Tisztes korú úriember vonatozik a város felé, kezében mobil. Esős, hűvös nyári délelőtt van, ez is ritka idén. Csaknem üres a kocsi, harsány szavai keresztülszállnak a szakaszon. Sajnos telefonos beszélgetőtársáé is, mivel a bácsi nem tudja kikapcsolni a kihangosítást, bár becsületére legyen mondva, próbálkozik. Nehéz lenne nem hallani őket. Kötelező helyzetjelzését is hallom: útban vagyok a Nyugatiba. Körülnézek, miről is beszél: még csak Alsógödnél járunk, hol van még a Nyugati… Azt természetesnek tartom, ha valakinél egybeesik az illatívusz- és az inesszívuszrag, hagyományosan a Dunakanyar bal partja is olyan nyelvjárás (palóc) peremterülete, ahol a –ba/-be határozórag több helyviszonyt jelölt. Csak azt nem értem, kinek lenne láb alatt, kit zavarna ez a bácsi a Nyugatiban, még harsánysága is beleveszne az Eiffel-csarnok hangzavarába. Míg mindez átfut agyamon, rá is ébredek, szó sincs ilyesmiről. Annyit akart mondani pusztán, épp úton vagyok a Nyugatiba.
Valahol a mai magyar kommunikáció állapotát, a nyelvművelés tudatosan rombolt presztízsét is jelzi, hogy már fel sem kapjuk a fejünket az olyan vonzattévesztéseken mint hozzálát vminek, nekifog vmihez, pedig az igekötőszerű előtag ordítva jelzi az igevonzatot, s mégis… Igaz is, ha mindenen felkapnánk fejünket, ugyancsak hamar beleszédülnénk a nagy nyakrángatásba. Ebben azonban semmi újság nincs, az újság számomra az, hogy már hetvenév körüli beszélő sem tud különbséget tenni két vonzatos kifejezés között. Az útban van vkinek-et tekinthetjük a frazémák legegyszerűbb és így verbálisan is legkönnyebb változatának, terjedelmileg is minimalista szólásnak, az úton van vmerre kapcsolatot viszont még annak is nehezen. Nem hiszem, hogy lenne felnőtt magyar anyanyelvű, aki ne ismerné elvben a vki/vmi útban van vkinek/vminek és a vki/vmi úton van vmerre szerkezetek jelentéskülönbségét, így már a külső és a belső helyrag kontrasztja is segít, hogy ne tévedjünk.
Úton, útfélen gyakoriak a nyelvi kisiklások
Valaha egy sereg szólásban szerepelt az úton, Margalits Ede milleneumi művéből (Magyar közmondások és közmondásszerű szólások) ki is gyűjtöttem az idevonatkozó adatokat, amelyek egyúttal történeti perspektívában is megmutatják, ha valaki utazik, az nem csak napjainkban, hanem évszázadok óta döntően úton van. Egyedüli szótári kivétel az útban törött el a csikorgó szekere Dugonics Andrástól 1820-ból. A többiek viszont: Bort iszik az úton járó, akár bolond, akár báró – ennek néhány változata több szép népdalunk kezdősora is; Egy útra indulnak; Farol, mint rossz úton a kocsi; Görbe úton jár; Jobb a kocsin dübörgeni, mint az úton nyüszörgeni; Kezén a kesztyű, útra indul; Ha útnak indultál, törd, ahol csoportos; Ki úton épít, sok bíróra talál; Kik egy úton járnak, egy helyre érnek; Nagy útról szerencsésen hazaért, kapujában törött el a lába; Ne járj daraboson, ha nyomott úton járhatsz; Nem egy úton járnak; Úton igazság, háznál barátság; Úton találja a jégeső. Csupa, csupa úton.
Néhány éve még divat volt horribile dictu anekdotázni arról, hogy száz közmondást is alig ismernek aktívan a néprajz szakos egyetemi hallgatók. Ma már nem divat, hisz lassan örülhetünk annak is, ha ötvenet. Szerencsére járom a vidéket, nem is nyelvi innovációkat leginkább termelő s szétterítő nagyvárosban lakom, így hát jól tudom, a csendesebb, nyugodtabb tájak nyelve sokkal többet őriz frazeológiai értékeinkből is. Falusi és kisvárosi környezetben még ma is gyakori a szép és élvezetes, szólásokkal-közmondásokkal fűszerezett társalgás. Persze a nagyvárosban sem az innovációval van a baj, hanem egyszerűen a cipősdoboz-panelekben s másutt megbúvó, egyre inkább magukba és a pszeudokommunikációs formák felé forduló verbális trogloditák adott szinten érthető nyelvi választásaival és válaszaival. A fürdővízzel együtt a gyereket is kiöntik ezen helyzet komolyságához képest enyhe hasonlat, valójában azt érzékeljük, hogy a fürdővízzel együtt a kádat is kidobják, azaz a régebbi kommunikációs formákról és stratégiákról való lemondás gyakran nyelvi leépüléshez is vezet.
Szeretek vonattal jönni a nagyvárosba, szeretek a nyelvek gazdagságát s anyanyelve szépségét féltő-óvó ember kíváncsiságával a vonaton is belehallgatni mindennapi nyelvhasználatunkba. Csak ne azt kellene látnom, mennyire visszaüt, ha társadalmi méretekben lemondunk a valódi olvasás gyönyörűségéről, és elfordulunk az éltető, élő szótól.
a kádat, szerintem vki összeszedte hála a jó Istennek.