Aztán jön egy hír: meghalt, eltemették, ezt írta még neked. És úgy tűnik, nem mi döntünk, mert visszarángat egy helyre, egy útra valaki, aki már nincs is itt. „Én már szabadultam egyszer karámból a vasketrecbe” — írja Fülöp Lídia Szabadság c. versének első soraiban. Vasketrecbe, mely néha aranykalitkának látszik.

Fülöp Lídia 1925. május 22-én született Újbálincon, Temes megyében. Több próza- és verses kötet szerzője (pl. Hosszú úton; Szemben a sodrással, életregény), ugyanakkor szönyegszövő művészként is ismert. A lugosi (Temes megye) magyar közösség egyik vezető egyénisége volt: irodalmi kör alapítója, elnöke, presbiter, a helyi magyar lap társszerkesztője, ugyanakkor a Romániai Írószövetség tagja is.

Gyermekkoromban sokat találkoztunk: vagy ő jött hozzánk Bodófalvára, vagy mi mentünk hozzá Lugosra. Többször dolgozott együtt szüleimmel: irodalmi találkozók, beszélgetések, vitaestek. Volt hely a parókia udvarán. Én a hangjára emlékszem, és egy versrészletre, amelyet szinte azonnal megtanultam tőle: „Én nem úgy szeretek, mint a többi asszony. / Rosszabb vagyok, zsémbesebb. / Szemükbe mondom a férfiaknak: / Szavuknak nehezen hiszek.” (Én nem úgy …) – és villogott hozzá barnás szeme.

Azután sokáig nem találkoztunk, elkerültünk Bodóról. Én tanítóképzőbe mentem Nagyváradra. Azt hiszem, el is feledkeztem róla. Évekig nem olvastam írásait. Édesanyámtól hallottam, ők még találkozgattak.

Vagy tíz éve lehetett, mikor egy temesvári magyar rendezvényen mindketten jelen voltunk. Azonnal odamentem hozzá. Emlékszem, akkor már nehézkesen járt, ült a székén és az üdvözlés után előhúzott egy narancssárga kötetet: Szerelmes versek a címe. Kikeresett egyet a kötetből, és kérte, olvassam fel hangosan. Szólt a jelenlévőknek is. De én csak olvastam magamban a szöveget, és nem nagyon tudtam megszólalni. Azóta is bánom.

Néhány napja hazaértem Temesvárra és még ki sem pakoltam, jött az értesítés: 2017. július 28-án, életének 92. esztendejében elhunyt Fülöp Lídia költő, író.

Előkerestem a tőle kapott utolsó kötetet. Újraolvastam, azt a bizonyos verset többször is. 1992-ben írhatta, akkor volt Nagybodófalva 100 éves, én 16. Gyakran eszembe jut, van-e mégis predesztináció. Dönthetek-e úgy, ahogyan én akarok, vagy ez csak egy játszma, mert például egy vers úgyis kijelöli az utam…