Mint alvadt vérdarabok, / úgy hullnak eléd / ezek a szavak. / A lét dadog, / csak a törvény a tiszta beszéd. (…) Visz a vonat, megyek utánad, / talán ma még meg is talállak, / talán kihűl e lángoló arc, / talán csendesen meg is szólalsz: / Csobog a langyos víz, fürödj meg! / Ime a kendő, törülközz meg! / Sül a hús, enyhítse étvágyad! / Ahol én fekszem, az az ágyad.

(József Attila: Óda)

–
Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt, / Fejfámra sötét lobogóul akaszd, / Én feljövök érte a síri világból / Az éj közepén, s oda leviszem azt, / Letörleni véle könyűimet érted, / Ki könnyeden elfeledéd hivedet, / S e szív sebeit bekötözni, ki téged / Még akkor is, ott is, örökre szeret!

(Koltó, 1847. Petőfi Sándor: Szeptember végén)

–
Este van, este van… a tűz sem világit, / Kezdi hunyorgatni hamvas szempilláit;
A gyermek is álmos, – egy már alszik épen, / Félrebillent fejjel, az anyja ölében.
Gyéren szól a vendég s rá nagyokat gondol; / Közbe-közbe csupán a macska dorombol.
Majd a földre hintik a zizegő szalmát… / S átveszi egy tücsök csendes birodalmát.

(Arany János: Családi kör)

–
Mellézuhantam, átfordult a teste / s feszes volt már, mint húr, ha pattan.
Tarkólövés. – így végzed hát te is, – / súgtam magamnak, – csak feküdj nyugodtan.
Halált virágzik most a türelem. – / Der springt noch auf, – hangzott fölöttem.
Sárral kevert vér száradt fülemen.

(Szentkirályszabadja, 1944. október 31. Radnóti Miklós: Razglednicák)

–
Alvó szegek a jéghideg homokban. / Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt. / Ma ontják véremet.

(Pilinszky János: Négysoros)

Mikor elhagytak, / Mikor a lelkem roskadozva vittem,
Csöndesen és váratlanul / Átölelt az Isten.
Nem harsonával, / Hanem jött néma, igaz öleléssel,
Nem jött szép, tüzes nappalon / De háborús éjjel.
És megvakultak / Hiú szemeim. Meghalt ifjúságom,
De őt, a fényest, nagyszerűt, / Mindörökre látom.

(Ady Endre: Az Úr érkezése)

–
Mint egykor Herkulanum és Pompeji / Végnapján, lávatemető alatt,
Volt még egy hű, valódi római, / Ki mozdulatlan őrhelyén maradt;
Ha majd kiásnak a hamuözönből / Álmélkodó késő évezredek,
Találnak ott – s majd rám ismernek erről – / Egy fölemelt főt s egy üres kezet!…

(Vajda János: Sodoma)

–
Mert benne élsz te minden félrecsúszott / nyakkendőmben és elvétett szavamban
és minden eltévesztett köszönésben / és minden összetépett levelemben
és egész elhibázott életemben / élsz és uralkodol örökkön. Amen.

(Juhász Gyula: Anna örök)

–
A költészet napján a magyar irodalom legszebb sorait idéztem fel. A válogatás teljességgel személyes, de mindenki továbbgondolhatja, kiegészítheti. A bölcsek azt mondják, hogy lehet költészet nélkül élni. De nem érdemes.