Január a Don-kanyarban
Nyelv(es) irodalom 8.

Égi jel, figyelmeztetés, eszembe ötlik egy másik, vastag hótakaró alatt nyugvó táj, a kegyetlen doni hómező, a 2. magyar hadsereg elmondhatatlan szenvedésének színtere.

A 2. magyar hadsereg a Magyar Királyi Honvédségnek az 1941/1942-ben érvényes hadrendben nem szereplő alakulata volt, amelyet 1942-ben állítottak fel, és a keleti hadszíntérre küldték harcolni. A hadsereg 1943 januárjában a Voronyezs körzetében vívott harcok során rendkívül súlyos, megsemmisítő veszteségeket szenvedett. A Don-kanyarban vívott harcok a magyar hadtörténelem legszomorúbb fejezetei közé tartoznak: a megfelelő fegyverzet és felszerelés nélkül kiküldött, lehetetlen feladattal megbízott honvédek ezrei szenvedtek és vesztek oda az orosz télben.  A mínusz 45 fokos télben, amelyben az emberi nedvek jéggé dermedve, csörömpölve hullottak alá, abban a télben amelyben a katonák kenyérzsákjában nem volt kenyérdarab, csak morzsa, mert csak azt tudta a száj melege kiolvasztani. A január 12-én megindult doni áttörést, az utána következő négynapos doni poklot megélt katonák mesélték ezt nekem abban az éjszakai rádióműsoromban, amelynek emléke kitörölhetetlenül bennem él.

„Bomba bomba hátán robbant, még a hó is égett” – emlékeztek egykor Sára Sándor  Pergőtűz című filmjének szereplői. Ma is pereg előttem vetítetlenül is a végtelenített fehér-fekete film, magyar katonák a hóban, mínusz 45 fokban, nyári zsávolyban. Az egykori katonalevelek részletei szállnak a levegőben hazafelé: „Tudatom Veletek Anyukám…”  -ebédre forralt hólé, jó esetben….  „milyen szép lesz, majd ha…” –másfél órás pergőtűzben, mint a dobverés…    „ A vállát is megráztam, de nem szólt…” – némelyiknek csak a köpenye sarka látszott ki, másiknak feje vagy keze a hóból…   „Csókold meg a gyerekeket helyettem is…” –    kiáltás a hó alól….  „csak láblövésem van…”  – mindenki tudja: a legkisebb vérveszteség a biztos halál…  „én hála Istennek jól vagyok…”  – a csontján járó, üszkös lábú katona…  „haza akarok menni, zászlós úr…” –  távolban a szoborrá fagyott ló alakja dereng….   „bizony kicsi szívem…”  – a két hete le nem húzott, papírtalp helyett felkötött talpú bakancs…  aztán a hadiparancs: „Sisakot hordd kézben, légy jókedvű…”  – az orosz  falu, ahová egész éjszakai gyaloglás után hajnalban visszaérsz… a sebesültszállító szán, rajta a haldokló katona, mögötte kis fekete gombolyag, a menyasszony ajándékozta puli szalad… „maradok a messzi távolból is…”    Végül az utolsó kép előttem: Usztics Mátyás, a színész, aki kezében a katonalevelekkel, – feladva mesterségét – a stúdió filcasztalára borul zokogva…

Beszélni róluk nem lehetett, nem volt szabad.  Kibeszéletlen, most már kibeszélhetetlen, néma sebek. Megbocsájthatatlanul, jóvátehetetlenül…