Skip to main content

„Ahol a nadrág kezdődik, ott véget ér a kultúra”?

Benczik Vilmos - 2013. 05. 29.

Az E-nyelv Magazin 2013/1. számában Manfred Spitzer Digitaler Demenz (Digitális demencia) című könyvére reflektálva több kitűnő, gondolatébresztő írás jelent meg, amelyek emlékezetembe idézték többek közt Romulus kinyilatkoztatását is. Az alábbiakban kísérletet teszek rá, hogy néhány gondolatszilánkkal magam is hozzájáruljak e roppant fontos kérdés körbejárásához.

platon

A digitalizáció perspektívái és árnyoldalai

Úgy 15-20 évvel ezelőtt annak bizonygatásával voltak tele az oktatási szakfolyóiratok, hogy a digitalizáció milyen óriási perspektívákat nyit meg az oktatás számára. Magam is részt vettem ebben: a Magyartanítás hasábjain nyelvi és irodalmi CD-ROM-okat népszerűsítettem a digitális eszközöktől akkor még többnyire idegenkedő magyartanárok között.

Napjainkra a digitalizációból fakadó előnyök taglalása immár szükségtelen, ezek az előnyök közismertekké és elismertekké váltak. Bekövetkezett ugyanakkor egyfajta kijózanodás is, mivel nyilvánvalóvá vált, hogy a digitális eszközök nem szolgálnak egyfajta varázspálcaként, amely egyik pillanatról a másikra megoldja a tudásátadás megannyi problémáját. Így talán eljött az ideje annak is, hogy a digitalizáció árnyoldalait, mellékhatásait is számba vegyük. Az alábbiakban a teljesség igénye nélkül néhány ilyen mellékhatást próbálunk meg körvonalazni, törekedve azonban rá, hogy a nem kívánatos mellékhatásokra való rámutatás révén ne homályosuljanak el a kétségtelen előnyök sem. A digitális eszközök használatából fakadó – pozitív és negatív – jelenségek számbavétele során nem kerülhetjük el a történelmi visszatekintéseket se. Ezek a visszatekintések azért járhatnak haszonnal, mert a digitális eszközök megjelenése valójában kommunikációs technológiaváltást eredményez, ilyen technológiaváltás pedig – ha a mostaninál lassabban, és nem ennyire széleskörűen – több is végbement már az emberiség történelme során. A hajdani technológiaváltások – a kommunikációs módoknak a kommunikációs eszközök fejlődéséből adódó megváltozása – kísérőjelenségeinek a ma tapasztalt jelenségekkel való összevetése tanulságos és elgondolkodtató lehet.

 

Emlékezetben tárolt ismeret

Memória, adatok

Kezdetben az emberi tudás tárolásának egyetlen eszköze az emlékezet volt, a tudás továbbadására pedig egyetlen mód létezett: az élőszóban való elmondás. A tudás így terjedt horizontális irányban (egy adott generáció tagjai között) és vertikális irányban is (az egymást követő generációk viszonylatában). Ennek a módnak a hatékonysága mai mércével mérve még igen-igen alacsony volt, mind horizontális, mind vertikális irányban. Horizontális irányban azért, mert egy nagy tudású ember fizikai jelenléte és intenzív beszéde szükségeltetett ahhoz, hogy mások tudást sajátíthassanak el. Ráadásul még a tanulók számának is voltak fizikai korlátai: legfeljebb annyian lehettek, ahányan elfértek azon a szűk téren, amelyet a tanító hangja betöltött. Jól tudjuk, hogy Szókratész még ily módon tanított, s az ő tanítványa, Platón lett az első görög filozófus, aki írásba foglalta a maga gondolatait. Vertikális irányban is korlátozott volt ez a mód, mivel csak az egymáshoz közeli generációkra terjedt ki. A tudás jellemzően apákról fiúkra, jó esetben még nagyapákról unokákra szállt.

Volt azonban ennek a helyzetnek másik hátránya is. A nagy tudású emberek szellemi potenciáljának egyre nagyobb hányadát kötötte le a lassan, de folyamatosan növekvő tudásanyag emlékezetben való tárolása, s így értelemszerűen a szellemi potenciáljuk egyre kisebb hányada állt rendelkezésre ahhoz, hogy az emlékezetükben tárolt tudásanyaggal további gondolati műveleteket végezzenek (pl. a tárolt tudáselemeket egymással újszerű relációkba rendezzék, és az így megtalált összefüggéseket összevessék a valóság jelenségeivel stb.), s ezzel újabb tudáselemeket hozzanak létre. Ily módon a tudásanyag emlékezetben tárolásának kényszere egyre inkább gátjává vált a tudásanyag bővülésének. Nem lenne helyes azonban, ha nem látnánk az érem másik oldalát is: a teljes tudásanyagnak az aktív emlékezetben való tárolása mai szemmel nézve egyszersmind irigylésre méltóan termékeny talaja lehetett az új gondolatok születésének, a dolgok közötti új összefüggések felismerésének.

Többek között ennek az ellentmondásnak a feloldására jött létre az írás úgy 6-7 ezer évvel ezelőtt, s különösképpen ennek a leghatékonyabb módja, a betűírás kb. 2800 esztendeje – ma úgy mondjuk, hogy ez volt az első kommunikációs technológia. Az írás az első láncszeme annak a fejlődési sornak, amelynek a végén az információs technológia legújabb eszközeit találjuk. Az írás mentesítette az emberi agyat a tudásanyag memorizálásának a terhétől, s az ember szellemi potenciálja a mechanikus emlékezési kötelezettségektől megszabadulván kreatív irányban bontakozhatott ki. Az emlékezés terhes teendőjét az emberi agytól átvette az írás.

Platón korában az írás újdonság volt, s ezért az ő viszonya az írásbeliséghez még reflektív lehetett (szemben velünk, akik ízig-vérig az írásbeliség gyermekei vagyunk, olyannyira ebbe születtünk bele, hogy az írást mintegy a nyelv origójának tekintjük, az írás nélküli nyelvet elképzelni sem tudjuk; ezt a látásmódunkat tükrözi az is, hogy a raccsoló embert úgy jellemezzük, hogy nem tudja kimondani az r betűt). Platón a Phaidroszban arról ír, hogy az írás feltalálásával Thot isten éppenséggel nem az emlékezést, hanem a felejtést találta fel. Platónnak sok egyéb fenntartása is van az írással szemben, s e fenntartásainak gyakorta hangot is ad: „Aki tehát azt hiszi, hogy művészetét írásban hátrahagyhatja, nemkülönben az, aki átveszi, abban a hiszemben, hogy az írás alapján világos és szilárd lesz a tudása, együgyűséggel van telítve…” (Phaidrosz 275c); „…aki eszénél van, sohasem fog bátorságot venni magának arra, hogy a gyarló nyelv formájába öltöztesse, amit szellemével megfogott, s még kevésbé abba a merev formájába, amely az írásba rögzített nyelv tulajdonsága.” (Hetedik levél 343a); „…minden komoly ember a végsőkig irtózik attól, hogy komoly dolgokról valaha is írásban nyilatkozzék… […] Ha azonban bölcsességének legmélyét  valóban megkísérelte írásban rögzíteni, akkor ez esetben ha nem is az istenek – mint Homérosz mondja – hanem az emberek elvették az eszét.” (Hetedik levél 343c,d) – Látható, hogy Platónnak komoly fenntartásai voltak az írással szemben, ennek ellenére azonban rendületlenül írt. Érdemes belegondolni abba, hogy mi most hasonlóképpen tekintünk a digitalizációra, mint annakidején Platón az írásra… Zsörtölődünk, de közben rendületlenül nyomkodjuk a billentyűket és az érintőképernyőt.

Az írásbeliség korában az ember már a számára személyesen szükséges adatoknak, gondolatoknak, összefüggéseknek is csak kis – és egyre fogyatkozó! – hányadát tárolja az emlékezetében. Elterjedt irányelv volt – az oktatásban is – a huszadik század közepén, hogy nem megjegyezni kell a lexikális adatokat, hanem azt kell tudni, honnan lehet kikeresni őket. Ennek az irányelvnek a szellemében a jó iskolákban – amúgy természetesen helyesen – nagy hangsúlyt kapott a könyvek használatának a tanítása. A különböző vizsgák, számonkérések során is egyre többféle könyvet lehetett használni, s ezzel párhuzamosan a diákoknak egyre kevesebb tudáselemet kellett emlékezetben tárolniuk. A ’lexikális ismeret’ kezdett szitokszóvá válni, s arra a tanárra, aki ilyesmit megkövetelt, elkerülhetetlenül rásütötték a korszerűtlenség, a vaskalaposság stigmáját. Tette ezt a közgondolkodás annak ellenére, hogy a könyvek, a könyvtár használatához azért szükségeltetett nem kevés emlékezetben tárolt ismeretanyag: legalábbis tudni kellett, hogy mit melyik könyvben keressünk.

Hangsúlyoznunk kell, hogy ezt a folyamatot nem a digitális forradalom váltotta ki, hanem bő négy-öt évtizeddel annak elindulása előtt megkezdődött.

A digitális tudástárolás pontosan ebben a tekintetben hozott döntő változást: könyvtárak ezrei, könyvek milliói olvadtak össze egyetlen hatalmas tudástartállyá, s ebben a számunkra strukturálatlan kozmoszban vakvezető kutyánk, a Google pórázába kapaszkodunk.

A digitalizáció talán legnagyobb áldása az, hogy hatalmas adatbázisokból minimális keresési készséggel bármikor ki tudunk keresni szinte bármilyen adatot pillanatok alatt. Ám ha a keresőgép által elénk tálalt tényeknek, adatoknak legalább egy része nem szunnyadt ott már jó ideje emlékezetünk mélyén, ha hozzávetőleges fogalmunk sincs ezeknek a tényeknek, adatoknak a hierarchiájáról, tényleges és lehetséges kölcsönös relációiról, akkor könnyen lehet, hogy az óriási tudástartályból előhalászott tudáselemekkel nem tudunk mihez kezdeni, vagy rosszabb esetben hibás következtetéseket vonunk le belőlük.

A fentiekből talán kirajzolódik, hogy nem a digitális technika az első, amely az emberi memória ellustulásának a veszélyével jár. Az új eszközöket okosan, átgondoltan kell használnunk: a tudásanyag egy bizonyos, gondosan kiválasztott részét az emlékezetünkben kell tárolnunk, még akkor is, ha a sok terabájtos háttértárolókon minden elférne. Például: ha teljesen a kalkulátorra hagyatkozunk, és nem vágjuk be a kisegyszeregyet, akkor képtelenek leszünk a számok, mennyiségek közötti alapvető összefüggések felismerésére, és ebben az esetben bizony lőttek a kreatív gondolkodásnak is, mert az nem kap „gyújtást”, hiszen a ténylegesen alkotó gondolkodást éppen az emlékezetben tárolt ismeretek alapján generálódott elsődleges felismerések és következtetések indítják el.

 

Szövegek memorizálása

Ez talán még jobban kiment a divatból, mint az adatok, tények emlékezetben való tárolása. A kartéziánus logocentrikus szemlélet a nyelvet a gondolatok köntösének tekinti, a szavakat a gondolatokhoz képest másodlagosaknak, esetlegeseknek, felcserélhetőknek látja. Ha a logocentrikus elvet következetesen alkalmazzuk, akkor tényleg értelmetlennek tűnhet szövegek szó szerinti memorizálása, hiszen bennünket nem a köntös érdekel, hanem a köntös alatti lényeg. Sapir és Whorf óta azonban jól tudjuk, hogy a nyelv nem puszta hordozója a gondolatnak, hanem egyszersmind megformálója, létrehozója is.[1] A nyelv kötelező szegénysége[2] kényszerítette rá az embert az absztrakcióra, arra, hogy az egymástól különböző egyedi dolgok lényegbelinek kiemelt azonos vonásait megragadva (és más, az adott vonatkozásban lényegtelennek tekintett vonásait szándékosan figyelmen kívül hagyva) elsődleges fogalmakat hozzon létre. Nyelv nélkül bizony tartósan nem létezhet a gondolat sem.[3] A legösszetettebb elvont gondolatot is azoknak az elsődleges, atomszerű absztrakcióknak a hierarchikusan rétegzett tömegei alkotják, amely absztrakciókból a nyelv szavai jöttek létre.[4]

A technológiaváltások sorozata – írás, könyvnyomtatás, telefon, hangrögzítés, rádió, film, televízió, internet – mind-mind a szövegek memorizálása ellenében hatottak és hatnak. Pedig valójában az elsődleges nyelvelsajátítás sem más, mint az anyanyelvi szavak, szókapcsolatok, szövegszilánkok többé-kevésbé öntudatlan memorizálása és utánzása. A kisgyermek gyakran ismételgeti a másoktól hallott, neki tetsző szókapcsolatokat, fordulatokat, saját szövegébe illesztve próbálja magáévá tenni őket. Az iskolai memoriterek rendszere csupán ennek a folyamatnak/módszernek a folytatása (lenne): a memoriter megtanulója egyre újabb szavak és szófűzési eljárások birtokába jut(na), s az új szavakhoz és szófűzési technikákhoz rendelődő jelentések egyre árnyaltabbá és árnyaltabbá tennék gondolkodását, s nem utolsósorban világpercepcióját is.

Az anyanyelvi pedagógia igazából sosem a fentieket látta a memoriterekben, hanem sokkal inkább a költői, írói tekintélyek előtt való, többnyire hazafias indíttatású főhajtást. A tekintélyelvűség azonban a modern társadalmakban (nagyon helyesen) visszaszorulóban van, s vele együtt (nagyon helytelenül) a memoriter is. Pedig a memoriter igazi szerepe nem a tekintélyek iránti tisztelet, hanem a nyelvelsajátítás és a mentális fejlesztés elősegítése lenne. A szövegek memorizálását nem elsősorban a digitális technika szorítja ki életünkből (bár az okostelefonról másodpercek alatt elérhető internetes anyagok, pl. verstár szerepe tagadhatatlan), hanem az a szemlélet, amely a memoriterben csupán formális, értelmetlen biflázást és tekintélyáhítatot lát.

Szoktak hivatkozni a memoriterrel szembeni tanulói ellenérzésre is. Valószínű azonban, hogy ez az ellenérzés nem olyan erőteljes, mint amilyennek gondoljuk. Mintegy nyolc-tíz évvel ezelőtt egy két féléves irodalomtörténeti kurzust lezáró vizsgára előírtam 200 verssornyi memoriter megtanulását tanítóképzős hallgatóknak. Azt tapasztaltam, hogy a hallgatók különösebb ellenállás nélkül fogadták a feladatot (éppenséggel a kollégáim voltak azok, akik óva intettek tőle), és a teljesítéssel sem volt baj, sokan kifejezetten élvezték a költői szöveg színesebb tollaival való ékeskedést… Az a 80-100 fiatal tanító, aki az évek során a kurzusra járt, valószínűleg életében utoljára tanult memoritert…

 

Fragmentálódó figyelem

A digitális eszközök negatív hatásai közül talán a legfontosabb a használó figyelmére gyakorolt hatásuk: multifunkcionalitásuk csábítja a használót figyelme megosztására két-három vagy akár több dolog között, kihasználva az emberben eredendően meglevő viszolygást a monotóniával szemben. Persze a figyelem szóródása sem a számítógéppel kezdődött: a televíziós csatornák között távirányítóval szörfölő ember lényegében ugyanazt tette, mint a mai számítógép-használó, aki egyszerre ír/olvas e-mailt, tölt le valahonnan egy filmet vagy klipet, s közben átfutja a legfrissebb híreket valamelyik hírportálon, esetleg a mobilján még beszélget is valakivel. Sok helyen van egyszerre, s ez az elégedettség és a siker érzetével tölti el, úgy véli, sikerül megtöbbszöröznie élete végesre mért idejét; ám eközben elkerüli figyelmét, hogy a virtuálisan megidézett terek éppen abból a tényleges térből szakítják ki, amelyben fizikailag tartózkodik, s például azt már nem veszi észre, hogy a macska másfél méterre tőle veri le a polcról a vázát.

Nyíri Kristóf egy ezzel rokon jelenségre már húsz évvel ezelőtt felhívta a figyelmet, amikor a szövegszerkesztő használatának sajátosságait vette számba.[5] A szövegszerkesztő felmenti az író embert az írásmű előzetes gondos megtervezése, gondolatainak lineáris sorba rendezése alól. Szövegszerkesztővel írva megtehetjük, hogy szabad folyást engedünk szabálytalanul keringő gondolatainknak, s majd csak virtuális papírra vetésük után rendezzük őket a kívánatos sorrendbe. Mit is eredményezhet ez? Nyíri szerint – és feltehetően valamennyien egyetértünk vele – a hatás kettős lehet: egyfelől válhat ettől az írásmű „cseppfolyóssá”, „fragmentálttá”, eltűnhet belőle a „látásmód egységessége”, másfelől viszont lehet oldottabb, árnyaltabb, gazdagabb tartalmú, mivel a linearitás kényszere nem szorítja folyamatosan gátak közé a gondolkodást.

Az egyidejűleg végzett többféle tevékenység lehetősége persze nem a digitális eszközökkel, sőt nem is csak a tévécsatornák közötti szörfözéssel jelent meg először az emberi életben. Ilyesmi volt már a fonóban való mesehallgatás is, miként később a rádióhallgatás, tévénézés közben való kézimunkázás is.[6] Ezek persze egy lényeges vonásban különböznek a digitális eszközöknél szokásos „multitasking”-től: a kézimunkázás rutinná vált motorikus mozgásfeladat, a mesehallgatás pedig mentális tevékenység, tehát a két tevékenység egymástól viszonylag távol álló emberi képességeket vesz igénybe, így minimálisan zavarják egymást.

A digitális eszközökkel végzett tevékenységek viszont kevés kivételtől eltekintve egyaránt mentális jellegűek, így a két vagy több párhuzamosan végzett tevékenység jelentős mértékben zavarhatja egymást. Vannak vélemények, amelyek szerint a párhuzamosan végzett tevékenységek hatékonysága akár 40 százalékkal is csökkenhet.[7] Persze az ilyen mértékű hatékonyságcsökkenés végső egyenlege is pozitív lehet akár csak két tevékenység együttes végzése esetén is: a két 60 százalékos hatékonyságú tevékenység összege 120 százalék, tehát az összteljesítmény 20 százalékkal magasabb, mintha csupán egyetlen tevékenységet végeznénk osztatlan figyelemmel. A mennyiségi haszon azonban minden bizonnyal jelentős minőségi kárral jár, mivel gátol bennünket az olvasottak/látottak mélységi megértésében. Ha pedig a weboldalak sokaságán való egyidejű cikázás hozzászoktat bennünket ahhoz, hogy beérjük a körülöttünk levő világ és embertársaink cirka 60 százalékos megértésével, ez minden bizonnyal el fogja szegényíteni az életünket és főként emberi kapcsolatainkat. A multitasking egy kicsit hasonlít a svájci bicskához: sok mindent lehet így vagy úgy csinálni vele, de igazából semmit sem jól.

A szórttá, fragmentálttá váló figyelemnek talán legsajnálatosabb áldozata a mélyolvasás, az olvasásnak az a fajtája, amikor az olvasó teljes mentális potenciálját az olvasott szöveg dekódolására fordítja, kizárva minden egyéb érzékelési inputot. Ehhez az olvasásfajtához maximális mértékű figyelemkoncentráció és monotóniatűrés szükséges, hiszen a szemmel pásztázott, többszörösen kódolt szimbolikus grafikus jelek elsődlegesen szinte semennyi vonzerővel nem bírnak. Sokfázisú dekódolási és dezabsztrakciós eljárásra van szükség ahhoz, hogy az elvont szimbolikus grafikus jelekből a tudatunkban virtuálisan vizuális, hang-, íz-, szag- és tapintási képek képződjenek, amelyeket érzékelni és felfogni tudunk. Ez a sokfázisú dekódolási és dezabsztrakciós műveletsor komoly mentális tréning; eltűnése az életünkből szükségszerűen szellemi teljesítőképességünk sorvadásához vezet.

 

Mit tehetünk?

Gondolkodási képességünk sorvadását semmiképpen nem szabad sorscsapásként tudomásul vennünk. Ugyanakkor az sem lehet reális alternatíva a számunkra, hogy az újabb és újabb kommunikációs technológiákat valamiféle hatalmi mechanizmussal megpróbáljuk kiszorítani az életünkből. Hiszen az emberi kommunikáció történetének tanulmányozása arra tanít bennünket, hogy minden kommunikációváltás traumákkal, sőt demenciákkal járt. Mint a cikk elején már utaltunk rá, annakidején Platón sok rosszat mondott az írásról, két évezreddel később ugyanezt tette Rousseau az Esszé a nyelvek eredetéről című munkájának ötödik fejezetében, sőt a huszadik század elején még Saussure is a nyelv megrontóját látta az írásban. Az írást egy másik technológia, a könyvnyomtatás tette széles körben használatossá, ám Gutenberg találmányát is sokan fanyalogva, idegenkedve fogadták, a nyomtatott könyvet az emberhez méltatlan elgépiesedés termékének tekintették. Amúgy a könyvnyomtatással széles körben lehetségessé váló olvasásnak is megvolt a maga demenciája: ezt idézi Cervantes regényének hőse, a kasztíliai kisnemes, Quijano esete, aki annyira rabjává vált a lovagregények olvasásának, hogy – magyar társával szemben, aki inkább elitta, könnyűvérű nőkre költötte, elkártyázta a birtokát – mindenét könyvek vásárlására fordította, s a lovagregények olvasásába való belefeledkezés teljesen kiszakította a valóságból. Ha belegondolunk, valami efféle demencia tapasztalható korunk netfüggő fiataljainak esetében is. Ugyanakkor a Quijanót idéző olvasásfüggő ember ma a konzervatív műveltségeszmény pozitív példája. Lehet, hogy pár évtized múlva a netfüggés társadalmi megítélése is pozitívvá változhat?

Találgatnunk nem érdemes, ehelyett inkább az lenne célszerű, hogy hosszú távú, átgondolt, tudatos kommunikációs stratégiát fogalmazzunk meg a magunk számára. Ehhez két dolog elengedhetetlen: az emberi kommunikáció és a kommunikációs technológiák történetének részletekig hatoló, alapos tanulmányozása, illetve a ma működő technológiák és az emberi tudat összefüggéseinek és működési mechanizmusának minél mélyebb megismerése. Egy ilyen stratégia kialakítása során tartózkodnunk kell mind a hagyományokhoz való görcsös ragaszkodástól, mind az új eszközök kritikátlan magasztalásától. Egyet azonban nem szabad elfelejtenünk: a kommunikációs technológiák minden változása a múltban is együtt járt a műveltséganyag és a műveltségi kánonok átstrukturálódásával, de legalábbis a hangsúlyok eltolódásával, ám az új kommunikációs technológiák egyszersmind minden esetben a műveltség demokratizálódását eredményezték.

Szóval: a nadrág nem okvetlenül jelenti a kultúra végét, ha megfelelően és célirányosan viseljük.



[1] „… language is not merely a reproducing instrument for voicing ideas but rather is itself the shaper of ideas”  –Whorf, Benjamin Lee (1956) Language, Thought, and Reality. Cambridge, M.I.T. Press. Sapirnél enek a gondolatnak a csírája már egy 1929-es cikkben felmerül. Sapir, Edward (1929): Linguistics as a Science. In: Language, 5; 207–214

[2] Polányi Mihály nevezi így a nyelvnek az abból adódó tulajdonságát, hogy véges eszköztárával nem tudja leképezni a valóság végtelen gazdagságát. Polányi Mihály (1994): Személyes tudás I. Budapest: Atlantisz. 140.

[3] A nyelv és gondolkodás viszonyáról bővebben írtam Jel, hang, írás. Adalékok a nyelv medialitásának kérdéséhez című kötetem 43–62. oldalán, megpróbálva egy háromkörös modellel ábrázolni a nyelv alatti, nyelvi és nyelv fölötti gondolkodás szerkezetét és egymáshoz való viszonyát. http://mek.oszk.hu/05100/05152/05152.pdf

[4] A nyelv minden szava – a tulajdonnevek kivételével – absztrakció, Platón szavával idea. ’Macska’ nem létezik, csak végtelenül sok egyedi élőlény (kicsi, nagy, fekete, cirmos, tarka, simulékony, karmolós stb.). A ’macska’ egy elsődleges absztrakció, amelyet az ember azért hozott létre, mert nem volt rá képes, hogy minden egyedi macskához külön hangsort (szót) rendeljen hozzá a nyelvben; erre amúgy nem is lett volna szüksége.

[5] Nyíri Kristóf (1993): Szövegszerkesztővel gondolkodva. In: Háy János (szerk.): Lehetséges-e egyáltalán? Márkus Györgynek – tanítványai. Budapest: Atlantisz. 361–377.

[6] A tapasztalat azt mutatja, hogy az ilyen kettős tevékenységre a nők a férfiaknál inkább hajlamosak és alkalmasak.

Nincs hozzászólás!

Your Email address will not be published.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

x