Ez a látkép-rajza azonban jelképes erejű, magában foglalja azokat a képzettársításokat, amelyeket Tokaj-Hegyalja jelent. Kazinczy ezzel a rajzzal mintegy birtokba veszi, magához öleli a tiszai-bodrogi tájat, hegyeivel, a hegyek lábánál húzódó lapállyal, vizeivel, a szőkén csillogó Tiszával, a csendes Bodroggal, a szőlőkkel, a szőlőt művelő, vagy nyájat őrző pásztorokkal. „Ez az én hazám” – mondja Kazinczy, s ennek a hazának a címere Tokaj, amely most jelképesen magához hívja, örök lakóhelyet kínál 250 éve született fiának, a magyar nyelv szerelmesének és megújítójának.

Kazinczy igen sokszor nézte a Tokaji-hegyet a sátoraljaújhelyi hegyek valamelyikéről, különösen ősszel, mert kedves elfoglaltsága volt a szüret. Idézem: „Kedvesebb őszi napot nem képzelhetni. A tűz nagy lángokban ége előttünk, s Eugéniének gondja volt, hogy az el ne aludjon… Szebb kinézést nem képzelhetni. Három oldalról egyvégtében valánk körülölelve hegyekkel, előttünk pedig Szabolcs felé a legszebb lapály nyúlt el rétséggel, s majd fakó, majd zöld, majd kék erdőkkel, a színnek minden nüanszaiban, mely erdők közül a Tokaji hegy maga mint egy Vorgebirg dominálva emelkedett fel…”

Szinte vég nélkül idézhetném a gyönyörű tájleírásokat Tokajról és vidékéről, de Kazinczynak sok közvetlen élménye is van a városról. Igen sokszor megtette itt az utat Széphalom és a szülőhely, a bihari Érsemlyén között utazván.

Tokaj nemcsak az említett rajzon, de a versekben is jelképpé emelkedik. Fogsága idején, 1800 nyarán mint rabot Kufsteinből a munkácsi börtönbe hurcolják, folyón, hajón is utaztatják, ebből az élményből születik Az Inn hátán című költeménye. Bizakodó, hogy közelebb kerül immár a zempléni, abaúji tájhoz osztrák földről, de versében még nehezen, így sóhajt fel:

Mint egy nyíl fut el itt part, fenyves, völgy, hegy előttünk,
S ily hamar a gondok szirtfoka messze maradt.
Haj, de hol a haza még, hol még Tokaj? hol vagyon a domb,
Mely a régen-várt számkilököttnek örül?”
Told sebesen ladikunkat, o Inn, míg a szelek atyja,
S Küprisz, s a szép nő bátyjai, révbe viszik.

De térjünk a borra. A Tövisek és virágok egyik legismertebb epigrammájában a tokaj-hegyaljai bor már-már esztétikai minőség, a költői mesterség fokmérőjének számít:

Írói érdem

Szólj! s ki vagy, elmondom. – Ne tovább! ismerlek egészen.
Nékem üres fecsegőt fest az üres fecsegés.
Íz, szín, tűz vagyon a borban, ha hegyaljai termés:
Íz, csín, tűz vagyon a versbe’, ha mesteri mív.

A hegyaljai-tokaji bor szimbólum is, Magyarország szimbóluma, egyenlő a hazaszeretettel. Igazolása ennek a Fogságom naplójából az a kis miniatűr, amikor a magyar jakobinusok fogoly csapata a brünni börtönből Kufsteinbe vitetvén tokaji bort vásárolhatott. Kazinczy így örökíti meg ezt a jelenetet:

„Neumarkton ebédelvén, a kellnerleány (férfi kellnerek ott nincsenek) sorba tudakoza bennünket, milyen bort parancsolunk; s minthogy én bornemissza valék, úgy hitte, hogy talán jobb bort parancsolok, ha közönséges nem kell is.
– Van magyar borok?
– Van.
– Tokajit két butéliával!
Elhozta. Én az egyiket a praesideáló Aubertnek (a fegyveres őrök parancsnokának) nyújtám, ki azt azonnal oldalzsebjébe dugá; a másikat kiosztám társaimnak e szóval: Hazánk felé fordulva, mint Jeruzsálemnek a zsidó, mikor imádkozik!”

Én pedig látom magam előtt a megláncolt lábú, meggyötört magyarok csapatát, ahogy Magyarország felé fordulva isszák meg borukat a figyelő, fegyveres ulánus katonák között.

Sok adalékot gyűjthetnék még csokorba Kazinczy és Tokaj kapcsolatáról. De nem teszem, mert a mai emlékjel-állítás túlmutat a helyi vonatkozásokon. Felteszem a kérdést, mint Ady Endre tette vagy száz évvel ezelőtt: ki is volt nekünk ez a Kazinczy Ferenc?

Az én válaszom rá, néhány példázattal:

Ahogyan Nagy László vitte át – fogában tartva – a szerelmet a túlsó partra, úgy vitte át Kazinczy a magyar nyelvet egy másik partra, átrepítve az elmúlás, az elhalás Léthe-vize fölött, s adott neki új életet, új küzdelmekre reményt.

A másik válaszként, hogy ki volt ő, azt mondhatjuk Kemény Zsigmonddal: „Széchenyi előde Kazinczy volt.” Két nagy „izgató”, az egyik a felvilágosodás idején, a másik a reformkorban, de céljaik ugyanazok voltak: a korabeli elmaradott magyar állapotokat megváltoztatni, népünket a művelt világ régiójába emelni. Széchenyi ezt kézzelfogható dolgok megalkotásával kívánta elérni, Kazinczy a tudományban, a művészetekben és nyelvünk tökéletesítésével igyekezett e célt megvalósítani. Mindkettőjük ügye előbb vagy utóbb – tudjuk – diadalmaskodott.

S végül magának Kazinczynak válasza, hogy ki volt ő: „Nekem elég érdemem volt kitisztítani a műveletlen berkeket, hogy az istenfiak szabadon futhassanak rajtok.”

Az istenfiak: a Kisfaludyak, Vörösmarty, Kölcsey, Petőfi, Arany, Jókai, a reformkori nagy nemzedék.
Kitisztította előttük az utat, s az út, a kiművelt magyar nyelv nyitva van máig: fussanak rajta a mai írók is!
Mi pedig áldjuk emlékezetét.

Elhangzott a Tokaji Írótáborban 2009. augusztus 14-én Kazinczy Ferenc emléktáblájának, Oláh Katalin domborművének avatóünnepségén.