Így volt ő a kolbásszal is, s szinte rögtön megszerette. A kolbászat a hobbija, mit hobbija, a izéje lett. Szindi egy szép napon lecserélte a háromnegyvenes kolbászbotját egy négyhetvenesre. Kiült a partra, és leste a izét. Pár perc alig telt el, máris izé. A kolbászbot meghajlott, roppant egy roppant nagyot és derékbatört. Szindi sírásban tört ki. Kezében a törött kolbászbottal egy csapat török harcos fogadta. Nincs mese, küzdenie kellett, mert mögötte becsukódott a izé, a vár kapuja. Szindi lányos zavarában csak ennyit tudod mondani a vérszomjas törököknek: izé, izéke, szeretitek önök a kolbászt? A meglepődött török katonák ügyvezető igazgatója azon nyomban átnyújtott Szindinek egy isztambuli nyaralást. Szindi hirtelen nem is tudta, hogyan illik átvenni egy nyaralást, így hát alulról fogta meg, mint egy báránytüdőt, s egyből beleszeretett az isztambuli útba. Mondanom sem kell, a török katonák megszelidültek, mint egy marék gesztenye, s maroknyi csapatuk célba vette a partot, majd az összeragasztott kolbászbottal órákon át lesték a izét. Szindi mindössze ennyit írt a nyaraláskor küldött isztambuli képeslapra: esküszöm, tudtam, mi az az izé, de hogyishívják, elfelejtettem.
Látom, fákat sörben állni. Sörakozó! Sörönként kell előrehaladni. A sörvezető megy elől! Gratula a kolbászbotnak!
Esküszöm, tudtam mit akartam hozzászólni, de izé, izéke, elfelejtettem.
😀