Kifejezetten ritka az olyan előadás, amely a Színház és nyelv rovatban már pusztán a témája révén is helyet követelhet magának. A Jurányi Inkubátorház Szóvirágok édes nyelvédesanyánk paradicsomi édenkertjéből kacskaringós címet viselő, ellenállhatatlan humorú előadása ezen ritkaságok egyike.

A nyelvről – vagyis inkább: a használatáról és a műveléséről – szól a mese, változatos regisztereket megidézve. Például ilyeneket is: Engedd: hogy beszédem tiszta és bökkenős hangja, nem valamely hínáros heverőhez, hanem a csiklándlágyságot nyaló, vadonc locsmoj tajtékot mammoló tiszta folyam löllyedékjéhez hasonlítson! – A korán egy édes hajnal pólyáit bontja, a komor setét felhőit szélyt űzi és a boncolt humorványok közül fejti ki a piros világosságot. Úgy van, most születik a nap a terhes éj pongyola méhéből; milyen fehérség látszik aláereszkedő felhő csomójába hempelyegni?

A fentiek ugyan nem szólalnak meg az előadás narrátorának sztentori hangján – azonban szinte mintha mégis… Az idézetek a Mondolat (1813) és a Felelet a Mondolatra (1815) című gúnyiratokból (a nyelvújítás kori ortológus, illetve neológus vitairatból) származnak, de tökéletesen beleillenek a nyelveket puszta féltésből elpusztító istenség (Andrássy Máté) mondatainak sorába. Cikornyás fogalmazásmód, ragacsos stílus – és állandó készenlét a támadásra. De vajon ez egyszer ad-e még esélyt a túlélésre ennek a szegény magyar nyelvnek? Vagy végleg megvonja beszélőitől az összes szót?

A válasz egy véglényszerű emberpár hajlandóságán és képességein múlik (Teri: Sipos Vera, Feri: Bánki Gergely). Beckett figuráinak ezen sokadik generációs leszármazottai – de mintha időközben valami súlyos kataklizma is lezajlott volna a világban – vakogva-makogva érintkeznek egymással. Azanyádszakadttetvesvalagáthogynemmondodmá típusú visszajelzések utalnak arra, mennyire sikeres egy-egy dialóguskísérletük. Tiszta szerencse, hogy szomszédságukban lakik Nyelvédesanyánk (Elek Ferenc), aki olyannyira szívén viseli a magyar nyelv sorsát, hogy pygmalionkodást vállal a szigorú istenség szolgálatában: megkísérli, hogy árnyalt kifejezéskészlettel rendelkező, művelt nyelvhasználókat faragjon belőlük. Kigyomláljuk azokat a szavakat, amelyekre nincs szükség! – mondja elszántan. A gyomlálás, plántálás, virágzás helyszíne pedig mi más is lehetne, mint egy kiskert, ahol nemcsak a földön, hanem a felhők magasában is csoda dolgok történnek. Aki nem hiszi, járjon csak bátran utána!

Ez az alap: kéne má egy izé, egy izé, na, hogy rá tudjunk hogyishíjjákolni; na, hát mondom, hogy egy izé (értsd: jól jönne egy szék). És ilyen az eredmény: szívesen megöntözném a kelyhecskéd; áztasd magadba duzzadó babapiskótámat (átmeneti állapot: amikor a sorozatban puszta véletlenségből még be-becsúszik egy megbaszlak). Feri nagyszerűen fejlődik: Bánki Gergely frenetikus humorral mutatja meg az átformálódás rögös folyamatát és a csücsörögve artikuláló végeredményt, csúcsjelentetként azzal a virtuóz részlettel, amelyben elapaszthatatlan szinonimagörcsöt kap. Terinek azonban nem megy a dolog: Sipos Vera remek az ősprimitívség ábrázolásában éppúgy, mint a nehéz fejű értetlenkedésben, majd dacos ellenállásban. Elek Ferenc finomkodó eleganciájú molett aggszüze (jelmez: Juhász Dóra) csupa csöpögő jóindulat és heveny pedagógia, rekeszizmokat próbára tevő igyekezettel.

A színészek örömös játékán erőteljesen érződik, hogy a darabot – ahogy különböző interjúkban el is hangzott – helyzetgyakorlatok során át Vinnai András íróval közösen hozták létre, aki viszont a díszlettervezővel (Kálmán Eszter) együttesen jegyzi a rendező szerepét a  Dumaszínház és a Füge összefogásával létrejött előadásában.

Isten ments arról beszámolni, hogy a történet hepienddel végződik-e, hiszen a spoilerezés is szerepel az Úr által számon tartott 19 nyelvi főbűn listáján. De ez nem is olyan fontos, hiszen az előadás legfőbb értékei már sokkal korábban megmutatkoznak, közöttük azzal az ítélkezésmentes, bántó szándék nélküli, szellemesen csipkelődő alapállással, amellyel mindkét félhez – nyelvhasználóhoz és nyelvművelőhöz – egyaránt viszonyul.