Innen Jáki Sándor Teodóz atya gondolatai: 1997-ben jártam Vizanteában. Nem egykönnyen találtuk meg a templomot, Vizantea falu ugyanis a Szeret folyó és a Kárpátok között van, Marasest várostól nyugatra, Vráncsa (= Vrancea) megyében, a Keleti-Kárpátok keleti lejtőjének egyik völgyében. Újszántó lehetett az eredeti magyar neve Domokos Pál Péter szerint. A faluban Dicsértessék-kel köszöntünk az idősebbeknek, és mindegyiküktől Mindörökké! Volt a válasz – persze, hogy magyarul! Majd elkezdtünk tőlük érdeklődni jó néprajzos módjára: vagyis úgy, hogy még véletlenül se mi találjuk ki őhelyettük a keresett adatot: a templom régi védőszentjének nevét!

 

Az írást ettől kezdve dramatizált formában adjuk közre:

Első kérdésem ez volt hezzuk (=hozzájuk): Mikor van itt a faluban a templom búcsúja?

– A 15-én az augusztban!

– Régebben mikor volt a búcsú?

– Akkor is akkor volt!

– Na, és kicsi leányka korukban mikor volt?

Erre gondolkodóba estek, majd mosolyogva felelték:

– Való, akkor elébb volt! Az eeső kapáláskor vót! A fogyatékján a júninak.

Tovább beszélgetve aztán az is kiderült, hogy régi templomukat valamikor a nagy verekedís (= az I. világháború) után lebontották és újat építettek a helyébe. A régi templomnak a védőszentnek képe volt-e vagy szobra? Emlékeztek rá:

– Szobor, szobor!

Egyikük hozzátette:

– Nagy, szép szobor vót. Széesebb (= szélesebb), nagyobb, két meter. Az ótár megett, az ótár háta megett vót.

 – Férfi szent volt-e vagy női?

– Férfi, férfi!

A rövid felelet ilyen kettőzése szinte általános náluk.  A régi védőszent neve azonban csak nem akart eszükbe jutni!

 – Nem éppen kapódnak olyanok, akik még emlékeznek rá.

Mégiscsak „kapódott” egy asszony: – Menjünk át a nénimhez, ő majd tuggya!

De a nénije sem emlékezett rá. Ám figyelmesen hallgató embere (= férje) egyszerre csak megszólalt, mégpedig románul:

– Sfântu Ladislau! (Azaz: Szent László!)

Ezért a két szóért jöttünk ki Vizanteába, de úgy, hogy ezeket tőlük, visontaiaktól halljuk. Ezután már a többieknek is eszükbe jutott a régi védőszent. Az egyik férfi a családból még hozzátette:

– Ő a legnagyobb szent a világon, mert király vót és mégis szent lett belőle!

– Hát a Szent István király?

 – Hát az is legnagyobb vót!

 – Miért változtatták meg a védőszentet?

 – Nekünk azt nem monták meg! Arra fájt a szüvünk!

– És mi lett Szent László régi szobrával?

– Előbb eevitték egy házba, aztán az új parókiára (= plébániára) vitték. Most is ott vagyon!

Bementünk a plébániára. A páter szívesen fogadott, de a Szent László-szobor fotózását megyés püspökének előzetes engedélyéhez kötötte!

– Engedje meg nekünk, hogy szentmisét mondjunk a plébánia-templomban

Átkísért bennünket a templomába. Hogy magyarul miséztünk, azt hallhatta, de nem biztos, hogy észrevette a mise szövegét: a Szent László királyunk tiszteletére mondott imádságokat. Boldogok voltunk, hogy hosszú évtizedek igaztalan mulasztássorozatát törtük meg azzal, hogy Szent László miséje, Szent László volt templomában, a Szent névünnepén – magyar papok imádságával, újra fölhangozhatott…

(Csak volt – a legkeletibb Szent László-szentély. Jáki Sándor Teodóz írását rádióra alkalmazta a Tetten ért szavak.)