Elöljáróban leszögezem, hogy nem tartom a helyesírást a nyelv legfontosabb tényezőjének. A köztudat jóval nagyobb jelentőséget tulajdonít neki a megérdemeltnél. Ha a nyelvről beszélnek, a második mondatnál áttérnek a helyesírásra. Pedig beszéd előbb volt, mint írás, az írás szükségképpen tökéletlen leképezése a beszédnek, hiszen sok mindent nem tudunk jelölni. A Gutenberg korszak megfordította az értékrendet. A helyesírást szabályozták, és az visszaszabályozza a beszédet. Manapság, főként a rádió és a tévé miatt ismét megnőtt az élő beszéd szerepe, nagyjából beállt az egyensúly. Tehát legalább annyit kellene foglalkozni a beszéd hangzásával, mint lejegyzésével.A helyesírás szent tehén, nem szabad hozzányúlni, pedig mindenki szenved tőle. Mert mi lesz, ha megváltoztatják? Akkor újra kell tanulni, újra kellene nyomtatni minden könyvet. — Dehogy kell! A XIX. századi, sőt korábbi könyveket is el tudjuk olvasni, bár más az írásmódjuk. A XIX. század végén, amikor Simonyi Zsigmond az Akadémia merevsége miatt a Nyelvőrben önállóan előrelépett a helyesírás ésszerűsítésében, egy ideig kétféle írásmód élt egymás mellett, mégsem dőlt össze sem a könyvkiadás, sem a művelődés. Végül Simonyi győzött, az Akadémia húsz év múlva kénytelen volt szentesíteni a változtatást. Nem jártunk vele rosszul. Akkor iktatták ki a cz-t, vezették be az elemző írásmódot. Az átállást ma jelentősen megkönnyítené a számítógépes helyesírás-ellenőrzés. Továbbá lehet hagyni tíz-tizenöt vagy akár húsz év türelmi időt, ahogyan a németek tették. Aki aszerint ír, ahogyan ő tanulta az iskolában, azt nem lehet elmarasztalni. De csak akkor érdemes hozzányúlni a helyesíráshoz, ha az új szabályzat lényegesen jobb: logikusabb, következetesebb, könnyebben megtanulható lesz. Ha olyan általános szabályokat fogalmazunk meg, amelyek rugalmasan alkalmazhatók lesznek az ezután keletkező nyelvi elemekre, tehát sokáig nem kell újra módosítani, és aki ismeri a szabályokat, az önállóan el tudja dönteni, hogyan kell írni azt, amit ő ki akar fejezni. (Például hova tegyen vesszőt, mit írjon egybe, mit kezdjen nagy betűvel stb.)A helyesírás célja az, hogy szövegeink írásban nagyjából egységesen jelenjenek meg, hogy könnyen, gördülékenyen tudjunk olvasni, és mindenki ugyanúgy értse a mondanivalót. A helyesírásnak tehát szolgálnia kell az embert. Akkor szolgálja jól, ha könnyen megtanulható. Nem jó, ha túl sok időt, erőt von el fontosabb tanulnivalóktól, hogy csak a nyelv háza táján maradjunk: a mondatszerkesztéstől, a hanghordozástól.Akkor tanulható meg a helyesírás könnyen, ha következetes, ha logikus szabályokkal, mégpedig minél kevesebbel leírható, minél kevesebb a kivétel, az egyedi, szótárban megnézendő elem. Jelenleg sok a szabály, azok sem mind egyértelműek, sok az egyedi, szavankénti döntés, gyakran hasonló jelenségek nem egyformán kezeltetnek.

A helyesírás alapelvei
Az érvényben lévő szabályzat bevezetője szerint a magyar helyesírás „betűíró, latin betűs, hangjelölő és értelemtükröző írásrendszer.” Hangjelölő, „mert a betűk legtöbbször a szóelemekben valóban kiejtett hangokra utalnak, szemben az olyan írásokkal, amelyekben a beszélt és leírt forma jelentős mértékben eltérnek”, értelemtükröző pedig azért, mert „a szóalakokban általában ragaszkodunk a szóelemek feltüntetéséhez.” (kiemelés tőlem) A legtöbbször és az általában nem elég egyértelmű meghatározás, pontosan meg kellene határozni, mikor melyik elv érvényesül, melyiké az elsőbbség. Az iskolai nyelvtankönyv, legalább is, amikor én tanultam, még három alapelvet említett: a kiejtés, az elemzés és a hagyomány elvét. Tulajdonképpen minden európai nyelv írásában megvan ez a három elv, csak más rangsorban. A francia, sőt az angol is hangjelölő, csak a franciában többféle betűvel, ill. betűcsoporttal is jelölik ugyanazt a hangot, az angolban pedig ráadásul még ugyanaz a betűcsoport is jelölhet többféle hangot. Ezen nyelvek írásában a hagyománynak nagyobb szerepe van. A magyar írásban a hagyomány csak a személynevek írásában érvényesül – és az ly-ban. A személynév mindenképpen egyedi. Régen rangot jelentett az y, a th, cz stb. (Például, amikor nagyapám magyarosított, mivel ezredes volt, engedélyezték neki az y-t, de mivel nem volt nemes, a th-t már nem, így lett Mindszenty.) Az emberek általában most is ragaszkodnak nevük hagyományos írásához, és bizony, sokszor bajban vagyunk, nehogy megsértsünk valakit azzal, hogy nem jegyeztük meg, melyik változatot használja. Némelyik névnek négyféle írása is használatos . A szabályzat bevezetője nem is említi a hagyomány elvét, hanem azt mondja, hogy a nevekben előfordulnak hagyományos betűk, mint th, cz, ts stb. Az ly-t a bevezető meg sem említi a hagyományos betűk közt, a többit pedig nem sorolja az ábécébe, hanem azt mondja, hogy a betűrendben úgy kezeljük őket, mintha hangkapcsolatok lennének. – Hangkapcsolatoknak semmiképpen sem hangkapcsolatok, hanem a még meg nem szilárdult írásrendszer maradványai, és mivel nem felelnek meg a mai magyar írásrendszernek, úgy soroljuk be őket a betűrendbe, mint az idegen szavakat és neveket, vagyis egyenként vesszük figyelembe a betűjegyeket.Mivel több hangunk van, mint a latinban volt, a magánhangzók egy részét mellékjeles betűvel jelöljük, a mássalhangzókat pedig „egy- vagy többjegyű, mellékjel nélküli betűkkel”. Szerencsésebb lett volna, ha a csehekhez hasonlóan a mássalhangzókat is mellékjelekkel módosítottuk volna, miként néhány régi könyvben látható is, de ezen már nem tudunk változtatni. Úgy is mondhatnánk, hogy a magyar írásjegyek egy vagy két latin betűből állnak. Háromjegyű betűnk csak egy van, a dzs, ez pedig azért lóg ki a sorból, mert amikor írásrendszerünk kialakult, nem volt ilyen hangunk. Az ősmagyar korban feltételezett dzs gy-vé vált. Csak friss, főleg török és angol jövevényszavakban fordul elő. (Egy több ezer éves nyelv életében néhány száz év nem sok.) A d és a zs összeolvasva ilyesféle hangot ad ki, ezért így írtuk le. Ha önálló magyar hangnak, illetve betűnek akarjuk tekinteni, indokolt volna egyszerűsíteni, pl. ds-re. Igaz, hogy a d és az s hangkapcsolatként nem ugyanúgy hangzana, de a többi kétjegyű betűvel jelölt hangunkat sem adja ki pontosan az őket jelölő betűjegyek összeolvasása. Még kevésbé önálló hang a dz. Nincs is dz-vel kezdődő szavunk, ha pedig szó belsejében vagy végén van, hosszan ejtjük, ez arra mutat, hogy egyszerűen a d és a z összeolvadása  (edz, bodza, madzag), tehát nyugodtan tekinthetnénk hangkapcsolatnak. Csak a brindza szóban hangzik röviden, talán azért is, mert mellette van még egy mássalhangzó, az n. Ebben az esetben akkor is röviden hangzik, ha hangkapcsolatnak fogjuk fel. (Egyébként ez nem is magyar szó.)Mindezekkel együtt is a magyar az egyik legkövetkezetesebben hangjelölő írás: nálunk egy hangnak (pontosabban hangjelnek, fonémának) egy betűjel felel meg, és egy betűnek egy hang. (Nem számít például, hogy a p után másképp hangzik a j, mint szó elején, ez csak ejtésváltozat.) Ezalól kivétel a j/ly, mert a j hangnak kétféle betűjel felel meg. Az ly egy kiveszett hang emléke. Tulajdonképpen nem is olyan régen veszett ki. Arany János még kárhoztatta, ha valaki az ly helyett j-t mondott. Némelyik nyelvjárásban nem j-vé, hanem l-lé módosult, s akik olyan vidékről származnak, abból tudják, melyik szóban kell ly-t írni, hogy azokat l-lel is lehet mondani. A pesti gyerekeknek nincs ilyen segítségük. Jelentés-megkülönböztető szerepe írásban is igen csekély, és ha nem hangzik, akkor semmiképpen sem tekinthető hangjelnek (fonémának).  Aki hallani véli, csak beleérzi az írásképet a beszédbe.  Az ly-nek annyi gyakorlati értéke sincs, mint a németben a ß-nek, az ugyanis befolyásolja az előtte álló magánhangzó hosszúságát. Megszüntetését könnyebb lenne megszokni, mint annak idején a cz helyett a c bevezetését, mert sokkal kevesebb szóban fordul elő. A felnőtt értelmiségiek többnyire ragaszkodnak ly írásjegyhez. Ők már megtanulták, megszokták, szépnek találják. (Pásztor Emil végzett ilyen felmérést főiskolások körében jó 30 évvel ezelőtt.) Pedig ők is eltévesztik időnként. (Például a sújt igét két nyelvésztől is láttam ly-nal leírni, valószínűleg azért, mert a súly szóval látszik összefüggeni,  de „hivatalosan” a suhint rokonának tartják.) Azokat a diákokat, akik most küszködnek vele, és a tanítókat, akik a diákokba próbálják beleverni, nem kérdezték meg. Szakmailag egyértelműen következetlenség az ly megtartása, de mivel a helyesírás lényegében közmegállapodás kérdése, figyelembe lehet venni hozzá a közvéleményt, csak akkor az tényleg a „köz” véleménye legyen, ne csupán egy rétegé! Lehet egy darabig őrizni egy emlékbetűt, de vigyázzunk, nehogy úgy járjunk, mint az angolok, akiknél a hagyományőrzés miatt az írásnak már alig van köze a kiejtéshez. Áthidaló megoldás lehetne, hogy a nyomdatermékekben jelöljék, a számítógép úgyis megmutatja, de a gyerekeket ne gyötörjék vele, ne számítson helyesírási hibának az iskolában (különösen ne súlyos hibának!), ha valaki nem vagy rosszul használja. Ellentétes előjelű féloldalasság a magyar helyesírásban, hogy a (középzárt) ë-t nem különítjük el az e-től,  pedig ez a nyelvterület jelentős részén valódi hangjel (fonéma), ugyanis  rengeteg esetben jelentés-megkülönböztető szerepe van, és a nyelvtani rendszer nélküle sánta. Ezt viszont azért nem lehet kötelező erővel jelölni, mert olyan sok szóban fordul elő, hogy aki nem hallja, nem tudná megtanulni. De legalább el kellene fogadni az ë-nek választható segédjelként való használatát. Írásunk másik alappillére az értelemtükrözés. Bár az első megközelítés a hangok lejegyzése, (régi kifejezéssel a kiejtés szerinti írás) ez alól rendszerszerű kivétel az elemző írás, és ahol alkalmazható, ott erősebb, mint a fő szabály. Valójában nem is ellenkezik a fő szabállyal, mert csak olyan esetekben alkalmazzuk az elemző írást, ahol a betűk természetes összeolvasása azt a hangot adja ki, amely az élő beszédben hangzik (pl. látszik>láccik), különösebben tudatosítani sem érdemes, mert csak erőltetetten, szótagolva lehet külön mondani az összetevőket. (A betűejtés a gyorstalpaló álműveltség gyerekbetegsége volt, ma már nemigen fordul elő.) Ha az összeépítéskor az alkotó elemek lényegesen megváltoznak, akkor nem írjuk őket elemzés szerint, pl. nem írjuk, hogy „azval”, hanem azzal; az s-sé módosult felszólítómód-jelet nem írjuk j-vel. Az elemző írás jobban mutatja az összefüggéseket, mi miből lett, ezért kiterjeszteném, amennyire csak lehet. Például gyerek számára is egyértelmű, hogy a kesztyűt a kézre húzzuk, azért hívják így,  tehát helyesebb volna keztyűnek írni, akkor is ugyanúgy hangzana, és aki nem vette volna észre az összefüggést, ebből megtudná.
Hosszú–rövid
Kiterjeszteném az elemzést a rövidülésekre is azokban az esetekben, ahol a hangszín nem változik. Hogy az ú, í, ű  rövidül, vagy sem, ezt nem mindenki egyformán érzi, fontosabb, hogy a szótő azonos legyen. Nevetséges, hogy össze kelljen vetni a nyár szó megfelelő ragos alakjával például az út alakjait, hogy megtudjuk, hol rövidül, hol nem: úton, de utat.  Semmi sem indokolja, hogy a túra hosszú, a turista pedig rövid u-val íratik. A többi rövid és hosszú magánhangzópár közt a nyíltság fokában is van némi eltérés, ezért azoknál nincs ilyen gond, muszáj jelölni a rövidülést. De ha nem érezhető egyértelműen, akkor minek jelöljük? Ha megrövidül a kiejtésben, hát rövidüljön, de a szótő maradjon állandó! Az ú, í, ű és rövid párjuk közt egyébként is alig van jelentés-megkülönböztető szembenállás, nem is tudok olyan szót, amely mást jelentene pl. rövid u-val, mint hosszú ú-val vagy rövid ill. hosszú i-vel. (Van két nyír  szavunk, de mindkettő hosszú í-vel van, hasonlóképpen a nyúl is mindkettő hosszú ú-val van.) Ezek tehát nem igazi hangjelpárok, hanem ejtésváltozatok. Tulajdonképpen csak a beszéddallam és a rendszer teljessége kedvéért jelöljük őket. (Ez rebellis nézet, de már Kodály Zoltán is fölvetette.) Kisbetű–nagybetű
A legtöbb nehézséget a kisbetű—nagybetű és az egybeírás—különírás jelenti az embereknek.A nagybetűs kezdést lehetne egységesebben szabályozni – vagy nagyobb szabadságot engedni benne. Miért kell másképp írni a folyóirat-címeket, mint a könyvcímeket vagy a műsorcímeket? Például az Édes Anyanyelvünk cím mindkét szava nagybetűvel kezdődik az újság címlapján, de csak az első betű nagy, ha a (néhai) rádióműsorról van szó. Vagy mindegyiknek minden szavát nagybetűvel kezdeni, vagy mindegyiknek csak az első szavát. Az intézményneveket nagybetűvel kell kezdeni, az intézményen belüli egységek nevét elvileg nem, de úgyis mindenki úgy írja., és miért ne? Nem kell nagybetűvel kezdeni a rendezvények címszavait, ha nem intézményesültek, „nincs állandó vezető szervük”. Ezt sokszor nehéz eldönteni. Nem volna jobb egységesen? Az ünnepek nevét kisbetűvel kell kezdeni, de a karácsonyi üdvözletben – érzelmi okból – lehet naggyal is. Mindenki úgy is írja. Miért ne lehetne mindig naggyal kezdeni őket? A dr. és hasonló előneveket mondatban kicsivel kell írni, külön naggyal. Nem volna egyszerűbb mindig naggyal írni őket mint a név részeit?  Nem azért, mert a külföldiek is így írják, de fontos éppen ezzel hangsúlyozni önállóságunkat? „Ha a föld, a hold és a nap szót tulajdonnévként használjuk, nagybetűvel kezdjük… A mindennapi írásgyakorlatban azonban az ilyen tulajdonnévi szándékú szóhasználatot fölösleges erőltetni, tehát föld körüli utazás, a hold szépen világít, a nap sugarai.” Ezek a példák helytelenek, ilyen használatban a Föld, a Hold és a Nap egyértelműen egy meghatározott égitestet jelölnek. A földet csak akkor írhatjuk kis kezdőbetűvel, ha az anyagot értjük rajta, amelyet fölásunk, a napot akkor, ha az időegységre gondolunk a holdat pedig akkor, ha egy másik égitest holdjáról van szó. Jogi iratokban rendszeresen nagybetűvel kezdik az ilyen közszavakat: vevő, eladó, alperes, felperes, felek, sőt, egyebeket is (ráadásul névelő nélkül!), azzal az indoklással, hogy abban az iratban az a szó egy meghatározott személyt helyettesít. Igen ám, de pont arra való a névelő, hogy erre rámutasson, azt viszont elhagyják. Erről jó volna leszoktatni a jogászokat, de akkor ezt a jogi egyetemen kellene tanítani.Valószínűleg külföldi hatásra terjed, hogy érzelmi okokból, vagy egyszerűen kiemelés céljából is sok mindent nagybetűvel kezdenek. Végső soron ez is kifejező eszköz, talán nem olyan nagy baj. Az már elég hajmeresztő, ha egy betegség nevét nagybetűvel kezdik. A tulajdonnévből képzett melléknevet kisbetűvel kezdjük, de ha összetett a tulajdonnév, és az első tagja magában is tulajdonnév, akkor az marad naggyal; ha az előtag nem tulajdonnév, akkor kicsi, más vonatkozik a kötőjellel kapcsolt idegen nevekre stb. Tulajdonképpen nem a szófajt, hanem a nevet, a névvel jelölt egyedi dolgot, személyt tiszteljük meg a nagybetűvel. A név akkor is név, akkor is ugyanazt jelöli, ha hozzáteszünk egy -i-t. Miért ne maradhatna minden esetben naggyal?

Egybeírás, különírás
Manapság szinte járvány mindent egybe írni. Sokan azt hiszik, hogy egy fogalmat csak egy szó jelölhet. Tévedés. Lehet összetett a fogalom, állhat két, három, akár több szóból is, azaz szószerkezetből. Három fő irányelvet ismerünk:1. Ha az összetevők viszonya jelölve van, illetve a szófajból világos, akkor nem kell egybe írni őket ahhoz, hogy tudjuk összetartozásukat. A minőségjelző nem is szorul külön jelzésre, a melléknév magától jelzője az utána következő főnévnek, de még főnév is lehet jelző, mert a magyarban nincs éles határ a melléknév és a főnév között, nincs semmilyen jellegzetes végződésük. Egybe kell viszont írni a jelöletlenül összefűzött szavakat, ha önálló fogalom megjelölésére szolgálnak (pl. diótörő= diót törő). 2. A jelölt szerkezeteket akkor kell egybe kell írni, ha a szószerkezet egybeírva sajátos jelentésre foglalódott le, mást jelent, mint az összetevők összege. 3. Ha egy szószerkezethez közös képző járul, és így alkotunk vele új fogalmat, akkor az eredetileg külön írt szavakat egybe írjuk. Ennyi elég is volna, e három pontot mindenki meg tudná tanulni, és belátása szerint el  tudná dönteni az egyes eseteket. A baj az, hogy a szótár nem mindig követi ezeket az elveket, sőt, már a szabályzat 16 pontban, és ezeken belül is alpontokban részletezi a típusokat, és nem mindegyik alszabály egyezik a főszabállyal. Sok a kivétel, sok szó esetben egyedileg döntöttek, és nem mindig következetesen, csak szótárból lehet tudni, hogyan. Például, hogy ne menjünk messzire: miért kell egybe írni az egybeírás szót? Semmivel sem jelent mást, mint hogy egybe kell írni. Nem egyformán szabályozták például az állást foglal és a helytáll szót, pedig mindkettő elvont fogalom, az állást foglal sem azt jelenti, hogy valaki odaáll valahova, és nem enged oda mást. Egyik esetben a képző „összerántja” a kétszavas fogalmat, a másik esestben nem stb. Így csakugyan lehetetlen megtanulni. Értelmes szabály a mozgószabály. Ha szószerkezethez közös utótag járul, az „összerántja” a szószerkezetet, vagyis az eredetileg külön írt tagokat is egybe írjuk. Hogy ne keletkezzenek túl hosszú szavak, három tagú összetétel esetén használható a kötőjel, mégpedig ott, ahol lazább a kapcsolat. Ez eddig rendben van, de miért éppen hat szótag után? A szótagszámlálás nem véletlenül gúny tárgya. És ha hosszú, miért nem mindegy, hogy két vagy három elemből áll? Fontos, hogy hova tesszük a kötőjelet. Sokszor mást jelenthet a szó, ha az első két tag közé teszik, mint ha a második két tag közé. Van olyan szó is, amelyben nehéz megállapítani, hol lazább a kapcsolat, néha mindkét helyre kötőjel kívánkozna, ezt is meg kellene engedni. Használhatnánk a kötőjelet akár két elemű összetételben is, ha az összetartozás nem egészen állandó, nem olyan szoros, vagy ha két hosszú szót teszünk össze. Újabban, különösen a hivatalos nyelvben, cégnevekben, az orvosi nyelvben is több elemből álló, jelöletlen jelzős szerkezet alkot egy fogalmat. Ezeket sokszor szét lehetne bontani körülírássá, de ha nem, még mindig jobb mindegyiket külön szóba írni (ahogyan szokták is), mint a jelenlegi szabály szerint egybe, valahol egy kötőjellel. Ha nagyobb teret engednénk a kötőjelnek, jobban ki lehetne fejezni az összetartozás különböző fokait. Fontos, hogy semmiképpen se kerüljön szorosabban egymás mellé a lazábban kapcsolódó két elem. Logikátlan például az ilyen írásmód: József Attila-díj. Nyilvánvaló, hogy a díj az egész névhez tartozik, nemcsak a keresztnévhez, sőt, a név két eleme szorosabban összetartozik, mint a név a díj szóval. Felfoghatjuk úgy, hogy a név a jelzője a díjnak, ez esetben minden elemet külön írunk: József Attila díj; vagy felfoghatjuk összetételnek, akkor viszont kötőjellel össze kell kapcsolni az egészet: József-Attila-díj. A közös utótag (vagy képző) összevonja az egyébként külön írt szerkezetet, csak ebben az esetben az előtagot – tulajdonnév lévén – nem lehet egybe írni. A kötőjel alkalmas a tagoltság jelölésére is. Ez érvényesül akkor, ha olyan idegen szóhoz vagy régi névhez kapcsolunk toldalékot, amely nem úgy van írva, ahogyan hangzik, vagy ha több szavas vagy ragra végződő címhez kapcsolunk ragot. Ezekben az esetekben az a cél, hogy világos legyen a név, illetve a cím határa. Pl Voltaire-ről, az És mégis mozog a föld-ben… Egyszerűbb lenne a kötőjelezést kiterjeszteni minden idegen névre és minden olyan névre, amelynek a kiejtése nem egyezik az írásával. Kötőjellel kellene írni az olyan összetett szavakat, amelyekben az egymás mellé kerülő mássalhangzók kétjegyű mássalhangzónak látszanak, pl. méz-sör, ház-sor. Kétféleképpen kell írni az ezalatt, ehelyett és hasonló szavakat. Ha megnevezzük, mi alatt, mi helyett stb., és megismételjük a névutót, akkor külön: „ez alatt a fa alatt”  (nem derül ki, vajon időhatározó esetén is így van-e: ez alatt a beszéd alatt), „e helyett a darab helyett”.  De ez nem vonatkozik mindegyikre. Például az ez ellen, ez elől kifejezéseknek nincs egybe írt párjuk. Meggyőződésem, hogy az ezt követően, ezt megelőzően terpeszkedő kifejezések részben azért terjedtek el annyira, mert az emberek bizonytalanok, hogy az ezután-t, ezelőtt-öt egybe kell-e írni, vagy külön.
Némely esetekben az egybe illetve külön írást rá lehetne bízni a szövegalkotó szándékára, hisz ő tudja, mit akar kifejezni, a lényeg az, hogy tényleg azt fejezze ki.
Föltétlenül egyszerűsíteni kellene a földrajzi nevek írását. Ahelyett, hogy 21 pontban, ezeken belül is alpontokban és felsorolásokban részleteznénk az egyes eseteket, általánosságban ki kellene mondani vagy azt, hogy a földrajzi neveknek minden elemét nagy betűvel kezdjük, vagy azt, hogy a névelemeket nagy betűvel, a minőséget (földrajzi formát) jelölő szót kicsivel kezdjük. Kötőjelezni fölösleges. Szerkezet szempontjából semmi különbség nincs a hegy-, sziget-, tenger-, utca-, megye stb. nevek között. Vegyük úgy, hogy a név a földrajzi egység jelzője. Egybe csak azokat a neveket kellene írni, amelyekben a minőséget jelölő szó a név része, anélkül nincs értelme, nem volna név, pl. Kőhegy, Nagyalföld, Holttenger, a két köznév új minőséget, egy nevet hoz létre. Tehát az általános egybeírási szabály érvényesül. Ha a név két eleme valóságos összetétel, de nem írható egybe, mert a második elem név, akkor lehet kötőjelet tenni közéjük, pl. Új-Zéland (nem a „régi Zéland” ellentéte, hanem ez a neve), vagy Holt-Tisza. Szintén indokolt kötőjelet írni, ha két nevet összekapcsolunk, pl. Győr-Sopron-Moson megye, Kál-Kápolna vasútállomás – így kellene írni az összevont helységneveket is, mint Kehida-Kustány, Kemend-Ollár. (Az utóbbi név mutatja, mennyire indokolt ez az elválasztó írásmód, ugyanis, ha egybe van írva, akkor mindenki azt gondolja, hogy a zalai falunak a dollárhoz van köze.)
Az elválasztási szabály is sánta. Összetétel határán az elválasztó jelet az összetevők határára tesszük. Ésszerű volna a toldalékokat is egységnek tekinteni, tehát az elválasztó jelet szükség esetén a szó és a toldalék határára tenni, hiszen azoknak is jelentésük van, és ha átvisszük a szó utolsó betűjét, akkor a szó is, a toldalék is értelmetlenné válik. pl. szige-ten helyett sziget-en, így a szó is, a toldalék is egészben maradna. Ez felelne meg az értelemtükrözés elvének.
Vessző
Gyakori hibaforrás még a központozás, különösen a vessző elhelyezése. Abban még van logika, hogy a halmozott mondatrészek közti és, meg, vagy elé nem teszünk vesszőt, de ha ezek tagmondatokat választanak el, akkor igen. Azt viszont semmi sem indokolja, hogy ugyanez nem vonatkozik az illetve kötőszóra, amelynek ugyanolyan a szerepe. Ráadásul az előbbi esetben is mond kivételt a szabályzat: „Aztán elővette a bicskát, meg a kenyeret, meg a szalonnát, meg a zöldpaprikát…” (247/e) Miért? Akkor van létjogosultsága a vesszőnek,  ha valamilyen más mondatrész közbeékelődött: „A szüleire gondolt, és szegény nővérére.” Ebben az esetben viszont a hozzátoldás tekinthető hiányos mondatnak: „…és szegény nővérére gondolt.”   Kevesen tudják, hogy a mint elé minősítés, azonosítás esetén nem kell vessző (Nagy mint szakértő), hasonlítás esetén viszont kell: ”több, mint a tavalyi”, de a több mint közé sem kell mindig vessző: „Ez több mint szemtelenség. Több mint öt évig élt.” Ez lehet, hogy némelyeknek finom különbségtétel, de a többségnek követhetetlen, megtanulhatatlan. Hasonlóképpen a következő: A hogy elé vesszőt teszünk, mert mellékmondatot szokott bevezetni, de az anélkül hogy, ahelyett hogy  kifejezésekben nem – kivéve, ha mégis. Az előbbi esetben ezeket „kötőszószerű szókapcsolatok”-nak minősítik. Ez tévedés: az anélkül, ahelyett, aszerint a főmondat rámutató szava, és a hogy a kötőszó. Ki lehet mondani, hogy a kötőszó helyettesíti a vesszőt – így tesznek a franciák. Vagy mondjuk ki, hogy tagmondatok közé mindig teszünk vesszőt, a tagmondaton belüli kötőszavak elé pedig sosem. A tagmondaton belül vesszőt csak felsorolás – tehát egymással mellérendelt kapcsolatban lévő, azonos mondatrészek – közé teszünk, ha nincs kötőszó, valamint az (utánvetett) értelmező elé (rózsát, pirosat). Vagy lehet azt mondani, hogy a mellérendelő kötőszók elé nem teszünk vesszőt (és, vagy, meg, illetve, továbbá), az alárendelők elé pedig teszünk (mint, hogy). Mindegy, mi a szabály, de legyen általános, áttekinthető és következetes!.
Mivel a helyesírást csak részben határozzák meg a nyelvi tények, másik részről közmegállapodás kérdése, a nyilvánosság elé kellene tárni a tervezett változtatásokat, és lehetővé kellene tenni megvitatásukat.