Pusztay János

Puszay János

Halmai Tamás

Halmai Tamás

Magyari Sára

Magyari Sára

Balázs Géza

Balázs Géza

Pomozi Péter

Pomozi Péter

Kóródi Bence

Kóródi Bence

Kövesdy Zsuzsa

Kövesdy Zsuzsa

Fráter Zoltán

Fráter Zoltán

Minya Károly

Minya Károly

Ilosvay Selymes Pál

Ilosvay Selymes Pál

(Ny)elvi kérdések   1-100.

Horváth Péter Iván

Horváth Péter Iván 100 ismeretterjesztő írása

Írások

Nyelvemre harapva
1-75.

Hartay Csaba

Hartay Csaba 75 szatirikus nyelvi írása

Írások

Hatvankodik, hetvenkedik
Szólásmentés 41.

2018.04.15.nincs hozzászólás

Miért hetvenkedik, aki fűnek-fának dicsekszik, s felvág? Vagy épp hányavetiskedik, mint szavunk egyik feledésbe merült, tájnyelvi jelentése sugallja.

Érdekes, hogy éppen a hetvenes számból képzett ige jelent ilyesmiket. Ha a mai köznyelvben nem is, de nyelvjárásainkban a hatvankodik is ismert volt. Mindkettőt megtaláljuk az Új magyar tájszótár anyagában, a hatvankodik változatot kifejezetten mai, köznyelvi ’dicsekszik, felvág, kivagyiskodik’ jelentésben, a hetvenkedik-et átvittebb módon, szólásmagyarázatokra utalással (ÚMTSz 2: 868, 937). Hetvenkedik, mint a polturás malac a garasos kötélen; Hetvenkedik mint az árpa-cipó a kemencében, találjuk Margalitsnál (Margalits 1897: 331). A vékonypénzű malacnak bizonyára nem tetszett, hogy kutya módra kötélen vonszolták a piactérre, a cipó meg addig hetykélkedett-pukkadozott a kemence forró magányában, míg meg nem repedt.

Polturások Mária Terézia korából, 1763-ból. Ennyit ért a hitvány kötélen vonszolt malacka

A szólás eredetnyomozására Tótfalusi István tett kísérletet, egyszerre lemondóan és hangtanilag meghökkentően is. Megvallom, egyik indulatával sem győzött meg, annak ellenére sem, hogy valójában a TESz véleményéből indult ki. Akadémiai történeti-etimológiai szótárunk szerint az első biztos hetvenkedős adat az árpacipós, 1808-ból, Kresznericstől, egyébként viszont a TESz ismeretlen eredetű szólásnak tartja a hetvenkedik-et, kétségbe vonva számnévi eredetét. Tótfalusi 2001-es Magyar szótörténeti szótárában felveti, esetleg ható igénk –hetetlen képzőjéből ered ez az idiomatikus ige. E magyarázatban nem is az a legfurcsább, hogy minderre egyetlen ismeretes nyelvtörténeti és/vagy tájnyelvi adat sincs, –ami tehát a *hetetlenkedik > hetvenkedik fonológiai kötéltáncát (elhallások sorozata??, népetimológia??) alátámasztaná, –  hanem az, hogy nem veszi figyelembe a hatvankodik létét. Nem mintha a hatvankodik-ot nem lehetne ugyanilyen rosszul levezetni a ható igéből, de talán okosabb, ha ezt a fonológiai (?) okfejtést gyorsan a tudománytörténeti raktár hátulsó polcára száműzzük.

Közelebb járunk a tényekhez, ha visszakanyarodunk XIX. századi szólásgyűjteményeinkhez, valóságos nyelvi adatainkhoz. Ezek közt nemcsak hetvenkedők, hanem hatvanhéttel dicsekvők is fel-felbukkannak. Margalitsnál (1897: 316) a hatvan címszó alatt bukkan fel a nem hatvanhét, hanem hatvannyolc, melynek eredetére az Erdélyi János-féle Magyar közmondások könyvében szereplő szólás világít rá: „Nem hatvanhét, hanem hatvannyolcz. E km. azokra szól, kik mérték feletti nagyítással hazudnak, mint az egyszeri inas, kinek ura megparancsolá hogy amit ő mond, nagyítsa mások előtt. Történt pedig, hogy ura és ő vadászaton voltak. “Nos mit lőttetek?” kérdé valaki. – “Hat vagy hét nyulat,” mondá az ifju. Az inas a “hat vagy hetet” hatvanhétnek hallván, mondá: nem hatvanhetet, uram, hanem hatvannyolczat. (Erdélyi 1851: 3438. szólás)

Magam is láttam-hallottam ipolyparti gyermekkoromban olyan horgászt, aki dédmama kertkapujához érve még kevéssel csukló felett mutatta, mekkora halat fogott. Az első jelentéskor még nem esett hencegős-mutogatós túlzásba, hiszen a vödrébe vetett pillantással menten ellenőrizhettük állítása igazát. Aztán mire hazavitte, megsütötte s m ind mind megette, a halszagra gyűlő, hoppon maradó szomszédoknak már csak a mese maradt. Ebben már könyéken felül ért a hal, másnap estére a kocsmaasztal mellett pedig már vállig ért a harcsa, ami eredetileg egy hatvandekás szegény pontyocska volt. Az elejtett vaddal, kifogott hallal való dicsekvés, nagyzolás vélhetően nagyon ősi rítus, azzal együtt is, hogy a vadászat számos korban kevesek kiváltsága volt. Az Erdélyi-történet akár mind a hatvankodik, mind a hetvenkedik alapja is lehetett (volna.) Az inas története rávilágít arra, hogy értelmetlen e két, hangrendi és számnévi párként is funkcionáló szólásunk számnévi eredetét kétségbe vonni. A ’henceg’ és ’hányja-veti magát’ kognitív szempontból egymást kiegészítő jelentéselemekként is elképzelhetők, történetileg nem feltétlen szükséges egyiket a másikból levezetni. A hencegő ember nagyon gyakran széles mozdulatokkal gesztikulál, vö. „ekkora halat fogtam, ni” „ennyi tenger nyulat lőttünk” stb. Innen nézve – ha mégis feltétlen a TESz által is sugallt jelentésváltozást (jelentésbővülést) is posztulálni akarjuk, akkor akár fordított irány is elképzelhető, azaz (széles mozdulatokkal kísérve) dicsekszik, henceg > hányja veti magát. Ám, mint említettem, e szubjektív jelentéstörténeti mozzanaton való vitázásnál sokkal  izgalmasabb érdekes szólásunk eredete, amely minden korábbi szkepszis ellenére számnévinek, s alkalmasint halász-vadász dicsekvésre visszamenőnek tetszik.

(Rövidítések: TESz= A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára; ÚMTSz= Új magyar tájszótár)

Új hozzászólás