A jelvény eredetileg méltóságra, tisztségre utaló jelkép (szimbólum) volt. Ebben az értelemben beszélünk pl. koronázási jelvényekről. Később jelvénynek neveztek minden kitűzhető ábrázolást, kis fémlapot, amely rendszerint valamely szervezethez való tartozást jelentett. A ruhára való illesztésből ered a kitűző vagy például a sapkajelvény kifejezés,  alakjáról a gombjelvény. Maga a jelvény szavunk: nyelvújítási szó, eredetileg így hangzott: jellemény, szimbólum jelentésben, s ebből rántódott össze a jelvény (NyÚsz. 154).  A mai jelvények az egykori pajzsok és címerek kicsinyített változatainak is tekinthetők – így egyfajta gesunkenes Kulturgutnak is számítanak.

Minden társadalomban a magasabb állami, valamint alacsonyabb hatalmi, katonai, egyházi, közigazgatási, oktatási szintjein létrejöttek a ruházat kiegészítőjeként funkciókat jelölő jelvények. A rangnak, kitüntetésnek, valamilyen szempontú „kiemelésnek” éppen a jelvény a legalkalmasabb hordozója. Ezek funkcionális jelvénynek tekinthetők a díszjelvényekkel szemben.

A jelvénykultúra egy társadalom berendezkedésének, hierarchiájának tükre lehet. A cári Oroszországban különösen gazdag jelvénykultusz virágzott, s ez öröklődött a Szovjetunióra is. A jelvény tehát elsősorban katonai, politikai és ideológiai vonatkozású. A Szovjetunió kommunista politikusainak büszkén viselt jelvénykavalkádja már-már karikatúrába illett. A szovjet mintájú jelvénykultusz központi alakja természetesen Lenin, akinek a kultusza a 100. születésnapja környékén ívelt magasba, talán egyfajta finom belső kritikaként vagy nosztalgiaként. A szocializmus időszakának kifáradásakor szokás volt arra utalni, hogy a szocializmus jó dolog, de sajnos a pártvezetők elfordultak a Lenin kijelölte úttól.

A nagypolitikai szintről a jelvénykultusz még tovább szállt alá – ez egy újabb gesunkenes Kulturgut. Társadalmi mozgalmak, tömegszervezetek, egyesületek, de még baráti körök is szívesen alapítottak kitüntetést, s alkottak összetartozást kinyilvánító jelvényeket. A szocializmus időszakában ide számíthatók a párt-, kisdobos-, úttörő- és KISZ-jelvények, különös tekintettel a pártkongresszusokra, KISZ-évfordulókra, Csillebércre, Zánkára. Az 1960-as és 70-es évek úttörőinek fehér ingjén egy sor színes kitüntetés és jelvény díszlett (talán éppen a vezető szovjet politikusok hatására), a nagy úttörő-találkozók remek jelvénycserékre adtak lehetőséget – sokszor a magyar és a szovjet úttörők között, nem csak személyesen, de a levelezőpartnerség okán borítékban is.

Ugyancsak gazdag repertoárja alakult ki a munkásjelvényeknek: Kiváló dolgozó, valamint az 5-10-15 éves törzsgárdatag jelvénytípusoknak.

A szolidan kibontakozó pr és az idegenforgalom üzleti lehetőséget is kínált a jelvénygyártóknak. Kialakult a jelvény reklámfunkciója. Divattá vált, hogy egy vállalat, cég vagy szervezet jelvényt (kitűzőt) gyártasson, s ezeket sokan szívesen viselték. Különösen a szocialista nagyipar gyárai jeleskedtek jelvényekkel, de minden nagyobb városnak is volt jelvénye.

A jelvény fő funkciója: kiemelés. A Kiváló katona kitüntetés és jelvény kiemeli viselőjét a katonák (honvédek) tömegéből. A Véradásért jelvény tulajdonosa a véradók családjának a tagja. Az önkitűző, tehát a választott jelvény egy nem formális, de a tagok számára jól definiálható csoporthoz tartozást fejezhet ki. Az 1980-as évektől felbukkanó együttesjelvények egyszerre számítanak divatviseletnek, de önkifejezésnek, csoporthoz tartozásnak is. A jelvényeken többnyire egy-egy együttes, sztár színes fotója szerepelt, és a rajongók olykor nagyon nagy áldozatra voltak képesek egy-egy ilyen sztárjelvényért. Fölvirágzott a jelvénygyártás. A jelvény kitüntető ajándékból üzlet lett.

A jelvény elhelyezése: ruha, különösen a mellek tája, sapka, és egyéb területek (akár a nadrágon is).

A jelvény alakja: gombjelvény, alakjelvény stb.

A jelvény lehet szimbolikus, képes, szöveges és képes + szöveges (ábratext).

A 20. századi jelvénykultusz nagy tematikai egységei: mozgalmi jelvények: pártkongresszus, KISZ-kongresszus, Lenin-jelvény; szabadidős-turisztikai jelvények: városjelvények, túrajelvények; vallási jelvények: Szűz Mária; intézményi-iskolai, vállalat, gyár, cég; eseményjelvények: űrhajózás, úttörő-találkozó.

A feliratos jelvények csoportjai: kitüntetésjelvény: Dunai Vasmű ifjú építője, 1951; reklámjelvény: Pajtás, Pest-Budai VV; mozgalmi: Csillebérc 20 éves, brigádmozgalom: 15 éves törzsgárdatag, városjelvény: Sárvár, Gyula, turista- vagy sportjelvény: Pilisnyereg, 1975. november 7; kulturális, művészeti, tudományos rendezvény: Pais Dezső 1886-1986; jelszójelvény: Nem térkép e táj, Előre; esemény, évforduló: Magyar Rádió közös hullámhosszon, 70 éve.

A magyarországi jelvénykultuszban megfigyelhetők jellemző korszakok. A két fő korszak: a hivatalos és a nem hivatalos jelvényeké.

Az 1950-es és 1960-s években a politikai-ideológiai beállítódás uralkodott, az 1970-es években a jelvénykultusz horizontálisan szétterjedt, demokratizálódott, az 1980-as években értéke már szinte teljesen devalválódott, sőt létrejött egyfajta ellenkultúra: „ellenjelvénykultusz”, a feliratos, ironikus önjelvényeké. Az adományozott kitüntető jelvények mellett felbukkantak a kedvenc együttesek, életérzések dokumentálásai. A már önkifejezésként ruhákon viselt jelvények divatáramlatokhoz kapcsolódtak. Magyarországon az 1980-as évek második felében körülbelül öt évig tartott ez az önjelvény-divathullám. Ruhakiegészítőnek is tekinthetjük a feltűnő jeleknek ezt a csoportját: hordták a farmerdzsekin elöl és hátul, de volt, aki a farmernadrágján. Ez az önjelvény részben dísz, részben az azonos jelvényt viselők csoportjának megjelölője volt.  A jelvényfelirat egy rövid szöveg (szó, mondat, mondatszöveg), amelyet a nyilvánosságnak szánnak. Bennük az önkifejezés a döntő, ez túlnyomórészt az én személyes névmás gyakori használatában is megmutatkozik:

Én a fiúk/lányok kedvence vagyok, Én egy naiv kislány vagyok. A feliratos önjelvényekben megszólalt a kapcsolatteremtés igénye: Te is buta leszel, Te tanulsz? (azt hiszem, hogy ezek a mai felnőttek), Szólj hozzám!, Szeress! Az ellenjelvénykultusz lételeme az irónia, némi infantilizmussal: Ezzel az idiótával vagyok, Nemcsak szerény, de okos és szép is vagyok. A szövegeket olykor rajzokkal kombinálták: Tele van a /hócipő rajza/ -m.

A jelvény tehát kiemelés, azonosulás, azonosítás – alkalmi vagy stabil identitásjelölés. Egy adatközlőm szerint: „Előnyük, hogy gyorsan el lehet hagyni őket, és így mindid újabb és újabb szöveg virít rajtunk.” A ruha is változtatható, de nyilván lassabban, a tetoválás pedig gyakorlatilag nem.

Az első nagy jelvénygyűjtők – ha lehet mondani: „fogyasztók” – a turisták voltak. Ők már szenvedéllyel gyűjtötték a különféle turistajelvényeket.

Az 1980-as évek jelvény- és önjelvénykultusza a jelvénygyártást üzletté tette. Trafikokban, butikokban jelvényfalakat állítottak, onnan lehetett választani az éppen aktuális életérzéshez, identitáshoz kapcsolódó jelvényt.

Korán kialakult a jelvénygyűjtés mint hobbi, sőt a jelvénygyűjtők közössége. Egy ilyen megszállott jelvénygyűjtő, Tóth Szergej tanár úr kiállítását látjuk itt és nyitjuk most meg…

(Tóth Szergej jelvénykiállításának megnyitója (A csoportidentitás szemiotikája, Szeged, 2013. november 15.)