Nagyon jó velük beszélgetni, hagyni, hogy meséljenek. Belelátni abba, hogy mi vár ránk, ha szerencsések vagyunk, de jobban megérteni azt is, ami előttünk volt.

Ebben az írásban ezekből a beszélgetésekből idézek egy-egy olyan mondást, amin – így karácsony előtt – talán elgondolkodhatunk.

Az egyik alkalommal használtam az idős szót az öreg helyett. Rendre is utasítottak: „Idős a luxuskurva, én becsületes öregasszony vagyok”. Mert falun nem kell urizálni, főleg nem beszédben.

 
És nyafogni se nagyon szoktak a kis öregeim, hisz az nem vezet sehova: „Van fám, van ennivalóm, van menyem. Mindenem megvan, hogy boldog legyek”. Pedig A. néni a hegy lábánál lakik egy alig 9 négyzetméteres szobában. Fával tüzel, lavorban mosdik, a kútról hozza a vizet. De tisztaság veszi körül és a megfelelő helyeken faliterítők védik a falat.

Elmeséli, hogy két gyereke van: két fia, és nagyon boldog, hogy a kisebbik is megnősült. Igaz, nagyon későn, de „elvész a férfi, rossz útra megy asszony nélkül”.

Mindig viszek magammal valami finomságot, olyasmit, amire már nincs pénzük, s mikor átadom a kis ajándékot, jön a köszönet: „Adjon az Isten ezerszer ennyit helyette, oda is, ahova nem gondoljátok”!

A férfiakkal nehezebb beszélgetni, de tudom, mi oldja meg a nyelvüket. Ezt még édesapámtól tanultam.„Jó beszélgetéshez pálinka vagy bor kell. A konty alá valótól csak kárálni lehet” – így egy nap csak egy bácsi jöhet szóba, de koccintáskor, a jókívánság igazi életörömről árulkodik: „A jó Isten tartson meg engem még egy kicsit, mert úgy szeretek ám élni”!

Persze vannak szomorú történetek is: idősek otthona, gyermektelenség. Ha volt is utód, már nem látogatják őket, vagy egyszerűen nem lett gyermek. És most nincs kire hagyni a házat, a kertet, az értékeket. Kapok is egy asztalterítőt, egy üvegszelencét, de egy másik helyen egy csodaszép brost is. Nem akarom elfogadni, de nem úgy van az. Nincs kire hagyni! „Ha meghalok, mindent kidobnak: a bútort, a könyveimet. Legalább ezt fogadja el. Jó helyen lesz ott, látom én azt.”

Mesélnek. Folyik belőlük a szó. Általában vidámak, nevetgélünk.Résen kell lennem, mert folyamatosan viccelnek, meg akarnak tréfálni. Közben az is kiderül, ezek az emberek valódi tragédiákat éltek meg: háborút,éhezést, börtönt, szeretteik elvesztését, nagy betegségeket. Talán pont e miatt olyan derűsek, értékelik, amijük van.

Az egyik néni gyakran megsimogatja a kezem, az arcom, a hajam. Azt mondja, hasonlítok rá. A másik bácsi a feleségéhez hasonlít. Persze ez az elején gyanús, később úgy gondolom, a hasonlóság igénye csak ürügy: mert aki olyan, mint én, ahhoz már van közöm. S ha közöm van valakihez, akkor nem vagyok egyedül.

Végül a 94 éves Á. bácsi elmondja, nem gondolta volna, hogy ő marad utoljára. Ha tudta volna, sok mindent másképp csinál, de azt is elmondja: „Aki utoljára marad, az beteszi maga mögött az ajtót”.

Nincs könny, nincs sóhaj: ez csak ennyi. Vége lesz, és ezt tudni kell!