Múlt havi írásomban a Komi Köztársaság nyelvi koncepciójával foglalkoztam. A helyzet hasonló Oroszország egyéb etnikai területein is, ezért érdemes megismerkedni a Mari Köztársaság nyelvi helyzetével.

Ismeretesek a világ nyelvi képének változására vonatkozó jóslatok. A legborúlátóbbak, ám valószínűleg a valós helyzeten alapuló előrejelzések szerint a jelenleg beszélt nyelveknek akár 80-90%-a is eltűnhet századunk végére. Vajon hány finnugor nyelv kerül ebbe a helyzetbe?

Mari nők (Forrás:Bobrikhin A., Wikimedia Commons)

 
Visszaemlékezem a finnugor népek 2004-es tallinni világkongresszusán tartott plenáris előadásom egyik mozzanatára: az 1989-es és a 2002-es szovjet, illetve orosz népszámlálás közti tendenciát alapul véve mechanikusan kiszámoltam, hogyan alakul(hat) az oroszországi finnugor nyelvű népek létszáma századunk végére. Figyelemfelkeltés volt a célom, egyfajta riadó, mivel láttam, hogy az 1989-ben még több mint egy milliós mordvinság lélekszáma 2002-re 800 ezer körülire csökkent, s ezt a tendenciát alapul véve századunk végére nem éri majd el a 200 ezret. Az előadás után odajöttek hozzám a mordvin delegáció tagjai, s azt mondták, túlságosan optimista vagyok. Ők a demográfiai folyamatok alapján kiszámolták, hogy a 2060-as években hal meg az utolsó mordvin, aki még beszélte – erza vagy moksa – anyanyelvét.

Margarita Kuznyecova az anyanyelvét félti. Van miért! Fogy a nyelvet még használó falusi népesség, nagyrészt a városba költözés miatt, s a városban szinte automatikusan áttérnek a többségi – orosz – nyelvre. A mari nyelvnek nincs presztízse. Nem használják az államigazgatásban, a társadalmi-politikai életben, csak korlátozottan használatos az oktatásban és a tömegtájékoztatásban. Nincs egyetlen iskola sem, amelyben legalább kísérletképpen tanítanának néhány tantárgyat mari nyelven. Vannak ugyan tantárgyi terminológiai szótárak (nyilván a NH-Collegium Fenno-Ugricum Terminologia scholaris programjára gondolt), ám hiányzanak a tantárgyak mari nyelvű tankönyvei, nincsenek anyanyelven tanítani képes pedagógusok.

A helyzetet jól jellemzi, hogy a mari nemzetiségű gyermekek mindössze 14%-a tanulja a marit anyanyelveként, s 86%-a mint államnyelvet.

Tanulságos az a felmérés, amely a családon belüli nyelvhasználatra tér ki:

 
Mint ahogy az is tanulságos, hogy a megkérdezetteknek több mint fele nem nyilatkozott arról, milyen nyelven beszél a gyermekeivel (ez arra enged következtetni, hogy oroszul).

Ezen a helyzeten kellene változtatnia a Mari Állami Egyetem Mari Nyelv és Irodalom Tanszékének vagy a Mari Kutató Intézetnek, ám egyik intézmény sem hallatja hangját. Ezen intézmények feladata lehetne, hogy meggyőzzék a lakosságot az anyanyelv használatának hasznáról, bekapcsolódjanak az anyanyelvű tankönyvek írásába, a pedagógusképzés átalakításába. (Csak zárójelben: a helyzet nem lehet teljesen reménytelen, hiszen az említett Terminologia scholaris programban a kezdeti vonakodás után nagy lelkesedéssel és magas színvonalú munkát nyújtva vettek részt a szakemberek.)

Margarita Kuznyecova következtetése: ha továbbra is közönyösen viseltetnek anyanyelvük iránt – s itt az értelmiségnek van jelentős szerepe –, 50-70 év múlva egyetlen mariul beszélő sem lesz a Mari Köztársaság területén.

Ehhez csak annyit tudok hozzátenni, hogy a bemutatott kedvezőtlen helyzet ellenére sem a mari a legveszélyeztetettebb nyelv a finnugor nyelvcsaládon belül. Számos nyelv esetében jóval előbb fog megkondulni a lélekharang.

Tehetünk-e ez ellen valamit?