Mindannyiszor meg is botránkoztatta naiv lelkemet a nem túl nagyigényű kijelentés. Percekig háborogtam magamban: hogyan lehet ennyivel beérni? Ha egészség van, akkor még semmi sincs, még csak létezünk, de nem csináltunk semmit. Ma már tudom, hogy mégis igaz a bölcsesség, különösen ellenkező előjellel: semmi sincs, ha nincs egészség.

Azt is megfigyeltem, hogy a kezdődő betegségekkel bajlódó vidéki ember nem rohan mindjárt a helyi doktor bácsihoz. Első lépésként csak érdeklődik, körülnéz a családi és ismerősi körben, főleg azoktól tudakozódik, akiknek hasonló nyavalyájuk volt. Ha manapság már nincs is egészen így, a nép romlatlan gyermekei évszázadokig megbízhatóbbnak, eredményesebbnek tartották, ha rokonok, szomszédok ajánlanak valamilyen gyógymódot, ami nekik már használt. Sokszor tanácsolták, hogy érdemes felkeresni a falu javasasszonyát, a gyógynövényeket gyűjtögető, minden bajra írt találó füvesasszonyt, a csontkovácsot, a köpölyözőt vagy a messze földön híres kenőasszonyt, aki masszírozással, csodakenőcseivel kidögönyözi, kigyúrja, kiűzi a fájdalmat a beteg testből. Jókai A lélekidomár lapjain említi, hogy bizonyos Bertalan úr, mielőtt a városból megérkezne az orvos, a falu kenőasszonyáért szalajtja a cselédet, hogy ő ápolja a ragályba esett hölgyet. A kórság kezelésében jártas szülék köszvényre, ficamokra, derékbántalmakra, hátfájásra eredményesen alkalmazták a varjúhájjal, vajjal bedörzsölést, az erőteljes nyomkodással járó zsíros, olajos kenegetést.

Van azonban a kenésnek, megkenésnek másik jelentése is. Mikszáth A beszélő köntös meséjében történelmi példát hoz arra, hogy a török időkben már valóságos foglalkozássá vált a kenés tudománya. Módszeres előkészítő tevékenységet, szinte külön tudományt igényelt az, hogy a kecskemétiek küldöttsége a császár színe elé járulhasson.

„Az első szerep a »kenő emberé«, aki csak annyiban különbözik a kenő asszonytól, hogy nem zsírral kenegeti ki a csömört az emberekből, hanem aranyakkal. Őneki kellett lótni-futni Ponciustól Pilátusig, ügyeskedni s »érvelni«, hogy az audiencia meglegyen.”

A pénzzel, ajándékokkal, juttatásokkal kenés azóta világszerte az üzleti élet „természetes” része lett, egyes országokban valóságos népszokás. Ha másban nem is mindig, a lefizetésben elég gyakran sikerült jelentősen megközelítenünk a nemzetközi színvonalat. Az önmagát túlélt rendszer utolsó szakaszában, a nyolcvanas évek közepén a kettes villamoson utaztam, a Vigadótól a parlament felé. A Lánchíd alatt vezetett az út, amikor a sínek mellett tábla figyelmeztette a vezetőt: A vágány kenve van. Olvasva a feliratot, utastársaim közül megszólalt valaki: – Már az is?