Mennyire függhet össze a nyelv, a kultúra, a nemzeti érdekérvényesítés ügye a diplomáciával két, kiemelkedően baráti viszonyt ápoló ország között? Megéri-e szerény külképviseleti forrásátcsoportosítás érdekében kockára tenni a közös lehetőségeket, és szemébe mondani a legjobb barátoknak, hogy (már) nem vagytok olyan fontosak?
A júliusban felröppent, nehezen emészthető hírnek nem a diplomáciai hátterével, még csak nem is ad hoc jellegével foglalkozom. A dolog váratlansága e nélkül is világos: nagykövetséget nem szoktak csak úgy ukmukfukk bezárni, különösen nem egy politikailag-katonailag is szövetséges, s ezen felül rendkívül baráti országban. Az pedig még váratlanabb, hogy az a kormány jut erre az elhatározásra, amelynek előde a magyar képviseletet 14 évvel ezelőtt Tallinnban létrehozta. Az E-nyelv Magazin olvasóit a fájdalmas diplomáciai visszalépésnél azonban nyilván jobban érdekli, mitől is „rendkívül baráti” Észtország, s miért olyan páratlanul népszerű a magyar kultúra Észtországban?
Kezdjük egy személyes történettel. Pár évtizede a dél-észtországi tavak mentén kalandozva találkoztam egy Kahrila-parti öreggel. A született délésztekre jellemző, jó humorú, közlékeny ember volt, dombocskák közt megbúvó, kolhozosítástól anno megkímélt földdarabkáján. Egyedül élt, ahogy körbenéztem, kutyáján és nagyszámú üres pálinkásüvegén túl nem sok társa lehetett. Egész megjelenésében ellentéte volt a honi sztereotípiáknak, melyeket az északi emberek hűvösségéről őrzünk. Mikor megtudta, hogy magyar vagyok, s hogy a Tartui Egyetemen 53 év után ismét van magyar lektor, tekintete a régenvolt tavaszba révedt, a szovjet megszállás előtti észt időkbe. Talán egy tanyasi padba, ahol kisiskolás lehetett. A beállt csendben nemzeti imánkat kezdte szavalni, Albert Kruus, pátoszos-romantikus fordításában. (Kruus fordítása épp friss volt fejemben, akkoriban hagyta el az egyetemi nyomdát a Magyar irodalmi antológia első változata.) Meghatódva hallgattam az első strófát, aztán, hogy a másodikon is hibátlanul végig ért, meghatódásom felváltotta az álmélkodás. A harmadik közepénél akadt meg. Hogy hány falusi magyar ember szavalná el fejből az észt himnuszt, talán olcsó kérdés lenne. Azon persze érdemes elgondolkodni, hogy itt, ma, Magyarországon, miért nem tanítunk semmit az észt irodalomból, miként azon is, Kölcsey Hymnusából hány hetvenöt éves mondana el húsz hibátlan sort…
A kahrilai öreg esete nem egzotikum észt földön, és nem is véletlen. Sok évszázados múltra visszatekintő kapcsolataink a XX. század elején még szorosabbakká váltak. A Magyar Királyság számára az „északi barátok vonalának” különös értéke volt a trianoni nemzetkatasztrófa árnyékában, amikor a megcsonkított ország teljes külpolitikai elszigeteltséggel találta magát szemben Európa-szerte. Észtek, finnek, mint nemzeti függetlenségüket nemrég kivívott nyelvrokon nemzetek ugyanis nagyfokú szimpátiával tekintettek a legnagyobb nyelvrokonra. Akkor nem szégyelltük egymás közt a testvérnemzet szót sem. A szimpátia tehát kölcsönös volt. A nemzetivé vált Tartui Egyetemre, az észt tudomány fellegvárába érkeztek is a magyar oktatók. 1923-ban Csekey István jogászprofesszor, aki az első magyar lektorral, Virányi Elemérrel a Klebelsberg-féle hungarológiai koncepció alapján életre hívta a Tartui Magyar Tudományos Intézetet, mely az 1940-es első szovjet megszállásig működött. Az észt nyelvűvé vált egyetem (korábban német tannyelvű volt) első éveiben Csekey mellett Haltenberger Mihály geológiaprofesszor is itt tanított, kettejük emlékét az egyetem főépületének aulája előtt szép gránittábla őrzi. Tartuban később híres magyarbarát költők, fordítók, nyelv- és irodalomtudósok sora tanult, és ez így maradt még a szovjet éra legsötétebb éveiben is. Az észt közéletben a magyar nyelv és kultúra mindmáig külön fogalom, amelynek hírét csak öregbítette az 1994-ben alapított magyar nyelv és irodalom főszak. Bolognai képzési rendszer ide vagy oda, ez mindmáig működik, s még ha az első öt év maximalista graggeri koncepciójából időközben fel is kellett adni egyet s mást, innen is újabb olyan értelmiségi nemzedékek kerültek ki, akiknek a magyar nyelv és kultúra mond valamit, és nem is keveset.
Mit is jelentett mindez az elmúlt száz év észt közéletében?
Már Csekey elragadtatva gyártotta végeérhetetlen listáit az észtországi magyar fordításirodalomról. Jókai Mórtól több mint húsz regényt fordítottak az idők során észtre. Alig van művelt észt, ki ne ismerné az Egri csillagok történetét. Az pedig közhelyszámba megy, hogy A Pál utcai fiúk a legutóbbi időkig kötelező olvasmány volt az észt állami iskolákban. Olyannyira, hogy mindmáig fenn vannak róla a vizsgapuskák, meg a hozzájuk tartozó tartalmi kivonatok az észt nyelvű interneten. A magyar kultúra iránti vonzalom mértékét talán nagy klasszikusaink tolmácsolásánál is jobban mutatja a tény, milyen hatalmas mennyiségben volt jelen a mindenkori kortárs irodalom az észt könyvpiacon. A két világháború között a például a Nyugat mögötti második vonal, az akkor konzervatív-polgári irodalom úgy terjedt nagy példányszámú ponyvakiadványokban észt földön is, akárcsak Magyarországon. Egy-egy jobb tartui vagy tallinni antikváriumban ma sem nehéz elsárgult lapú Herczeg Ferenc, Tormay Cécile, Zilahy Lajos, Gulácsy Irén vagy épp Kosáriné Réz Lola kötetekre bukkanni. Ami pedig számomra a legszívmelengetőbb: az észteknek soha nem kellett órák hosszat magyarázni, hogy a trianoni Magyarország nem egyenlő a magyarsággal és a magyar nyelvterülettel. Az Úz Bence már 1939-ben megjelent, méghozzá az akkor legtekintélyesebb kiadó gondozásában. Zárójel: mind ez a kötet, mind 1994-es kiadása megtalálható a legnagyobb tallinni antikváriumban, ahol az egyik eladó kolléga húszsoros magyarázatot tett fel a mű internetes lapjára a trianoni utáni magyar irodalomról, az utódállamokba szétszórt magyarságról, Tamási Áron és Nyírő munkásságáról. Mutasson nekem valaki csak egy országot is a világon, ahol még ilyen csoda megtörténhet! Aki nem hiszi, járjon utána: https://www.raamatukoi.ee/cgi-bin/raamat?184387
Az észtek anyanyelven tudják mondani, hogy székely, palóc, Felvidék!! És mi pont ezzel az országgal rúgjuk fel a legmagasabb szintű kapcsolatépítés lehetőségét, minden ok nélkül! Az ember hangja elcsuklik, és már sírni sincs ereje.
Van erőnk, vagy nincs, mégis szólni kell. Szólni kell még arról, hogy a temérdek fordítás nemcsak mennyiséget, hanem rendkívüli minőséget is jelent. Krúdy utolérhetetlen melankóliája ugyanúgy érvényesül észtül A vörös postakocsiban, akárcsak magyarul. Arról pedig külön tanulmányt lehetne írni, hogyan adja vissza Jaan Kross Madách-fordítása Az ember tragédiája eredetijének esztétikai és gondolati élményét. Aki ismer jó iparos szintű, nichts besonders tragédia-fordításokat más európai nyelvekből, az fogja fel csak igazán, mekkora szellemi teljesítmény is ez. Igen ám, Jaan Kross nem holmi iparos volt, hanem kivételes közép-európai entellektüell, kétszeres irodalmi Nobel-díjra jelölt alkotó. (A díjat minden szempontból ki is érdemelte, tán épp ezért nem kapta meg.) Felesége fél évszázadon át egy költőnő, Ellen Niit, aki a Tartui Egyetemen tanult magyar nyelvet a finnugor filológiai stúdiumok közt Paula Palmeostól, aki maga is műfordító volt. Akkor még nem volt önálló egyetemi magyar szak, mégis, ezek a magyarórák voltak az előzményei Niit későbbi, önálló Petőfi-kötetének. Végeérhetetlen sok lapja van a magyar kultúrának Észtországban. Az ismertetést befejezni nem, legfeljebb félbeszakítani lehet. Félbeszakításul hát még annyit, egykori kedves kollégám, Ene-Asu Õunas, az észt Janikovszky-Réber könyvek nagy kedvelője maga is remek fordításokat készített magyar népmesékből. Talán sehol a világon nem sikerült oly tökéletesen megfogni az Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren is túl, ott ahol a kurta farkú malac túr nyelvhangulatát, mint éppen észtül.
Talán megbocsátják egy nyelvészeti magazin olvasói, hogy ezúttal nem a nyelvrokonságra vagy az észtországi magyar nyelvoktatásra helyeztem a hangsúlyt. Népdalainkban és szépirodalmunkban legszebb anyanyelvünk rejlik, a magyar irodalom fogadtatása pedig mindennél jobban mutatja, milyen kivételes szimpátiával fordultak észt barátaink a magyar kultúra felé.
Sok évszázados előzménye van mindannak a csodának, amit prózaiabban az észt értelmiség magyarságismeretének is nevezhetünk. Szorosan összefügg ez a kultúra sok-sok népi követének évszázados tevékenységével. De mindenkor megvolt benne a szerepe a diplomáciának is. Tudták-e például, hogy a 101 tagú észt parlamentben, a Riigikoguban 9 tagja van az észt-magyar baráti frakciónak? Hát azt, hogy az egyik tallinni magyar éttermet A tenkes kapitányának hívják? Az utóbbi száz évben pedig előfordult nemcsak az, hogy Tallinnból irányították a finnországi magyar ügyeket (Jungerth Mihály), hanem az ellenkezője is (Jávorszky Béla), – amivel a bezárást hivatalosan mentegetik. Azonban éppen az utóbbi munkálkodott Helsinki nagykövetként rengeteget azon, hogy hazánknak mihamarabb újra önálló képviselete legyen Észtországban. S hogy a dolgok mennyire összefüggnek, ugyanő segített Csúcs Sándorral és Peeter Tulviste tartui egyetemi rektorral együtt nem keveset abban, hogy Tartuban a magyar főszak minél sikeresebb lehessen. (Tulviste később néhány szavazat híján észt köztársasági elnök lett.) Az alapító FIDESZ-nemzedék balti országok iránti rokonszenve és a kiemelkedő kétoldalú kapcsolatok hatására 2000 márciusára született meg a logikus diplomáciai lépés, a magyar nagykövetség megnyitása Tallinnban. Beszédes talán az is, hogy az akkori miniszterelnök, Orbán Viktor a követség megnyitását követően másfél év alatt két munkalátogatást is tett Észtországban. (Akkor Jávorszky Béla volt az észtországi nagykövet.) Ennyit számít a legmagasabb szintű diplomáciai kapcsolat, ennyit számít egy nagykövetség megléte.
Észtország magyarországi nagykövetségének egy elegáns rózsadombi villa ad otthont, minden bizonnyal az egyik legszebb észt külképviselet a világon. Talán szimbolikus ez is.
Nem tudom kinek adják majd el a villát, nem is érdekel. Mint ahogy azt sem tudom, végül is okos dolog-e egy ilyen, hihetetlenül magyarszerető országban megszüntetni a nagykövetséget.
3 Replies to “Mit ér a barát, ha észt? – Nyelv, kultúra, diplomácia”
Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .
Hozzászólás
Németh Endre hozzászólása:
A politika egyik legfontosabb feladata egy ország szövetségi stratégiájának és szövetségi rendszerének menedzselése. Carl Schmitt német politológus egyenesen azt mondja, hogy míg az erkölcsi kérdések meghatározó ellentétpárja a jó és a rossz, az esztétikai vizsgálódásokban ugyanezt a szerepet a szép és a csúnya játsza, addig a politikai dimenzióban a barát és ellenség megkülönböztetése az elemi ellentétpár.
Ez természetesen nem azt jelenti, -bár néha talán így érezzük-, hogy a politika elsődleges célja a megosztás, az ellenség keresése volna. Éppen ellenkezőleg. A jó politika ápolja a kapcsolatokat a régi barátokkal, ha lehet, új barátokat keres, orvosolni próbálja a konfliktusokat, és csak akkor vállal konfliktust, ha az már megkerülhetetlen. Az ideális világgal szemben, -ahol talán megkerülhetőek lennének a konfliktusok – a valóságosban nem lehet „megúszni”a konfliktusokat. Sőt, a vezetők konfliktuskerülő magatartása komoly kockázatot jelenthet az egész politikai közösség számára. Churchill például úgy látta, hogy Hitler megerősödésében az angolszász hatalmak túlzott pacifizmusa jelentős szerepet játszott.
Magyarország több sorsfordító eseménye is szorosan összefüggnek a szövetségi politikájával. Kétségtelenül a legfontosabb ilyen típusú döntés Szent István nevéhez kötődik, aki a magyar államalapítás mellett a kereszténység felvételével a nyugati szövetségrendszerbe helyezte el Magyarországot. Ezt a nyugati szövetségi rendszert szimbolizálta István házassága is. Államalapító királyunk Gizella, bajor hercegnőt vette feleségül.
Mindez természetesen régen volt. Mégis Magyarország Európai Uniós és Nato tagsága ennek a több, mint ezer évvel ezelőtti döntésnek a következménye. És természetesen annak is, hogy Antall József – más posztkommunista államok vezetőihez hasonlóan-, világosan látta nem lehet semlegesnek maradni Oroszország és a Nyugat között, az orosz medve újra terjeszkedni fog egyszer (lásd Krím), és a Nyugat intézményei és hagyományai jobban kedveznek a boldogabb, de legalábbis elégedettebb emberi életnek középtávon.
Magyarország tagja még a visegrádi együttműködésnek, amely leginkább egy geopolitikai érdekszövetségnek tűnik, mert a magyarok a visegrádi négyesből csak a lengyelekkel ápolnak hagyományos baráti viszonyt. Bár személyes tapasztalataim szerint a külföldön dolgozó magyarok rendre megerősítik, hogy a legtöbb esetben a visegrádi együttműködés országaiból való kollegákkal alakítottak ki a legjobb emberi viszonyokat. Talán a visegrádi együttműködés is olyan, amelyet további tartalommal lehet és érdemes megtölteni…
Van-e lehetőség a fentieken kívül barátokat szerezni Magyarországnak? Kézenfekvő megoldásnak tűnik, hogy olyan országok barátságát keressük, ahol a lakosság nagyobb arányban tud a magyarokról, és az átlagosnál nagyobb arányban társít pozitív asszociációkat a magyar kultúrához. Tudtommal nem készült még ilyen típusú nemzetközi felmérés, így nem könnyű eldönteni tisztán statisztikai módszerekkel eldönteni, hogy mely országok lakó rokonszenveznek leginkább a magyarokkal.
Az ankarai bazárokban járó magyar turisták rendszeresen arról számolnak be, hogy a kereskedők portékájuk eladása közben felismerik a magyarokban testvéreiket. Nehéz eldönteni, hogy ez a testvéri szeretet a kereskedelmi tevékenység egy kelléke, a 150 éves török megszállásnak, vagy a Törökországban utóbbi időben szárnyra kapó Attila hagyománynak szól. Az mindenesetre elgondolkoztató, hogy egy törökbarát barátom szerint Törökországban máshogy tanítják a 150 éves török megszállás, mint nálunk. Valójában persze ez nem is olyan meglepő, mert a magyar falvak történetében rendszeresen olvashatjuk az alábbi mondatrészt: „a törökkorban elnéptelenedett.”…
Van azonban két olyan ország is, ahol nem a kereskedők, hanem a kulturális élet munkásai, írók, egyetemi tanárok körében mutatható ki, ha nem is izzó, de tapintható rokonszenv a magyar kultúra iránt. Kodolányi János a 30-as években tett finnországi látogatásáról írt művei, pontosan dokumentálják, hogy a magyar kultúra iránt érzett rokonszenvnek hagyománya van Finnországban.
Úgy tűnik ráadásul, hogy a Finnországban a magyarok iránt érzett rokonszenv olyan élő hagyomány, amely túlmutat az értelmiség körein. Az Eurovíziós Dalfesztiválokon évről-évre a magyar versenyzőkre Finnországból és Romániából (szinte bizonyosan erdélyi magyaroktól) érkezik a legtöbb szavazat. Az sem mellékes, hogy ez a rokonszenv szerepet játszott például abban, hogy a Nokia Budapestre telepített egy kutató-fejlesztő központot. Természetesen számos tényezőre – például a magas szintű magyar műszaki felsőoktatási képzésre – is szükség van ahhoz, hogy egy ilyen komplex projekt sikerülhessen.
A finnek magyarok iránti érdeklődése nem történelmi tapasztalatokon vagy a népi emlékezetben leszűrődött és megőrzött hagyományon nyugszik. Abból fakad, hogy a modern nyelvészet kimutatta, hogy a magyar és a finn nyelvek egy igen ősi nyelvcsaládnak két távoli, de mégis egy tőről fakadó ágához tartoznak.
Egy komolyabb tanulmányt érdemelne, hogy Magyarországon mi az oka a finnugor ellenességnek, az alternatív eredetkutatásoknak. Mindenesetre személyes tapasztalataim alapján szomorúan széleskörű jelenségről lehet szó. Nemrégiben egy egyetemet végzettekből álló népes asztaltársaságban ültem, ahol kiderült, hogy politikai beállítottságtól teljesen függetlenül csak ketten gondoltuk úgy, hogy a finnugor nyelvi kapcsolat nem Habsburg mákony. Csendben kérdeztem, ha Habsburg mákony volna, miért oktatnánk más nyugat-európai egyetemeken?
Ezzel együtt tény, hogy a magyar-finn nyelvrokonság valóban a Habsburg elnyomás éveiben kapott tudományos rangot. És, tény az is, hogy a finnugor nyelvészek és történészek már a kezdetektől rendkívüli határozottsággal kérdőjelezték meg a magyar hagyomány alapvető elemeit (például a székelyek hun hagyományát) a tudomány nevében. De ugyanilyen rendkívüli határozottsággal foglaltak állást vitás kérdésekben információ töredékek alapján. Érthető okokból ez a dogmatikus határozottság és cinizmus egyáltalán nem segítette a közvéleményben a finnugor gondolat megerősödését.
Gondoljunk csak a régész Türk Attila kutatásai nyomán kártyavárként összeomló tételre miszerint a magyarok évszázadokig éltek a Kazár birodalomban, ahol a magyar-török nyelvi kölcsönhatás kialakult és kvintváltó, ereszkedő pentaton népdalokat elsajátítottuk a keserű kazár elnyomás évszázadai alatt. Magyarország vezető kutatói gigászi elméleteket építettek erre a kártyavárra. Már ott tartottunk, hogy a kazár nyelv elemeit rekonstruáltuk a magyarból…Miért csodálkozunk azon, hogy hasonlóan megalapozatlan elméleteket gyártanak amatőr kutatók?
Ezzel együtt fontos látnunk, hogy az olyan alternatív elméletek, mint a magyar-sumér nyelvrokonság és a Kárpát-medencei őshaza elméletek nemcsak a tudománynak, hanem az összes alapvető, ősi magyar hagyománynak ellentmondanak. A honfoglalás, Emese álma, a vérszerződés, az Árpádok, a Turul-madár, a Csodaszarvas, a hun hagyomány teljes egységben arról tanúskodnak, hogy a magyarok egy keletről érkező, a sztyeppei civilizációhoz tartozó népesség volt. Így az alternatív nézetek hirdetői a magyar államiság és a magyar kultúra alapjait és mélyrétegeit kérdőjelezik meg.
Őszintén szólva elgondolkoztató, hogy mi lehet az oka annak, hogy a tudományos kutatóktól a téma iránt érdeklődő közvélemény ilyen széles rétegeiben elterjedtek az önpusztító gondolatok.
Amikor bezárjuk az Észtországi Magyar Nagykövetséget azt üzenjük, hogy nem fontosak számunkra kulturális gyökereink, nem ápoljuk a finnugor gondolatot és így közvetett módon bár, de Finnországtól is távolabb kerülünk.
Nem mellékes körülmény, hogy Finnországon keresztül Skandináviát, Észtországon keresztül a Baltikumot lehet megszólítani. Azaz ennek a két országnak jóval nagyobb a geopolitikai jelentősége, mintha pusztán csak a két országot tekintenénk. Ez még akkor is így van, ha az észtek –érthető okokból- Finnországgal intenzívebb kapcsolatokat ápolnak, mint más szomszédaikkal a régióban.
Az Észtországi Magyar Nagykövetség bezárása nem megerősíti, hanem gyengíti a kapcsolatokat két potenciális barátunkkal. És így ellentétes a magyar nemzeti érdekkel.
Kedves Észtbarátok!
Az ELTE Finnugor Tanszékének észt szakos hallgatói szeretnék elbúcsúztatni a nagykövetséget, erre az eseményre várnak minden érdeklődőt. A programot idemásolom:
„A magyar kormány július elején váratlanul bejelentette, hogy bezárja a tallinni magyar nagykövetséget. A hivatalos indoklás külgazdasági, külkereskedelmi, külpolitikai és kulturális diplomáciai szempontokra hivatkozott.
A döntés Észtországban és hazánkban is széles körben értetlenséget keltett. Sokakban felmerül a kérdés, hogy ez az észt néppel, nyelvrokonainkkal való kapcsolatunkat hátrányosan érintő lépés nem lett volna-e elkerülhető.
Az észt fél a Magyar Külügyminisztérium júliusi bejelentése nyomán úgy döntött, hogy válaszképpen maga is bezárja budapesti képviseletét. Őexc. Priit Pallum, Észtország utolsó hivatalban levő budapesti nagykövete ez év szeptember 30-án távozik hazánkból, és vele távozik egy darabka Észtország is.
Az észt nagykövetség budapesti működése során nemcsak méltóképpen képviselte Észtországot, hanem egyúttal számos hazai tudományos, művészeti és más rendezvényt is támogatott, továbbá sok magyar és magyarországi észt állampolgárnak, szervezetnek, diákoknak, kutatóknak, vállalkozóknak és másoknak nyújtott segítséget észt ügyeikben.
Ezért arra kérünk Titeket, hogy szeptember 25-én, 18 órára gyertek el minél többen a megszűnő észt nagykövetség épülete elé, hogy köszönetet mondhassunk Észtországnak és nagykövetének az elmúlt évekért.
Helyszín: Budapest, II. kerület Áldás utca 3.
Időpont: 2014. szeptember 25., 18:00
Gyülekezés: 17.45-kor. Kérjük, érkezzetek pontosan!
Tervezett program:
Pontban 18 órakor becsengetünk a nagykövetségre, kihívjuk a nagykövetet a kapu elé, majd virággal és rövid beszéddel köszönünk el tőle és az Észt Köztársaság Nagykövetségétől. Így fejezzük ki a ”népi diplomácia” jegyében, hogy mi magyarok továbbra is fontosnak tartjuk a két ország közti jó kapcsolatot, és értékeljük azoknak a munkáját, akik tettek és tesznek érte.
A búcsúzás keretében elhangzik az Ärkamisaeg című észt dal első három versszaka. Az éneklés természetesen nem kötelező, de a dal könnyű, és örülnénk, ha a résztvevők közül minél többen csatlakoznának az alkalmi kórushoz. A dalt az alábbi linken hallgathatjátok meg: http://www.youtube.com/watch?v=PbWMYPJAQXo. Ugyanitt megtaláljátok a szövegét is, melyből viszünk magunkkal a helyszínre is.
Kérjük, hogy terjesszétek a szimpátia-megmozdulás hírét az ügyben érdekelt barátaitok, ismerőseitek között!
További információ: bucsuakovetsegtol@gmail.com”
Továbbá: https://www.facebook.com/events/1464511503836944/