A világon sok minden veszélyben forog. Sok szó esik a növények és az állatok veszélyeztetettségéről, amelyek érdekében különböző mentési megoldásokat – fölöslegesen modernkedő kifejezéssel: stratégiákat – gondolnak ki és valósítanak meg. Ezek egyike az örökbefogadás. Például állatkertek hirdetnek meg állat-örökbefogadási akciókat, amelyek keretében az állatbarátok örökbe fogadhatnak egy-egy állatot, anyagilag hozzájárulva fenntartásukhoz is.

Amiről sokkal kevesebb szó esik, hogy az élővilág veszélyeztetett fajai mellett fokozott veszélyben vannak a nyelvek és a hozzájuk szervesen kapcsolódó kultúrák. Nem csak a kis lélekszámú közösségek nyelvéről és kultúrájáról van szó, s ilyen a világ nyelveinek, kultúráinak túlnyomó része, hanem akár a több milliós közösségekéről is. Két nagy veszélyforrás van, amelyek a mélyben összefüggnek egymással: a soknemzetiségű államok – tisztelet a kevés számú kivételnek – erőszakos vagy nemtörődöm asszimilációs politikája, illetve a globalizáció.

Szakterületemből fakadóan én az oroszországi finnugor és szamojéd – összefoglaló néven: uráli – nyelveket féltem. Az utóbbi évek eseményei – e nyelvek kiszorulása a közoktatásból, az etnikai alapú egyetemi tanszékek és karok felszámolása vagy beolvasztása az orosz nyelvű egységekbe – valamint a több évszázados lélektani nyomás következtében egyre erősödő etnikai nihilizmus felgyorsítja az asszimilációt.

Hatásos ellenlépés lehetne, ha megteremtődnének a szakmai, majd a politikai feltételei annak, hogy az őslakosság nyelve újra az oktatás nyelvévé váljon. Ezt az oroszországi politika csak akkor tenné lehetővé – ha egyáltalán –, ha az alapvető emberi-nyelvi jogok védelmét nemzetközi összefogás kényszerítené ki.

A szakmai feltételek biztosításához, s ezek közé tartozik a nyelvfejlesztés, a terminológia-alkotás, egy tavaly elindított, ám félő, hogy félbe is szakított, anyanyelvű tananyag-fejlesztő projekttel kívántunk hozzájárulni. Az első elektronikus, interaktív tananyagok elkészültek, azonban félő, hogy a finnugor tematika – talán politikai tényezővé emelkedő társadalmi nyomásra – nem éri el a szakmai és politikai döntéshozók ingerküszöbét.

A világ nyelvi-kulturális képének megőrzése, az ahhoz való hozzájárulás közös ügyünk, aminek különös hangsúlyt kell hogy adjon az a tény, hogy mindehhez rokon nyelvek támogatásával járulunk hozzá. Aki ezt a lehetőséget és erkölcsi kötelességet nem ismeri fel, az egyfelől a nyelvi-kulturális globalizációt, másfelől az Oroszországban őslakos népeit, köztük a finnugor népeket évszázadok óta sújtó erőszakos asszimilációt támogatja.

Fogadjunk örökbe veszélyeztetett nyelveket?!