Ha északról, s némi vargabetűvel is, de nagyapám többször túljutott az Óperencián, beteljesítve a meséinkbe ágyazott régi hadi igazságot, miszerint a magyar huszár gyakorta az Enz folyásán túl verekedett. Az „Óperenciás-tengeri” és franciás kalandok János vitéze, sőt maga Háry János is átkelt a mitikus mesebeli határon, hogy lógathassa lábát a semmibe. Mindkét „mese” a valós hadtörténet művészi megformálása: magyar huszár valóban harcolt császári sas alatt a burkus ellen, máskor meg a francia király vagy később a köztársaság oldalán. 1848-49-ben pedig, immár az Óperencián innen, a honi huszárság történetének legszebb lapjait írva a független magyar hazáért ontotta vérét. A magyar huszárvirtust egykor fél Európa ismerte, miért nincs hát ennek nyoma régebbi közmondásgyűjteményeinkben vagy azokat is közlő szótárainkban?
Margalits Ede, ki régebbi szólásaink színét-javát egybegyűjtötte Baranyai Decsi János Adagiorumától a XIX. század végi nyelvőrbeli közlésekig, egyetlen huszáros közmondást ismer, s azt is Dugonits relatíve kései, 1820-as munkájából veszi: Kurta mint a huszár mente, s két olyan szólást, hat vágás, huszárosan káromkodik, melyet datálni nem tud, s újabbaknak ítél. Művelődéstörténeti háttérmagyarázatokkal fűszerezett gyűjteményeinkben sem bukkannak fel a huszárok: Csefkó, Kertész, O. Nagy gyűjteményeiben ugyanúgy nem, mint a vadonatúj Bárdosi-szótárban. Kresznerics Ferenc 3700 és a Czuczor–Fogarasi 4000 frazémája közt sincs szó róluk. Talán ennél is meglepőbb, hogy a CzF., azaz A magyar nyelv szótára szóösszetételei közül is számos olyan hiányzik, amit ma huszárosként ismerünk. Ezek az előfordulók: jelzős szókapcsolatban délczeg, hegyke( sic!), kevély huszár; szóösszetételként huszárbajusz, huszárcsín, huszárdiák, huszárdiákság, huszártiszt, nota bene ezek közül a huszárcsín és a huszárdiák szóbokra rosszalló értelmű. A huszárcsínt nyilván nem kell magyarázni, a huszárdiák esete is hasonló, a rossz minőségű, iskolakerülő lurkók tört latin tudását jelöli. Nyoma sincs ellenben a CzF.-ben a huszárvágásnak, pl. egy huszárvágásal megoldotta a dolgot, és a huszáros hajrának, melyek ma általános és egyértelműen dicsérő jelentésárnyalatú kifejezések.
Kétségtelen, térben és időben jelentős különbségek lehetnek és vannak egy-egy nép, egy-egy nyelvterület szóláskincsében, a huszár-kérdésben azonban e közhely nem magyaráz semmit. Azzal együtt sem, hogy szóláskincsünk nagyrészt a paraszti társadalom hagyományos életmódját tükrözi, hiszen ezzel együtt vannak katonás és vitézes közmondásaink. Kresznericstől és a Czuczor–Fogarasiból több is, miközben huszáros egy se: A fiatal katonából válik a vén koldus. Félékeny (sic!) katonának nem sír az anyja. Félénk katonának hátul van a sebe. Öreg katonának élesebb a kardja. Rossz katona az, akinek fegyvere is nehéz. Te is jó katona, én is jó katona, ne bántsuk egymást!; Kevély vitéz hamar vész. Könnyű ott vitéznek lenni, hol nincs ellenség.(Kresznerics); Lóra katona, tehénre hajdú! (CzF.). A Kresznerics idézte példák egy kivételével A magyar nyelv szótárában is megvannak.
Éles szemű olvasóim két fontos körülményre is felfigyelhettek: a huszár számunkra egyértelműen pozitív jelentéstartalmú, az idézett szótári példákban azonban többnyire negatív. Ezenkívül a kevés említhető adat igencsak ifjú a magyar frazémairodalom korát tekintve. A huszár mai társadalmi megítélése és a kordokumentumok, ill. a „hallgatás” között feszülő ellentétet az etimológia és a hadtörténeti tények oldják fel.
Szarvas Gábor nyelvőrbeli közleménye volt az első, mely huszár szavunkat délszláv eredetűnek tartja, s a latin cursarius-t említi ősforrásaként – szemben a CzF. húsz+ár= húsz falu egy lovas katonája magyarázatával, melyet sem hadtörténeti, sem művelődés- és nyelvtörténeti megfontolások nem támasztanak alá. Bárczi Géza XV. századi adatok alapján a szerbhorvát huszár szó átvételének tartotta. Igazán alapos fejtegetést találunk Kniezsa István A magyar nyelv szláv jövevényszavai c. munkájában, ahol a huszár délszláv és egyéb szláv megfelelőinek – ószerbhorvát chusar ’rabló, tolvaj’ óor. chusarь ’tengeri rabló’ stb. – bő sorát láthatjuk. Ezek alapszava az ószláv chọsa ’lopás’, mely végső soron a gót Hansa ’Gefolge’ átvétele lenne.
Ez tehát a szó története, de nem a mesterségé. Hiszen gyakori, hogy a dolog változik, a név pedig marad, miként a fordítottja is. Így aztán ha tudjuk is, honnét ered a szó, alkalmasint még fogalmunk sincs róla, honnét ered maga a hagyományos magyar könnyűlovas mesterség? Az a mesterség, melyet párszáz éve jelöl, hiszen ebben az értelemben vált a huszár, magyar közvetítéssel, Európa-szerte a rettenthetetlen és verhetetlen lovaskatona jelképévé, nemzeti szimbólummá. Van-e, lehet-e kapcsolat a két „huszárság” között? S ha igen, a magyar huszár valóban csak éves lenne? Nos a nyelvtörténeti adatok alapján világos, hogy a huszár kezdetben nem jelentett elit reguláris könnyűlovasságot, főleg nem magyart. Annál inkább azokat a könnyű fegyverzetű, rendkívül mozgékony délszláv lovasokat nevezték eredetileg huszárnak, akikkel amolyan kutyaharapást szőrével módjára a délvidéki végvárak környékén gyújtogató-fosztogató félnomád török lovas szabadcsapatokat próbálták kordában tartani.
Ezeket a huszárokat nem is volt nehéz szolgálatba csalogatni. Ezek a száguldó csapatok ugyanis a török portyázások során birtokukat vesztett délszláv kisnemesekből, szélnek eresztett nemesi fegyveres kíséretek tagjaiból, kenyerüket vesztett zsoldosokból, s más vagabund elemekből álltak. Nemcsak török, hanem alkalomadtán keresztény területeket is szívfájdalom nélkül fosztogattak, így mind a török, mind a keresztény hatóságok üldözték őket. Thallóczi Frank kevei főispán 1432-ben Nándorfejérváron kiadott oklevele a „huszárok és más bitang útonállókkal szemben” megvédendő jobbágyokról rendelkezik. Számos kordokumentum hasonlóképp fosztogató-gyújtogató haramiák képét idézi fel bennünk.
A hadtörténet tanúsága szerint azonban az elit könnyűlovas magyar alakulatok története jóval régebbi, mint a vad rác csapatok ideig-óráig tartó zabolázása a félhold árnyékában. Heltai és Bonfini mindig külön említette a huszárok mellett Hunyadi Mátyás szép lovas seregét. Bonfini szerint Mátyásnak háromféle lovassága volt: nehéz (cataphractus), könnyű (expeditus) és egészen könnyű (expeditissimus equitatus). Ez a legkönnyebb fegyverzetű lovasság nem tartozott a rendes sorkatonasághoz, a felállításnál nem állott be a hadirendbe, hanem egészen különálló csoportokban azon kívül foglalt helyet, s arra használtatott, hogy a rendes hadsereg előtt járva, pusztítson, gyújtogasson, öldököljön s a lakosságban félelmet keltsen. Ilyen rablásból élő, portyázó szabadcsapatoknak semmi helye nem volt Mátyás rendes seregében, melyben Bonfini szerint nemcsak mintaszerű fegyelem volt, de minden rablás is a legszigorúbban meg volt tiltva. Röviden összegezve: a magyar könnyűlovasság jóval régebbi, mint az a szó, amivel általánosságban tulajdonképp csak a szabadságharc hadjáratai óta emlegetjük. A XVII. század elejéig a huszár inkább szitokszó volt, innen a rengeteg pejoratív jelentés, innen a huszárosan káromkodik ’lator, haramia módján cifrázza’ kifejezés is. Melioratív jelentésváltozása nagyjából ekkor kezdődött, és a szótáraink adatait szemlélve vélhetően csak a XIX. század második felében jutott nyugvópontra.
Így aztán dicső és régi magyar lovasság ide vagy oda, nem találkozhatunk sem vitézi énekekben, sem a kuruckor költészetében a huszárral. Balassi Egy katonaének, in laudem confiniorumában is vitézekről ír csak: „Emberségről példát, vitézségről formát mindeneknek ők adnak,/ Midőn mint jó sólymok, mezőn széllel járnak, vagdalkoznak futtatnak.” A vitéz lovas képe számtalanszor megjelenik Balassi lírájában, a huszáré egyszer sem, s nagyjából ez a helyzet bő százhúsz évvel később, a Rákóczi-szabadságharc idejének autentikus lírájában is, sőt ugyanezt tükrözik régi és újabb stílusú népdalaink is. Mindenütt akad lovas katona, vitéz, de sehol egy huszár. A bukovinai Hadikfalván gyűjtötte Kodály a Magyarország szélén kezdetű népdalt: Magyarország szélén/ Vagyon ëggy almafa,/ Az alatt énekël/ Két lovas katona. Ki ne ismerné az „A jó lovas katonának” kezdetű népdalunkat, ezt pedig a nyitra vármegyei Zsérén jegyezte le Kodály 1910-ben.
A huszár mint a reguláris könnyűlovas haderő állandó pozitív neve a Rákóczi-szabadságharc folyományaként jelent meg. A Rákóczi-szabadságharc idején a nagyfejedelem külpolitikájában különös súlya volt a francia kapcsolatoknak. Nem volt hát nehéz dolga gróf Bercsényi Lászlónak 1719-ben, amikor a törökországi Rodostóban felkereste atyját, II. Rákóczi Ferenc egykori főparancsnokát, hogy huszárokat toborozzon egy felállítandó állandó huszárezredbe a száműzött kurucok közül. Bercsényi korábban Rákóczi testőr századosa volt, a szabadságharc leverése után, 1712-től Franciaországban, az akkori egyetlen huszárkülönítmény alezredeseként szolgált.
Balra Bercsényi Miklós (Comte de Bercheny), a francia huszárezredek megalapítója. Jobbra az első ejtőernyős huszárezred 1998-as növendékei (http://copainsdavant.linternaute.com)
A Törökországban verbuvált háromszáz kurucból állt fel a Bercsényi-huszárezred, melyet hamarosan újabbak követtek: Bercsényi életében hét (!) huszárezred szolgálta Franciaországot, Bercsényit pedig 1758-ban Franciaország marsalljának nevezték ki. A Bercsényi-huszárok (Les hussards de Bercheny; hivatalos nevükön: 1er Régiment de Hussards Parachutistes (1er RHP), azaz Első ejtőernyős huszárezred,) ma is létező alakulata a legrégebben fennálló francia katonai egység. A huszár könnyűlovasságot szépséges XVIII-XIX. századi formájában a Francia Hadsereg 1922-ben megszüntette, ám lovas felderítőként, lövészként majd ejtőernyősökként továbbra is szolgáltak a huszárok, s a legnagyobb múltú, magyar alapítású huszárezred is. Amikor nevüket a francia nemzetvédelem „korszerűsíteni” akarta, az a katonák részéről elemi erejű ellenállásba ütközött. Maradt a név, maradt a magyar hagyomány! A Bercsényi-ezred indulóját, ezt a megható, édes-bús dalt ünnepi alkalmakkor a Bercsényi-huszár magyarul énekli, francia katona ajkáról hangzanak fel a suhog a szél Késmárk felett, Édes hazám, Isten veled sorok.
Sok évszázados huszáros közmondások helyett, amivel a fentebb mondottak miatt eztán sem szolgálhatunk, álljon itt kárpótlásul a Bercsényi-induló, ez a minden hazáját szerető magyar szívet melegséggel eltöltő ének, melyet az elit alakulat francia huszár tagja mindmáig el tud énekelni magyarul (az alábbi szövegközlés jobb oldali oszlopának írásmódja segítségével).
„Bercheny hongrois” Gyenge violának Refrén Nagy Bercsényi Miklós Refrén |
Az ének kiejtése Dienne guienne vi o la nac Refrain (bis) Nad bercheny mi cloche Refrain (bis) |
Kiváló összeállítás! Szép a huszár, ha felül a lovára. Váltig töröm a fejem, mit lehetne a Szólásmentés 18. folytatásához hozzátenni, de nem jut semmi más az eszembe. Teljes ez így.
Történelmileg hitelesített, nagyszerű ,szívet- lelket melegítő, egységes egészet képező munka.