Benyhe János irodalomtörténész, hispanista, kiváló műfordító, aki egy időben kül- és kultúrpolitikával is foglalkozott, hétről-hétre adja közre a Heti Válaszban irodalmi tárcáit – leginkább a nyelvről, nyelvi kérdésekről. A tárcák közül százötven 2005-ben már megjelent a Dohogó című könyvben, most újabb százötvenet gyűjtött össze az Új dohogóba.

Bevallom, ez a Dohogó cím eleinte nekem nem nagyon tetszett. A „dohogó” ember kicsit összeférhetetlen, kellemetlen, „a kákán is csomót keres”, s tudjuk, hogy a nyelvművelés ügyének (nem a magyar nyelvnek!) sokat ártottak azok, akiknek semmi se jó, akik mindig minden „formába” belekötnek, folytonosan csak „megakasztják” a közlési folyamatot.

Benyhe János azonban a kedves tanáros „dohogók” közé tartozik, s hogy sokaknak tetszik a stílusa és a mondanivalója, abból is látszik, hogy rovata él, s könyvei is fogynak.

Mitől kedvesek Benyhe János dohogásai? Számomra leginkább azért, mert nyelvművelése nem folytonos javítgatás, helyreigazítás, hanem elgondolkodtatás, töprengés és magyarázat. Nézőpontja pedig nagyon széles: a jelenségeket folyamatosan összeveti más nyelvekkel, kultúrákkal, nézi a szó vagy mondat teljes környezetét, történeti, lelki, társadalmi, politikai körülményeit. Okos ismeretterjesztés.

A nyelv szinte valamennyi szférájában otthonos. A „szféra” itt nagyon tudatos szóválasztás. Benyhe János számára a nyelv „a szférák zenéje” (csodálatosan szép zene, sőt szimfónia), egyszerre pontosság, szabályosság és megfoghatatlanság, misztikum. Foglalkoztatja a nyelv hangzása, nyelvtana (ragozása, mondatszerkesztése), szókészlete, kommunikációs szokásaink (illem), a nyelvi változás, sőt a nyelvpolitika, de talán nem tévedek, ha azt mondom, hogy leginkább a nyelv „misztikuma”: személyiség-, kortükröző, gondolatteremtő jellege. Nála is a nyelv teremti a világot – de nem öncélú posztmodern módon, hanem éppen ellenkezőleg: a hagyományok, a műveltség, a logika útján. Ezt bizonyítja a Tartalom és forma című írása. Vannak, akik azt vallják, a tartalom előrébb való, mint a forma. A nyelvvel tudatosan foglalkozók számára azonban gyakran fontosabb a forma, mint a tartalom („stilisztaként magam is hajlamos vagyok arra, hogy gyakran fontosabbnak tartsam a nyelvi köntöst, mint a gondolati tartalmat”). Benyhe János félve írja le stilisztikai elfogultságát, pedig tudományosan is alátámaszthatjuk: az „egymásra hangolódás” alapfeltétele a megfelelő forma, amely önmagában örömöt, sikert jelent; a nem megfelelő forma félreértéshez, esetleg teljes elutasításhoz vezet. A megfelelő formát is tanulni kell. A tanulás eredménye pedig többlet, többnyire: műveltség, tudás és tudatosság. És itt van valami baj: „lassan már nemzedékek nőnek föl, amelyeknek alig jut eszükbe, legföljebb beugrik valami”. Beugrik valami, és lesz belőle egy „laza mondat”, még később egy „torokhang”, esetleg egy morgás – amely persze „jelent” valamit, és vagy célba ér, vagy nem, de mindenesetre egyre távolodik attól, amit százezer év alatt az emberiség „nyelv” címén alkotott, felhalmozott. Ennek a kifejlett, tagolt emberi és persze megvalósulási formájában mindig nemzeti nyelvnek a szószólói az értelmiségiek, a nyelv művészei, és olykor a nyelvészek is. Benyhe János mint a nyelv művésze, a nyelv legapróbb titkainak a tudósa folyamatosan erre figyelmeztet dohogásaival. Bárcsak ne lenne igaza az általa idézett régi pesti-jiddis akasztófahumor-mondásnak: „niemals kommt ’twass bess’res nach”, vagyis (szabad fordításban) „mindig minden rosszabb lesz”. Kedves Tanár Úr! Minden folyamatban benne van az ellentéte is! Lesz még egyszer ünnep a világon!

(Benyhe János: Új dohogó. Nyelv-őr-járat. Kortárs Kiadó, Budapest, 2008.)