Környezetemben többször felmerült mostanában, milyen is a protestáns ember. Valóban más, mint a nem protestáns? Csak vallási-erkölcsi kategóriákban különbözik másoktól? Másként szervezi életét? Más értékrend alapján cselekszik? Igazából nem tudom megadni egyik kérdésre sem a választ, de felsejlik néhány szöveg, illetve történet, amelyen érdemes elgondolkodnunk.

Kodácsy Tamás és Kodácsy-Simon Eszter mint a reformáció arcai egyik beszélgetésük[1] során kiemelték a lelkiismeret fontosságát: Luther nem tudott a lelkiismerete ellen cselekedni. Hangsúlyozták, létezik egyfajta protestáns bátorság, amelynek megmutatkozási formája a megalkuvás nélküli kérdezés, majd e kérdések megvizsgálása.

A Magyar Nemzeti Múzeum Igeidők. A reformáció 500 éve c. kiállításának egyik termében ezt olvasom: Luther 1521-ben, a wormsi birodalmi gyűlés színe előtt mondta: „Az igazság kutatásában fontos eszköz tehát a józan ész: a mérhetőt mérni, a cáfolhatót cáfolni kell, bárhogy is vélekednek a múlt tekintélyei”.

Kutatásmódszertani alaptételnek is beillenék a két idézet, közben csak a protestáns ember világhoz való alapállására hívják fel a figyelmet: bátran kérdezni és kutatni az igazság érdekében. A megismerés, a tükörállítás fontossága jut erről eszembe.

De eszembe jut Max Weber is, aki jó 100 évvel ezelőtt fejtegette a protestáns etika[2] kérdését. Érdekes megállapításai vannak: a felsőbb oktatás módjáról, a felekezetek belső sajátosságáról. Ez utóbbi a vallási gondolatvilágok jellemző sajátosságait és különbségeit jelenti, melynek alapja a munkához való viszony átértelmezése a hivatás(tudat) szempontjából.

Nagyon izgalmas szemantikai fejtegésbe kezd a hivatás szó kapcsán, melynek jelentéskörébe benne rejlik „valami vallási képzet – valami istentől kijelölt feladat képzete is”, de az életfoglalkozás, körülhatárolt munkaterület jelentése is. „S mint a szójelentés, azonképpen a gondolat is új és a reformáció terméke” (Weber 1923: 50). Evvel felhívja a figyelmet a „világi napimunka vallási jelentőségére”, mely a világi kötelességek teljesítésére irányul, de benne van a másokért dolgozni öröme és büszkesége is. Ezáltal pedig megnő a „világban maradó, hivatásszerűen rendezett munka erkölcsi súlya” (Weber 1923: 52).

Azon gondolkodom, vajon mindebben hol is van az anyanyelv szerepe. Azt hiszem, az egyik legfontosabb helyen, mert a protestáns bátorság, a kérdezés merészsége, az igazság keresése nyelvi kompetencia kérdése is, és ez általában az anyanyelven működik a leginkább. A hivatás kiteljesítése, a napimunka eredményes elvégzése sokszor kapcsolódik a megértéshez – nem mondva ellent a megértés természetéről írtaknak (l. Takázás 24.) –, melyben azért van szerepe a nyelvismeretnek is.

A felsejlő szövegek mellett, melyek a protestáns ember jellemvonásaira reflektálnak, érdekes jelenségekre figyeltünk fel partiumi és bánsági terepkutatásokon. Több magyar családnál azt tapasztaltuk, hogy a családi étkezések asztala kerek vagy ovális. Mikor közösen eszik a család, nincs hierarchikusan kijelölt asztalfő, illetve ha mégis, akkor gyakran ott az anya ül.

Beszélgetések során az is napvilágra került, hogy ezekben a családokban a legfontosabb gazdasági döntéseket a feleség hozza meg, általában ő kezeli a családi kasszát is, és jómódú emberekről van szó. Az is közös jellemző, hogy a vizsgált családoknál igen nagy arányban tanultak tovább az utódok.

Hogy mindez véletlen egybeesés lenne vagy valóban összefügg a protestáns értékrendszerrel, nem jelenthető ki teljes bizonyossággal. Mint ahogyan az sem, hogy minden protestáns ember folyamatosan a lelkiismerete szavát követné vagy elég bátor lenne ahhoz, hogy mérjen és cáfoljon megalkuvás nélkül – az igazság megismerésének érdekében.

[1] http://www.parokia.hu/v/az-osszetort-es-megragasztott-bogre/ (2017. okt. 3.)

[2] Max Weber 1923. A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme. Franklin-Társulat Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda Kiadása, Budapest.