Pedig a szótár szerint ugyanazt jelenti: hangtalan, zajtalan állapotot, nyugalmat, sőt, régebben a békés, nyugalmas otthoni életet is.
Valóban létezik a jó csend/csönd, amikor arra vágyom, hogy ne legyen zaj körülöttem, vagy amikor csak úgy üldögélünk és nem beszélünk. Ilyenkor szerintem csöndben vagyunk. Kerek, teljes nyugalomban. Közben fújhat a szél, hallható lehet a kinti morajlás, de bent nem hallatszik az ember. Ekkor nem kellenek a szavak. Néha csendkúrát kell tartani, csak úgy pihenésként vagy az önfegyelem gyakorlására.
Érdekes, milyen sok dal, vers dolgozza fel a csend motívumát nem csak nálunk (Simon and Garfunkel: The Sound of Silence; Koncz Zsuzsa: Csend; Kaffka Margit: Csend stb.). És ezekben a szövegekben sem csak a jó csend jelenik meg, inkább a szomorkás hangtalanság.
A hallgatásból adódó csend gyakran lehet feszült, olyan vihar előtti, de az még hozhat változást, felfrissülést. Viszont az elhallgatásból létrejövő csend veszélyes és fájdalmas is, mert visszahúzódás rejlik benne, valamiféle kényszerű szótlanság.
Amikor elhallgatok, akkor vagy szó nélkül maradok, mert annyira meghökkent, amit a másik mond, hogy nem tudok szólni, nem látom értelmét, nincs mit mondanom számára; vagy pedig félek, mert attól tartok, nagyobb baj lesz belőle, ha szólok; attól tartok, még kevésbé fogja érteni, amit el szeretnék mondani. Pedig, ha elhallgatok, már majdnem olyan, mintha hazudnék. Hiába tudom, hogy néma gyermeknek anyja sem érti szavát vagy, hogy gyilkosok közt cinkos, aki néma.
Az elhallgatásból adódó csend nem hoz nyugalmat, békét, hanem csak olyan némaságot, mely befelé fordít, elrettent, bezár.
Amikor azon töprengek, beszéljek-e vagy maradjak inkább csendben, gyakran kimegyek a Bega partjára, a régi komphoz. Ez egy olyan titkos hely, nem jár arra a kutya sem. Igazi csönd van: hallatszik a víz folyása, a szitakötők zümmögése. De ha nagy a baj, még azok is elhallgatnak. Felsorakoznak fegyelmezetten. Vigyáznak rám, hogy a csendből csönd lehessen:
“Míg percre perc születni kénytelen,
– – – E csöndet ismerem”. (Kaffka Margit)
Ha a csend beszélni tudna Négymilliárd hangon szólna Mindarról, mi bennünk rejtve él Vágydal szólna száz szólamra… A dal valamikor a 80-as években született. Ma már hétmilliárd hangon szólna, s nemsokára újra csak a természet csendje/csöndje lesz a földön