbségi magatartás gyakorta az ellenkező viselkedésmodelleket példázza: nem tekintély-, hanem teljesítményelvűek, nem hierarchiában, hanem szimmetrikus, egyenrangú emberi viszonyokban gondolkodnak, önmagukat az egész részeként értelmezik: fontos elemként, de nem fontosabbnak vagy értéktelenebbnek, mint a másik.

Az intézményvezetéshez akkor lojálisak, ha az (számukra is elfogadható) minőséget produkál, erkölcsi jellemvonásokhoz (bátorság, szókimondás, gerincesség, védelem stb.) lojálisak. A döntéshozatalnak és a végrahajtásnak is részei szeret(né)nek lenni, egymásrautaltsági rendszerben gondolkodnak, melynek célja a közös teljesítés, alkotás, általában nem sztereotipizálnak nemi, kor szerinti vagy státusbeli alapon.

Néhány évvel ezelőtt nyelvi világképkutatással foglalkoztam, akkor is éreztem, hogy a nyelven kívül még sok olyan szempont van, amely egy közösség világlátását, értékrendszerét és az ezekből fakadó cselekvéssorozatot motiválja. A most induló kutatásunk újabb aspektus bevonásával (kisebbségi vagy többségi közösség-e) érdekes eredményekhez vezethet. És addig is, amíg az Európai Bizottság foglalkozni fog a kisebbségvédelemmel, szoknunk kellene annak gondolatát és tényét, hogy egy nyelvi, etnikai közösség, amely kevesebb lélekszámból áll, akkor marad meg, ha a bármilyen többség (is) szimmetrikus emberi kapcsolatokban gondolkodik és cselekszik, nem pedig tekintélyelvű hierarchiában.

 

Képek: Magyari Sára

2 Replies to “Kisebbség versus többség”

  1. Nagyon okos, és számomra eddig ismeretlen érvelés. Mintha új korszak kezdődne a kisebbségpolitikában!

  2. Valóban új irányokban kell tapogatózni, újabb diszciplínákat bevonva. Mert igen összetett (nem csak történelmi és politikatörténeti) a probléma. A 80-as években már jelzett kulturális hatásokból következő „önpusztítás” csak elmélyedt, „közpusztítássá csúcsosodott ki”. És már igen nehéz rádöbbenteni az egyént, hogy „becsapódik”, a látványcivilizáció mutatványait valósnak fogja fel. „Halad a korral”. Helyezkedik. Hát, miért zavarják a köreit?!
    Jó meglátásnak tartom a megközelítés szempontjainak tágítását: önmagában a nyelvi, a kommunikációs oldal feltérképezése nem elég – másra koncentrál, másfelé visz. A kifejlesztett nyelvi-kommunikáció retorikába csúcsosodik ki: ekként működik pl. a politikában, a politológiában, és általában a társadalomtudományokban arat. (Általa új tananyagok készülnek, új tanszékek alapozódnak.) A túlfejlesztett nyelvi-kommunikáció által virtualizálódik a világ. Az egyén még távolabb kerül az ismeretelmélettől, az ontológiától. Egyre nehezebb megérteni a valóst, a VE (Virtualizálódott Egyén) már nem hisz az eszének (mindent a szemnek, az érzékeknek), a virtualizálódott kommunikáció elviszi az értelmezést, az azt hatásosan folytató magyarázók kénye-kedve szerint.
    Melyek a kivezető irányok? A kutatónak bővíteni kell diszciplináris köreit, látásmódját. A viselkedés terelése, illetve annak lehetőségei: irány a szociológia, a biológia, kivált a kultúraelméletek, a személyiségtanok. Az átfogó kutatási anyag (koncepció, metodika) nagyobb esélyt ad a „cselekvéssorozatok, a világlátás, az értékrendszerek” megragadására. És ezek nyomán vissza kell térni az iskolába, egy komplex műveltségi (tan)anyag összeállításával, bevezetésével. (Magyarországon a 80-as években a nyelvi-kommunikáció vonalán jött a tudományos szándék, amit az iskolai gyakorlatban, „gyakorlatközeli” kutatással, Zsolnai József kezdett kidolgozni, és fokozatosan fel is épített. Az iskola hitte, a modern, a kulturált ember alakításába kezdett. A sűrűsödő idő újabb gyakorlatközeli munkát követel.)
    Sok sikert az ígéretes elgondoláshoz!

Your Email address will not be published.

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.

x