Papp Andrea

Magyari Sára

Balázs Géza

Balázs Géza

Cservenka Judit

Cservenka Judit

Minya Károly

Minya Károly

Ilosvay Selymes Pál

Ilosvay Selymes Pál

Blankó Miklós

BlankoM

Dede Éva

Dede Éva

Vízkeleti Szilveszter

Vízkeleti Szilveszter

(Ny)elvi kérdések   1-100.

Horváth Péter Iván

Horváth Péter Iván 100 ismeretterjesztő írása

Írások

Nyelvemre harapva
1-75.

Hartay Csaba

Hartay Csaba 75 szatirikus nyelvi írása

Írások

Takázás
1-45.

Horváth Péter Iván

Magyari Sára 45 nyelvi esszéje

Írások

Szólás-mentés 1–50.

Pomozi Péter

Pomozi Péter 50 írása

Írások

Korrekt troll 1-77.

Halmai Tamás

Halmai Tamás 77 korrektorglosszája

Írások

Nyelv és iskola 1-16.

Kóródi Bence

Kóródi Bence 16 írása

Írások

Kávéházi szeglet 1-26.

Fráter Zoltán

Fráter Zoltán 26 esszéje

Írások

Borostyánkő 1-88.

Puszay János

Puszay János 88 esszéje

Írások

Tájnyelv és média – Tudósítás egy kerekasztal-beszélgetésről

2010.07.19.1 hozzászólás

2010. június 21-én Mezey Katalin az Írók Alapítványának égisze alatt „kerekasztal-beszélgetést” és filmvetítést rendezett az Uránia Filmszínházban Tájnyelv és média címen.

A félkör mindkét oldala féloldalas volt: a médiát csak a Duna televízió és a Katolikus rádió képviselte, a nyelvész oldalon pedig csak a nyelvjárásokra szakosodott nyelvészek ültek, a vitát is nyelvjáráskutató, Kiss Jenő akadémikus vezette. Vizsgáztatási okokból végszóra érkezett meg Balázs Géza. Ő ülhetett volna középen, mert ő képviselte a közszolgálati rádiót és a köznyelvet.

A nyelvjárások megítélésében két szélsőséges nézet uralkodik. A tapasztalat szerint a városi emberek lenézik, műveletlennek tartják azt, aki nyelvjárásban beszél. Ehhez hozzájárul, hogy a kabarékban a vidéki emberek kifigurázására használják a tájszólást utánzó beszédet. Éppen ezért, aki eljön szülőföldjéről, igyekszik gyorsan leszokni anyanyelvjárásáról. Mások rajonganak a tájnyelvekért, és mindenáron teljes valójukban megőrzendőknek tartják őket.

Mint el is hangzott a beszélgetésben, a magyar nyelvjárások közt nincs akkora különbség, mint például a német vagy az olasz nyelvjárások közt, ezek akár külön nyelveknek is számíthatnának, hiszen a közép-olasz meg sem érti a dél-olaszt, a bajor az észak-német tájszólást, nem is beszélve az osztrákról és a svájci németről. (Viszont a különböző nevű szlávok egész jól megértik egymást.) A franciák a forradalom nagy vívmányának tartják, hogy megteremtették az egységes francia nyelvet. (Magyarán: gondoskodtak nemzetségeik beolvasztásáról.) Garibaldi, miután egyesítette Olaszországot, azt mondta: most már meg kell teremteni az olasz nyelvet is. A magyar nyelv, talán Árpád okos letelepítési politikájának köszönhetően – talán a történelmi viharok miatti gyakori átrendeződés miatt – elég egységes. A „kerekasztalnál” Fodor Katalin a csángók nyelvéről, helyzetéről beszélt, a filmvetítésben elsősorban a palócokkal foglalkoztak. Ez a két legszélsőségesebb nyelvjárás, de jobbára ezeket is értjük. Juhász Dezső meg is jegyezte, hogy a közép-alföldi nyelvjárást kevésbé ismerjük, mint a csángót.

A széttagoltság magában véve nem érték. Az viszont igaz, amit talán szintén Juhász Dezső mondott: a nyelvjárások a nyelv aranyfedezete. A nyelvújítók nagy ötlete volt, hogy a nyelvjárásokból vett szavakkal gazdagították a köznyelvi szókincset. Ez a lehetőség ma is fennáll. Továbbá a nyelvjárások őrzik a kiejtésbeli változatosságot, de az eredeti magyar gondolkodásmódot is, mert a városi, művelt embereket sokkal inkább befolyásolják az idegen hatások. (Sajnos, a tévén keresztül már a vidékieket is.)  A csángó nyelvjárás azért különösen érdekes, mert régen elszakadt a tömbmagyarságtól, így esetleg megmaradtak benne régebbi vonások, segíthet értelmezni a nyelvemlékeket. Azonban nem kell azt gondolni, hogy a csángó nyelvjárás úgy, ahogy van, a régi magyar nyelv. Nyilván az is változott, csak külön, másfelé változott, más hatások érték.

A nyelvjárások nagy része őrzi az e és ë hang különbségét, de igazi a és á hangot is csak vidéken hallani. Ebből a szempontból a palóc rendhagyó, éppen legsajátabb hangunkat, az a-t nem ismeri, az e és ë különbsége viszont ott is megvan. Bár Budapest lakossága és így nyelve is kevert, a tipikusnak mondható pesti nyelv – sorvadt hangkészletével – semmiképpen sem tekinthető értékesebbnek bármelyik nyelvjárásnál, azt is lehetne mondani, hogy ez is egy nyelvjárás.

A nyelvjárások becsületének helyreállításáért különféle javaslatok hangzottak el részint az előadóktól, részint a hozzászólóktól: nyelvi műsorokban ismertetni kellene a nyelvjárásokat; egy-egy vidékről szóló műsorban az ottani tájnyelven kellene beszélni. Elhangzott, hogy külföldi rádiókban, tévékben vannak külön tájnyelvi műsorok. Valaki még azt is fölvetette, hogy tanítsák a színi növendékeket tájnyelven beszélni. – Más nyelvjárását megtanulni botorság, nem is lehet hitelesen. Erre iskolapélda a Rózsa Sándor-film hamis ö-zése, valaki említette is.

A helyes út a Duna televízióé. Matula Ágnes elmondta, hogy természetszerűleg sok a vidéki, határon túli műsoruk, és a helyszíni tudósítóik helybéli emberek, az ottani nyelvváltozatot beszélik, sőt, belső munkatársaik közt is vannak erdélyi, délvidéki származásúak, akik megtartották az e és ë hang megkülönböztetését. Erre ott biztatják is őket.

Balázs Géza ismertette a Magyar Rádió új nyelvi szabályzatát, amely az enyhe nyelvjárásiasságot már megengedi. Hozzáfűzte: azért, nehogy, ha egy újmunkatárs magával hozza kétféle e hangját, leszoktassák róla – mert azelőtt ez volt a gyakorlat. Ez már előrelépés, de kevés.

A ma oly divatos jelszó, az esélyegyenlőség megkövetelné, hogy minden magyar magáénak érezhesse a műsorszolgáltatókat, s rajtuk keresztül magát anyanyelvével együtt egyenrangúnak érezhesse a fővárosi emberrel.               

Kiss Jenő és mások is természetes megoldásnak tartották, hogy ki-ki tartsa meg házi használatra anyanyelvjárását, és ha városba költözik, értelmiségi pályára lép,  különösen,  ha nyilvánosság előtt beszél, váltson át köznyelvre.

Nem hiszem, hogy kívánatos a belső kétnyelvűség. Sokkal inkább kívánatos, hogy átjárás legyen a nyelvjárások és a köznyelv között, mert csak így tudják a tájnyelvek gazdagítani a köznyelvet. Az lenne a célszerű, hogy akik elhagyják szülőhelyüket, ne hagyják el teljesen anyanyelvjárásukat, csak tompítsák annak jellegzetességeit annyira, amennyire a környezethez való természetes alkalmazás magával hozza. Ez körülbelül megfelel a táji (regionális) köznyelvnek, melyet a vidéki városokban lakók, vidéki értelmiségiek beszélnek.

Nem minden érték a tájnyelvekben. Nem tekinthetők értéknek például a hangkiejtések, az  elnagyolások, mint há mész, ement Kovácsékho’, és bármennyire védik is sokan, nem érték a suksükölés, mert egy nyelvtani megkülönböztetést elsikkaszt. De vannak szótöbbletek, amelyeket jó, ha megismer az egész ország, és vannak olyan nyelvtani formák is, amelyek egyenértékűek a köznyelviként elfogadottal, például nagyobb tőle, különösen pedig az a, á, e és ë  tiszta ejtése. Az ö-zés is többlet, hiszen változatosabb. A magyar nyelvnek lényeges vonása a tiszta, egyértelmű hangképzés, nem tartozik bele kettőshangzó, de a hajdúsági, szabolcsi kettőshangzó enyhébb változatban színesíti a hangzást. A palóc nyelvjárás az a és á hang sajátos ejtésével erősen eltér nemcsak a köznyelvtől, hanem az összes többi magyar nyelvjárástól is, a de olyan enyhe változatban, ahogyan Reisz András időjárás-ismertető használja, senkit sem zavar. Mivel elég nagy nyelvjárás, itt van a legnagyobb külön nyelvi tudat.

A műsorszolgáltatóktól az lenne a helyes, ha tudatosan alkalmaznának megfelelő arányban vidékről, határon túlról származó beszélőket, akik még nem felejtettek el mindent anyanyelvjárásukból. Egyik felszólaló azt mondta: nem lehet tájnyelven beszélőket találni. Dehogynem! Még Pesten is, csak a piacra kell kimenni. Nem kell mindenáron szélsőséget keresni, mert a magyar nyelvjárások jó része nem szélsőséges. Senkit sem hallottam olyan szép tisztán beszélni, mint a Szentegyházi  Gyermekfilharmónia bemondóját. Aztán kiderült, hogy mind úgy beszélnek. Semmi elnagyoltság, sem éneklő hanghordozás, ami némelyik székely nyelvjárásra jellemző, minden hangsúlyuk a helyén van, és minden hangnak megvan a határozott képzési helye.

Az erdélyiek, ha idejönnek, nem sietnek annyira levetni eredeti kiejtésüket, hanem büszkék rá. Szombathelyen, ha az utcán eligazítást kérek, mindenki erősen nyílt e-vel (és persze zárt ë-vel is) beszél, de ha beteszem a lábam a főiskolára, ott már nemcsak mëkëgnek, hanem nyeevognak is. Ezt az irányt csak úgy lehet megfordítani, ha a tévékben, rádiókban kellő arányban szerepelnek vidéki származású bemondók, műsorvezetők. Azzal kell meghirdetni, hogy ilyet keresnek, és akkor lesz jelentkező. Könnyebb eleve szépen beszélőt választani, mint javítani a helytelen kiejtést.

1 hozzászólás

#1 E 2011. 09. 19. 11:19:10

Szerintem legszélesebb körben úgy lehetne megismertetni és elfogadtatni a nyelvjárásokat, ha különböző nyelvterületeken játszódó szappanoperák készülnének, nyelvjárási színészekkel. Ezeket általában egy széles réteg kedveli, így sok emberhez eljutna. Emellett két másik előnye is van. Egyrészt egy-egy elszigetelt beszélő helyett sok egyéni változatban és nagy mennyiségben hallhatnánk a nyelvjárásokat. Másrészt ha kellőképpen megkedveli a közönség a szereplőket, azután kevésbé lenézően fog tekinteni ezekre a beszélőkre.

Új hozzászólás