Meghalt, kérésére zárt körben vettek búcsút tőle. Amikor tisztelői megkérdezték, hogy mi lett a hamvaival, megtudták, hogy felesége otthon őrzött hamvaival együtt a ház előtti fa alá szórták. És mi lesz a házzal? Azt meg eladták.Hagyatékát két teherautó vitte a múzeumba. Most a pincében szétterítve minden, ami egy ember élete volt. Még előttünk van hangja, utolsó szavai, a pincében naplója, amelyben 2011-es bejegyzések is. Könyvek az ötvenes évekből, egy csodálatos Arany-kiadás az 1890-es évekből. A magyar nyelvészet alapvető dokumentumai, ajánlásokkal. A könyvekben levelek, felkérések, tanszékvezetői kinevezés (400 Ft/hó), beszédvázlatok, gondolatok tanulmányokhoz… Furcsa érzés fog el. Ehhez talán nincs is jogom. Egy nyelvész, egy kollégám, egy ember magánéletébe pillantok bele. Mintha a hálószobájába nyitnék be. Persze ez ma már történelem. Már nem vele vitatkozom (ő se velem), hanem a 20. századdal. Előkerülnek igazolványai, bérletei, párttagsági könyve Rákosi aláírással és 1948-49-es bélyegekkel. Utána üres. Mellette az antifasiszták szövetségének tagkönyve. És a múzeumba kerültek kitüntetései is. Végig kirakva az asztalon. Vörösek és más színűek. A legértékesebb állítólag a tisztikereszt. Meg a Magyar Örökség díja. Így egymás mellett az egész 20. századi, ócska történelem.
A muzeológusnak tanácsokat adok. Óriási érték. Hogyan válogassa az anyagot, miből lehetne kiállítás, mit kötelező eltenni, hogyan rendszerezzen. Nekem minden könyvről, papírfecniről, anekdoták, híresztelések, tudományos paradigmák jutnak eszembe. Őrizni fogják az anyagot, de ki fogja tudományosan vallatóra fogni? Tegnap, egyetemi órámon a legnagyobb hatású ma is élő magyar nyelvész nevére kérdeztem rá mesterszakos hallgatóimtól. Sohasem hallották. Egyetlen művét sem ismerik. Késő este hazatérve körülnézek a szobámban. Mi hová fog kerülni? És én? A kertbe? Azután meg eladják?
Egyszerre szóltam: hát te mit kerestél
ezen a földön, mily kopott regéket,
miféle ringyók rabságába estél,
mily kézirat volt fontosabb tenéked,
hogy annyi nyár múlt, annyi sok deres tél és annyi rest éj,
s csak most tűnik szemedbe ez az estély?
Ötven,
jaj, ötven éve – szívem visszadöbben –
halottjaim is itt-ott egyre többen…
Szóval bevallom néked, megtörötten
földig hajoltam, s mindezt megköszöntem.
Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem,
s azt is tudom, hogy el kell mennem innen…
úgy érzem én, barátom, hogy a porban,
hol lelkek és göröngyök közt botoltam,
mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak vendége voltam…
(Kosztolányi: Hajnali részegség)
Bár tudnánk, hogy kiről szól…
Deme László
és Rákosi embere lett volna, na ne…
Megindítóan szép írás! Milyen kár, hogy mélységét épp azok nem képesek felfogni, akiknek leginkább szüksége lenne egyszer egy igaz, álságokkal leszámoló, katarktikus szembenézésre önmagukkal. Dehát ez a világ ilyen volt és marad… Épp ezért örök csoda a Hajnali részegség, és épp ezért annyira szívből jövő ez a kis gyöngyszem is.
Felvetődik a kérdés, hogy hová kerülnek a nyelvészek hagyatékai. Hol vannak a korábban élt nyelvészek kéziratai, könyvei?
Ha mindent eltennénk, utazási bérletet, KISZ-igazolványt, számlákat, mi lenne?