Kosztolányit újraolvasva minden alkalommal frissessége és modernsége győzött meg. A szervezett nyelvművelés idestova több mint kétszáz éves történetének egyik legfontosabb üzenete ugyanis az, hogy először okosan, a nyelv törvényszerűségeit ismerve-ismertetve kell vizsgálódni, s csak azután kell (ha egyáltalán kell) véleményt mondani. Ha a nyelvművelő véleményt mond, akkor soha ne legyen „vaskalapos”, ma azt mondanánk: „legyen nyitott”,  mérlegeljen, semmiképpen se bántson. Kosztolányi messzemenően képviselte a magyar nyelvművelés egyik etalonjának számító Kazinczy Ferenc magatartásmódját: a nyelvművelő legyen elegáns, nagyvonalú, legföljebb a jelenségre dühös, de sohasem az emberre. És persze legyen vitatkozó, ha arra van szükség. És a vitában is elegáns, nagyvonalú. Kosztolányiban ezt szerettem, s ha nyelvművelő írásait újraolvasom, ismét ezt találom bennük: nem lettek porosak, avíttak az elmúlt nyolcvan év alatt.

Minden változik…

A laikus nyelvművelők egyik hibája, hogy a nyelvi változást nem vagy csak nehezen fogadják el. Kosztolányi távol állt ettől: „Hérakleitosz mondása semmire sem áll inkább, mint a nyelvre. Minden folyik, hullámzik és megújhódik. A nyelv is. Sőt a nyelv élete talán leginkább hasonlít a miénkhez…” (Öreg szavak, 15.) Vagyis a nyelv is mintha élő organizmus lenne. Ennek természetes következménye egy nyelven belül a változás, az átalakulás, sőt egyes jelenségek hirtelen előtérbe helyeződése, a nyelvi divat is: „öt-tíz év alatt egy egész új magyar nyelv alakult, s öt-tíz év alatt szinte váratlanul kicsöppent a használatból néhány komoly és becsületes szó, sem jobb, sem rosszabb, mint a többi, a divat és az élet kegyeltje” (Öreg szavak, 13–14.)

Hagyni vagy gondozni?

Ha élő organizmus, akkor nyilván természetes módon fejlődik. Itt van a nyelvművelés kapcsán az egyik legnagyobb vitatéma. Békén hagyni a nyelvet, avagy ápolni, gondozni, nyesegetni (a nyelvre vonatkozó metaforáknak igen gazdag tárháza nyílhat meg előttünk, ha csak Kosztolányi, avagy szélesebb körben az írók-költők írásaiban kalandozunk). Gumicsont ez is, annyit vitatkoztak már ezen, s a viták az elmúlt két évtizedben ismét fellángoltak. Pedig Kosztolányinál van válasz erre a kérdésre is, okos, visszafogott: „Mások azt hánytorgatják föl, hogy a nyelv természeti jelenség, s abba mesterséges eszközökkel nem lehet beavatkozni… Ezek az ellenfeleink szigorúan bölcseleti álláspontra helyezkednek. Mindent megértenek, mindent megbocsátanak. Azt vallják, hogy ami él és van, jogos, pusztán azáltal, hogy él és van, különben az erők harcában meg se születhetett volna… Nem támadom ezt az elméletet, mellyel végeredményben minden pusztítást és romlást is igazolni lehet. Csak azt nem hiszem el, hogy ezek a bölcselők akkor is ilyen elnézők, mikor olyan értékeket látnak veszélyeztetve, melyek nekik valóban becsesek és kedvesek…” (Nyelvtisztítók és nyelvpiszkítók, 154–155.)

Értékek

Kosztolányi általában értékekről beszél, amelyek közé értelemszerűen besorolhatók a nyelvi értékek. S egyértelműen elmagyarázza, hogy mit tekint nyelvi értékeknek. A nyelvben felhalmozott kulturális javakat. Ezeknek a figyelembevétele nézőpont kérdése. Ha ugyanis nem tudatosítjuk a nyelv, s a benne őrzött javak fontosságát, akkor nincs miről beszélni. Ha azonban kialakult valamiféle nyelvi tudat, akkor már igenis van. A következő idézet másik fele, a vogulok példája erre utal. Kosztolányi a kor híres, kiváló nyelvészével, Gombocz Zoltánnal vitatkozik, aki nem vesz részt a nyelvművelő mozgalomban: (Gombocz Zoltán) „Nézete szerint a nyelvbúvár, akár a természettudós, minden jelenséget tudomásul vesz úgy, ahogy van. Semmit se tart se szépnek, se rútnak, se helyesnek, se helytelennek, mert nincs rá föltétlen mértéke. A pelimi-vogulok például a pelimi-vogult beszélik úgy, ahogy beszélik, most, ebben a pillanatban, és nyelvük e tiszta, se zagyva, se jó, se rossz… Egy ilyen nyelvnek a népben szinte nincs is öntudata. Mintegy az örök jelenben él. De az irodalmi nyelvnek már van öntudata és emlékezete is. Éppen arra valók az írók, hogy a nyelvnek ezt az emlékezetét eddzék, távlatát kiterjesszék a múltra s a jövőre is.” (Nyelvművelés, 199.)

Olcsó poén lenne most azt mondani, hogy a vogulok nyelve mára teljesen visszaszorult, s legközelebbi nyelvrokonaink nyelvi halála már igen közeli. Ez főként politikai-nyelvpolitikai okok eredménye, de ez utóbbiak közé tartozik az is, hogy a vogulok csak igen későn és akkor is csak korlátozottan kaptak lehetőséget anyanyelvünk szélesebb körű kifejlesztésére, s mire lehetőséget kaptak rá, már nem fogalmazódott meg rá tömeges igény. Ezt (és a mai nyelvek túlnyomó többségét érintő) nyelvvisszaszorulást „tekinthetjük „természetes” folyamatnak, sőt „tudomásul vehetjük”, de azért talán nem nagy baj, ha valakik, mondjuk éppen a nyelvészek vagy ezek a „gyanús” nyelvvédők mégis csak szót emelnek a nyelvek fennmaradásáért.

Kulturális és ökológiai mozzanat is

Ma már tudjuk, fontos ökológiai mozzanat is ez: a biológiai sokféleség megőrzése mellett a kulturális-nyelvi sokféleség megőrzése legalább annyira fontos. Tudományos feladat ez? Aligha vitatható. De a vitában van egy másik lényeges szempont is. Tényleg elfogadható, hogy a tudományt valaki „csak” leírásnak, a dolgok „tudomásulvételnek” és magyarázatának tekintse. „Tiszta” tudománynak nevezhetjük az efféle hozzáállást. A nyelvészetben több irányzat is próbálkozott a tiszta, csak logikai levezetéseket tartalmazó elméletekkel, levezetésekkel. És ezzel nincs is semmi baj. Egyszerűsítve kvalitatív (mennyiségi adatokra támaszkodó) és strukturalista tudománynak tekinthetjük az ilyen megközelítéseket. Csakhogy vannak másféle tudományos módszerek is: amelyek tekintetbe veszik kvantitatív (minőségi) és az egyszerűség kedvéért most humánnak vagy kulturálisnak mondott törvényeket is. A nyelv voltaképpen struktúra és kultúra. A nyelvtudományt egyaránt jellemzi a strukturalizmus és a kulturális szemlélet. Ezek tudományos szempontból különválaszthatók, egyes korszakok vagy kutatók tevékenységében külön-külön is megjelenhetnek, de az egyik oldalról a struktúrák, másik oldalról a kultúra törvényeinek figyelembe nem vétele vétkes könnyelműség, felelőtlenség, és zsákutca.

Mértékletesség

Kosztolányi hitt a nyelvújításban, mert józanul látta a nyelvújítás sikerét – a nyilvánvaló túlkapások és visszásságok ellenére. Érdekes, hogy a vita máig előkerül, igaz, a többségi vélemény szerint a nyelvújítás használt a magyar nyelvnek, mert modernizálta azt. Kosztolányi saját korában is elhatárolódott a túlzásba esőktől – ami a műveltsége, emberi józansága mellett a nyelvművelői modorának is egyik fő, és mindenképpen hangsúlyozandó jellemzője: „Hegedüs Lóránt egyik hozzám intézett cikkében azt indítványozta, amitől egyébként már nyelvújító elődeink is irtóztak, hogy az elbeszélés tömörsége érdekében különböztessük meg egy jellel a nő és férfi nemét, legalább a harmadik személyű névmás esetében. Múltkor pedig a fehér asztalnál azt mondotta nekem, hogy a nő legyen ő, a férfi pedig ű. Az ötlet elmés, megvesztegető, rendkívül tetszetős. Az ő a finomabb, a nőiesebb, az ű pedig, mely a népnyelvben máris hallgató… az érdesebb, a marconább, a férfiasabb. Ennélfogva a jövő regényírója így írhatna: ’Ű megcsókolta az ő száját, mire ő arcul legyintette ű-t.’ Csakhogy ez az újítás aligha verne gyökeret, mert sokkal jobban ellenkezik nyelvünk szellemével, mint Baróti Szabó Dávid legerőszakosabb szóalkotása.” (Ábécé…, 78–79.) Túlzásokba esni nem, de józanul cselekedni igen! Ez Kosztolányi alapvető harcmodora. Máig idézgetjük mondását (szinte nyelvművelő szállóigévé) vált, hogy a magyarosításra mikor is van szükség: „A fogalmakat akkor kell megmagyarosítani, mikor átlépik a határunkat, s megismerkedünk velük.” (Nyelvtisztítók és nyelvpiszkítók, 162.)

A nyelvművelő ars poétikája

Végül Kosztolányi nyelvművelő ars poétikájára hozok idézeteket. Arra, hogy türelmes, megértő, megegyezésre törekvő, ám egyúttal határozottan elkötelezett volt. Lássuk előbb a türelem szavát: „Ne bántsuk a dilettáns nyelvészeket… Nemrégiben divat és bon ton volt, hogy helyesen beszéljünk magyarul, vidéken családi asztaloknál, szivarszónál arról vitatkoztak, helyes-e vagy helytelen-e ez vagy a szó, a pesti kávéházakban pedig nem volt érdekfeszítőbb sport, mint egy új, talpraesett magyar szó keresése.” (A! – Aszó, 26–27.)

A másik fontos magatartásjegy: a megegyezés. Kosztolányi bár többször is kemény és okos vitába keveredett, a kivont kardot mindig visszafogott szavakkal kísérte, és igyekezett ellenfeleit nem megsérteni: „Valamennyien a nyelv munkásai vagyunk. A nyelv a tudósnak ereklye, a költőnek, az írónak hangszer, a hírlapírónak fegyver. Vajon nem közös érdekünk-e, hogy ez az ereklye minél tisztább, hogy ez a hangszer minél zengőbb, hogy ez a fegyver minél fényesebb és élesebb legyen?” (A nyelvtisztaságért, 175.)

Végül pedig nem feledkezhetünk meg a leginkább lírai Kosztolányi-sorokról, amelyek az anyanyelv iránti szeretetét fogalmazzák meg vallomásosan, lírikusan. Nem csoda, hogy szállóigévé váltak sorai, idézzük fel, és ismételgessük mi is, gyakran: „Az a tény, hogy anyanyelvem magyar, és magyarul beszélek, gondolkozom, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható.” (Ábécé a nyelvről és a lélekről, 74.)

Az írás rövidített változata olvasható az Édes Anyanyelvünk 2010/3. számának Kosztolányi-mellékletében, hosszabb, teljesebb változata Honismeret című lap 2010/3. számában.