Ha északról, s némi vargabetűvel is, de nagyapám többször túljutott az Óperencián, beteljesítve a meséinkbe ágyazott régi hadi igazságot, miszerint a magyar huszár gyakorta az Enz folyásán túl verekedett. Az „Óperenciás-tengeri” és franciás kalandok János vitéze, sőt maga Háry János is átkelt a mitikus mesebeli határon, hogy lógathassa lábát a semmibe. Mindkét „mese” a valós hadtörténet művészi megformálása: magyar huszár valóban harcolt császári sas alatt a burkus ellen, máskor meg a francia király vagy később a köztársaság oldalán. 1848-49-ben pedig, immár az Óperencián innen, a honi huszárság történetének legszebb lapjait írva a független magyar hazáért ontotta vérét. A magyar huszárvirtust egykor fél Európa ismerte, miért nincs hát ennek nyoma régebbi közmondásgyűjteményeinkben vagy azokat is közlő szótárainkban?

Pomozi Gyula nagyapám Vysoké Mýtoban, egy 1929-ben készült képen

 
Margalits Ede, ki régebbi szólásaink színét-javát egybegyűjtötte Baranyai Decsi János Adagiorumától a XIX. század végi nyelvőrbeli közlésekig, egyetlen huszáros közmondást ismer, s azt is Dugonits relatíve kései, 1820-as munkájából veszi: Kurta mint a huszár mente, s két olyan szólást, hat vágás, huszárosan káromkodik, melyet datálni nem tud, s újabbaknak ítél. Művelődéstörténeti háttérmagyarázatokkal fűszerezett gyűjteményeinkben sem bukkannak fel a huszárok: Csefkó, Kertész, O. Nagy gyűjteményeiben ugyanúgy nem, mint a vadonatúj Bárdosi-szótárban. Kresznerics Ferenc 3700 és a Czuczor–Fogarasi 4000 frazémája közt sincs szó róluk. Talán ennél is meglepőbb, hogy a CzF., azaz A magyar nyelv szótára szóösszetételei közül is számos olyan hiányzik, amit ma huszárosként ismerünk. Ezek az előfordulók: jelzős szókapcsolatban délczeg, hegyke( sic!), kevély huszár; szóösszetételként huszárbajusz, huszárcsín, huszárdiák, huszárdiákság, huszártiszt, nota bene ezek közül a huszárcsín és a huszárdiák szóbokra rosszalló értelmű. A huszárcsínt nyilván nem kell magyarázni, a huszárdiák esete is hasonló, a rossz minőségű, iskolakerülő lurkók tört latin tudását jelöli. Nyoma sincs ellenben a CzF.-ben a huszárvágásnak, pl. egy huszárvágásal megoldotta a dolgot, és a huszáros hajrának, melyek ma általános és egyértelműen dicsérő jelentésárnyalatú kifejezések.

Kétségtelen, térben és időben jelentős különbségek lehetnek és vannak egy-egy nép, egy-egy nyelvterület szóláskincsében, a huszár-kérdésben azonban e közhely nem magyaráz semmit. Azzal együtt sem, hogy szóláskincsünk nagyrészt a paraszti társadalom hagyományos életmódját tükrözi, hiszen ezzel együtt vannak katonás és vitézes közmondásaink. Kresznericstől és a Czuczor–Fogarasiból több is, miközben huszáros egy se: A fiatal katonából válik a vén koldus. Félékeny (sic!) katonának nem sír az anyja. Félénk katonának hátul van a sebe. Öreg katonának élesebb a kardja. Rossz katona az, akinek fegyvere is nehéz. Te is jó katona, én is jó katona, ne bántsuk egymást!; Kevély vitéz hamar vész. Könnyű ott vitéznek lenni, hol nincs ellenség.(Kresznerics); Lóra katona, tehénre hajdú! (CzF.). A Kresznerics idézte példák egy kivételével A magyar nyelv szótárában is megvannak.

Éles szemű olvasóim két fontos körülményre is felfigyelhettek: a huszár számunkra egyértelműen pozitív jelentéstartalmú, az idézett szótári példákban azonban többnyire negatív. Ezenkívül a kevés említhető adat igencsak ifjú a magyar frazémairodalom korát tekintve. A huszár mai társadalmi megítélése és a kordokumentumok, ill. a „hallgatás” között feszülő ellentétet az etimológia és a hadtörténeti tények oldják fel.

Szarvas Gábor nyelvőrbeli közleménye volt az első, mely huszár szavunkat délszláv eredetűnek tartja, s a latin cursarius-t említi ősforrásaként – szemben a CzF. húsz+ár= húsz falu egy lovas katonája magyarázatával, melyet sem hadtörténeti, sem művelődés- és nyelvtörténeti megfontolások nem támasztanak alá. Bárczi Géza XV. századi adatok alapján a szerbhorvát huszár szó átvételének tartotta. Igazán alapos fejtegetést találunk Kniezsa István A magyar nyelv szláv jövevényszavai c. munkájában, ahol a huszár délszláv és egyéb szláv megfelelőinek – ószerbhorvát chusar ’rabló, tolvaj’ óor. chusarь ’tengeri rabló’ stb. – bő sorát láthatjuk. Ezek alapszava az ószláv chọsa ’lopás’, mely végső soron a gót Hansa ’Gefolge’ átvétele lenne.

Ez tehát a szó története, de nem a mesterségé. Hiszen gyakori, hogy a dolog változik, a név pedig marad, miként a fordítottja is. Így aztán ha tudjuk is, honnét ered a szó, alkalmasint még fogalmunk sincs róla, honnét ered maga a hagyományos magyar könnyűlovas mesterség? Az a mesterség, melyet párszáz éve jelöl, hiszen ebben az értelemben vált a huszár, magyar közvetítéssel, Európa-szerte a rettenthetetlen és verhetetlen lovaskatona jelképévé, nemzeti szimbólummá. Van-e, lehet-e kapcsolat a két „huszárság” között? S ha igen, a magyar huszár valóban csak  éves lenne? Nos a nyelvtörténeti adatok alapján világos, hogy a huszár kezdetben nem jelentett elit reguláris könnyűlovasságot, főleg nem magyart. Annál inkább azokat a könnyű fegyverzetű, rendkívül mozgékony délszláv lovasokat nevezték eredetileg huszárnak, akikkel amolyan kutyaharapást szőrével módjára a délvidéki végvárak környékén gyújtogató-fosztogató félnomád török lovas szabadcsapatokat próbálták kordában tartani.

Ezeket a huszárokat nem is volt nehéz szolgálatba csalogatni. Ezek a száguldó csapatok ugyanis a török portyázások során birtokukat vesztett délszláv kisnemesekből, szélnek eresztett nemesi fegyveres kíséretek tagjaiból, kenyerüket vesztett zsoldosokból, s más vagabund elemekből álltak. Nemcsak török, hanem alkalomadtán keresztény területeket is szívfájdalom nélkül fosztogattak, így mind a török, mind a keresztény hatóságok üldözték őket. Thallóczi Frank kevei főispán 1432-ben Nándorfejérváron kiadott oklevele a „huszárok és más bitang útonállókkal szemben” megvédendő jobbágyokról rendelkezik. Számos kordokumentum hasonlóképp fosztogató-gyújtogató haramiák képét idézi fel bennünk.

A hadtörténet tanúsága szerint azonban az elit könnyűlovas magyar alakulatok története jóval régebbi, mint a vad rác csapatok ideig-óráig tartó zabolázása a félhold árnyékában. Heltai és Bonfini mindig külön említette a huszárok mellett Hunyadi Mátyás szép lovas seregét. Bonfini szerint Mátyásnak háromféle lovassága volt: nehéz (cataphractus), könnyű (expeditus) és egészen könnyű (expeditissimus equitatus). Ez a legkönnyebb fegyverzetű lovasság  nem tartozott a rendes sorkatonasághoz, a felállításnál nem állott be a hadirendbe, hanem egészen különálló csoportokban azon kívül foglalt helyet, s arra használtatott, hogy a rendes hadsereg előtt járva, pusztítson, gyújtogasson, öldököljön s a lakosságban félelmet keltsen. Ilyen rablásból élő, portyázó szabadcsapatoknak semmi helye nem volt Mátyás rendes seregében, melyben Bonfini szerint nemcsak mintaszerű fegyelem volt, de minden rablás is a legszigorúbban meg volt tiltva. Röviden összegezve: a magyar könnyűlovasság jóval régebbi, mint az a szó, amivel általánosságban tulajdonképp csak a szabadságharc hadjáratai óta emlegetjük. A XVII. század elejéig a huszár inkább szitokszó volt, innen a rengeteg pejoratív jelentés, innen a huszárosan káromkodik ’lator, haramia módján cifrázza’ kifejezés is. Melioratív jelentésváltozása nagyjából ekkor kezdődött, és a szótáraink adatait szemlélve vélhetően csak a XIX. század második felében jutott nyugvópontra.

Így aztán dicső és régi magyar lovasság ide vagy oda, nem találkozhatunk sem vitézi énekekben, sem a kuruckor költészetében a huszárral. Balassi Egy katonaének, in laudem confiniorumában is vitézekről ír csak: „Emberségről példát, vitézségről formát mindeneknek ők adnak,/ Midőn mint jó sólymok, mezőn széllel járnak, vagdalkoznak futtatnak.” A vitéz lovas képe számtalanszor megjelenik Balassi lírájában, a huszáré egyszer sem, s nagyjából ez a helyzet bő százhúsz évvel később, a Rákóczi-szabadságharc idejének autentikus lírájában is, sőt ugyanezt tükrözik régi és újabb stílusú népdalaink is. Mindenütt akad lovas katona, vitéz, de sehol egy huszár. A bukovinai Hadikfalván gyűjtötte Kodály a Magyarország szélén kezdetű népdalt: Magyarország szélén/ Vagyon ëggy almafa,/ Az alatt énekël/ Két lovas katona. Ki ne ismerné az „A jó lovas katonának” kezdetű népdalunkat, ezt pedig a nyitra vármegyei Zsérén jegyezte le Kodály 1910-ben.

A huszár mint a reguláris könnyűlovas haderő állandó pozitív neve a Rákóczi-szabadságharc folyományaként jelent meg. A Rákóczi-szabadságharc idején a nagyfejedelem külpolitikájában különös súlya volt a francia kapcsolatoknak. Nem volt hát nehéz dolga gróf Bercsényi Lászlónak 1719-ben, amikor a törökországi Rodostóban felkereste atyját, II. Rákóczi Ferenc egykori főparancsnokát, hogy huszárokat toborozzon egy felállítandó állandó huszárezredbe a száműzött kurucok közül. Bercsényi korábban Rákóczi testőr századosa volt, a szabadságharc leverése után, 1712-től Franciaországban, az akkori egyetlen huszárkülönítmény alezredeseként szolgált.

Balra Bercsényi Miklós (Comte de Bercheny), a francia huszárezredek megalapítója. Jobbra az első ejtőernyős huszárezred 1998-as növendékei (http://copainsdavant.linternaute.com)

 
A Törökországban verbuvált háromszáz kurucból állt fel a Bercsényi-huszárezred, melyet hamarosan újabbak követtek: Bercsényi életében hét (!) huszárezred szolgálta Franciaországot, Bercsényit pedig 1758-ban Franciaország marsalljának nevezték ki. A Bercsényi-huszárok (Les hussards de Bercheny; hivatalos nevükön:  1er Régiment de Hussards Parachutistes (1er RHP), azaz Első ejtőernyős huszárezred,) ma is létező alakulata a legrégebben fennálló francia katonai egység. A huszár könnyűlovasságot szépséges XVIII-XIX. századi formájában a Francia Hadsereg 1922-ben megszüntette, ám lovas felderítőként, lövészként majd ejtőernyősökként továbbra is szolgáltak a huszárok, s a legnagyobb múltú, magyar alapítású huszárezred is. Amikor nevüket a francia nemzetvédelem „korszerűsíteni” akarta, az a katonák részéről elemi erejű ellenállásba ütközött. Maradt a név, maradt a magyar hagyomány! A Bercsényi-ezred indulóját, ezt a megható, édes-bús dalt ünnepi alkalmakkor a Bercsényi-huszár magyarul énekli, francia katona ajkáról hangzanak fel a suhog a szél Késmárk felett, Édes hazám, Isten veled sorok.

Sok évszázados huszáros közmondások helyett, amivel a fentebb mondottak miatt eztán sem szolgálhatunk, álljon itt kárpótlásul a Bercsényi-induló, ez a minden hazáját szerető magyar szívet melegséggel eltöltő ének, melyet az elit alakulat francia huszár tagja mindmáig el tud énekelni magyarul (az alábbi szövegközlés jobb oldali oszlopának írásmódja segítségével).