Pusztay János

Puszay János

Halmai Tamás

Halmai Tamás

Papp Andrea

Magyari Sára

Balázs Géza

Balázs Géza

Kóródi Bence

Kóródi Bence

Fráter Zoltán

Fráter Zoltán

Minya Károly

Minya Károly

Ilosvay Selymes Pál

Ilosvay Selymes Pál

Blankó Miklós

BlankoM

Dede Éva

Dede Éva

(Ny)elvi kérdések   1-100.

Horváth Péter Iván

Horváth Péter Iván 100 ismeretterjesztő írása

Írások

Nyelvemre harapva
1-75.

Hartay Csaba

Hartay Csaba 75 szatirikus nyelvi írása

Írások

Takázás
1-45.

Horváth Péter Iván

Magyari Sára 45 nyelvi esszéje

Írások

Szólás-mentés 1–50.

Pomozi Péter

Pomozi Péter 50 írása

Írások

Elemi értelmezés

2012.10.4.nincs hozzászólás

Hajnóczy Péter Ösztönző elem című novellájáról

Idén ünnepelné a 70. születésnapját Hajnóczy Péter, aki az 1970-es években váratlanul gyors sikert aratott írásaival. Rövid életének 1981-es befejezésekor már közismert alakja a kortárs irodalmi életnek, recepciója azonban sokáig hányattatott tükörképét mutatta az alkoholizmusban részben létrejött, részben felőrlődött tehetségének. Jelenleg Hajnóczy Péter hagyatékát a Szegedi Tudományegyetem Modern Magyar Irodalmi Tanszékén, a Cserjés Katalin vezette Hajnóczy-kutatócsoport gondozza, jelentősen hozzájárulva ezzel az elmúlt években ahhoz, hogy az életmű irodalmi kánonban elfoglalt helyét újragondolják az olvasók. Ez a dolgozat Hajnóczy utolsó gyűjteményes kötetébe, a Jézus menyasszonyába tartozó novellák egyikét vizsgálja meg, amely a jellegzetes poétikai és stilisztikai eljárásoknak köszönhetően mind a nyelvi, mind az irodalmi megközelítés számára ígéretes lehet. Az Ösztönző elem című írás kontextuális vizsgálatának alapját a Jézus menyasszonya kötet további alkotásai szolgáltatják, de önálló látleletként is mozgásba hozza a szerző írásművészetének legjavát. A szöveg szűkös értelmezői recepciójának gazdagítása és a szerző szépprózájának nyelvi vizsgálata mellett megemlékezésül és tisztelgésül is ajánljuk az alábbi sorokat Hajnóczy Péternek.

*

A Mozgó Világ 1980-ban több blokkot is szentelt Hajnóczy Péter írásainak, így a novemberben megjelent szám több, a Jézus menyasszonyába szánt művet közölt a két kisregény (A parancs, Jézus menyasszonya) év eleji publikálását követően. Ezek között kapott volna helyet az Ösztönző elem is, azonban az Aczél György által irányított kultúrpolitika megtagadta a közlést, ami a Mozgó Világ 1983-ig tartó fokozatos elnémításának nyitányaként híresült aztán el. Helyette Hajnóczy A kéz című novelláját közli a szerkesztőség a novemberi számban, a cím áthallásos olvashatóságát is felhasználva arra, hogy tiltakozzon a külső beavatkozás ellen. Az Ösztönző elem végső, publikált változata nem maradt ránk a hagyatékban. Egy korábbi változata, amely más befejezését adja a cselekménynek, megtalálható 1978. április 14-i keltezéssel, kéziratos formában egy olyan füzetben, amely megelőzően a Martinovics-féle összeesküvésről szóló publikálatlan regénykezdeményt, a szöveget követően pedig a Jézus menyasszonya kisregény első kidolgozását tartalmazza.[1] Az 1981 nyarán megjelenő Jézus menyasszonya kötet ötödik írása az Ösztönző elem, amelyről eddig egyedül Németh Marcell monográfiája nyilatkozott érdemben, amikor anekdotikus, csattanóval végződő jellege miatt A latin betűk, Három vagy A kecske című novellákkal rokonította. (Németh 125–126) Részletesebb kitérőjében Németh úgy értékeli az Ösztönző elemet, mint a rokon szövegekhez képest kevésbé jól sikerült alkotást, amelyben a feszültséget nem sikerült maradéktalanul fenntartani. (Németh 134)

Németh Marcell kijelentése abban az összehasonlításban, amelyet a kötet egyéb rövid szövegeivel végbevisz, megállja a helyét. A feszültség fenntartásának kérdésében azonban éppen ez a beosztás az, ami megakadályozza a monográfust, amikor a novellák összetett, belső ritmusának egyedi vizsgálatát, ezen a ponton, egy felületesebb áttekintés nevében negligálja. Az alábbiakban figyelmet kell szentelnünk a feszültségtartás és az ezzel esztétikai kapcsolatban álló arányosság kérdésének is. Az Ösztönző elem, Hajnóczy szövegeinek legjavához hasonlóan, ironikus, sőt a szarkazmustól sem mentes alkotás. Az igazság kimondhatósága és iróniába fojtása közötti ballanszírozás leírása fontos kulcs az életmű megértéséhez. Miközben ennek a másodlagos beszédmódnak rajtacsíphetetlen a nyelvi kifejezése, tagadhatatlanul az irónia forrásvidékénél kutatunk, amikor az idézőjeles kifejezéseket vagy a banális cselekvések emelkedett stílusbeli megformáltságát vizsgáljuk meg az Ösztönző elemben. Az előbbi eszköz előfordul, hogy inkább kiemelő szerepe van (pl. „Könyvkötő részleg” I), de többnyire elsőbbséget élvez az élcelődő vagy karikaturisztikus felhang (pl. „vicc” III).[2] A banális tapasztalat és emelkedett megfogalmazás közötti feszültségre számos példát hozhatunk, de elég csak a novella címe és annak elsőként adódó értelmezési lehetősége: a fekália mint ösztönző elem összefüggését megemlítenünk. Ez önmagában is elegendő lehetett volna a diktatúra keményebb szakaszában az eltiltáshoz. A rezsim 1980-ra ugyan megengedőbbé vált kultúrpolitikájában is, azonban azt a rendszerbírálatot, amelyet az Ösztönző elem munka- és munkásképe sugall, aligha tűrhették meg Aczélék az amúgyis túlzott szellemi autonómiára törekvő folyóiratnál.

A következőkben három nagyobb egységben vizsgáljuk meg az eddig megfogalmazottak poétikai sajátosságait abban bízva, hogy az elemek különálló értelmezése összefüggésükre is rávilágít majd. Elsőként a novellában szerepeltett eszközök és tárgyak mint motívumok, másodikként a cselekvések szimbolikus átalakulása, harmadikként pedig a narratológiai és stilisztikai jellemzők megértése állhat érdeklődésünk homlokterében.

A felvonultatott eszközök tágan értett körében elsőként a könyv mint metafora említendő meg. A hős személyes viszonyulása a könyvhöz mint kulturális termékhez ambivalens. Az első bekezdésben arról értesülünk, hogy a könyvekre barátaiként tekint, amit a harmadik bekezdésben megcáfol az omnipotens narrátor egyik mondata: „Ő is utálta a könyveket, melyek vasbakokra szerelt hengereken jöttek-jöttek végeláthatatlanul.” (III) Ennek alátámasztására szolgál az, ahogyan a kötészeti munka végén dobálja a kész árut a fiú (III) vagy az a mozzanat, amikor a boldogság pillanataiban klozettpapírként használja a hengeren érkező könyveket. (VII) Viszonya tulajdonképpen megegyezik a kötészeten dolgozó többi munkásasszonyéval, akik sanyarú sorsuk okaiként tekintenek a könyvekre. (II) Hogyan érthető meg ez az ambivalencia? Szeretett barátok, akiket utál a fiú? A nagyra értékelt könyvek hogyan változhatnak a fiú kezei között megalázó módon klozettpapírrá? Az elbeszélő kifejtetlenül hagyja ezt a kettősséget. Csupán annyit közöl, hogy a fiú egy visszájára fordított folyamat részese. (III, IV) Amikor ezt másodjára említi, magyarázatként annyiban kibontja ezt az indoklást, hogy más szakmák, így a szakácsok esetében is természetesnek vehető, hogy a mindennapos főzés elveszi az étvágyukat. Ha tehát visszájára fordított folyamat részese a fiú, akkor ezzel azt implikálja a szöveg, hogy a befogadói érzékelés is visszájára fordíttatott. Ezért lehetséges, hogy szövegszerűen előbb találkozunk a könyvekhez való pozitív, majd a negatív viszonyulással az olvasás során. Érthető azonban mindez úgy is, hogy a fiú korábbi utálkozásának előtérbe helyezése pozitív folytatásért kiált. Segítségünkre lehet, ha értelmezésünk során a kötetbeli kontextust is szem előtt tartjuk.[3] Ez a „visszájára fordult folyamat” az Alkalmi munka című novellában is feltűnik. A kötet tízedik írásának tematikája rokon az ötödikként álló Ösztönző elemével, amennyiben a trágyázás, a nem kívánatos munka és az alárendeltség tárgykörében ráismerünk a közös vonásokra. A visszájára fordított eseménysorozatról az Alkalmi munkában kapunk egy köteten belüli értelmezési lehetőséget a záró bekezdésben: „Egy visszájára fordult eseménysorozat részesei lehettünk: ez a jó ember józanul kiherélte vagy kiheréltette volna a rendőrt, részegen pedig remegett, és neve hallatára is reszketett, mint a kocsonya.” (Hajnóczy 40.) Az alkohol az az eszköz, amivel át tud lépni egy Hajnóczy-hős az agresszió világából a félelem világába. A fordulópont vélhetően nem egy mélyebb igazságot hivatott felmutatni, hanem ugyanannak a jelenségnek a másik oldalát. Az, amit részegség nélkül nem vagy egyoldalúan látunk, a delíriumban láthatóvá válik és viszont. Ezt a jellegzetes poétikai fogást alkalmazza Hajnóczy az Ösztönző elemben is, ezúttal azonban a fordulópont nem az alkohol lesz, hanem a munka. Így válhat ez az írás igazán veszélyessé a sztahavonizmusra serkentő kommunizmus szemében. A munka ebben az interpretációban ugyanis olyan kapcsolódást hoz létre, amely visszájára fordítja a pozitív előjelű viszonyokat. Ezen a ponton válik érthetővé a szóválasztás fontossága: a novella első bekezdésében: amint már idéztük, a könyvek a fiú „barátai”. A barátból pedig a munka révén az utálat, elszemélytelenített tárgya lesz, ami egyedül arra méltó, hogy a hős dolga végeztével beletörölje a kezét. Ezt követően még egyszer, mellesleg kerül szóba a könyv, immáron teherként, amely hiányzik a görgőnek. (XV) Az elszemélytelenített tárgy végül már teherként, csupán az üzem egyik alkatrészeként jelenik meg. A könyvnek a záró bekezdésben csak a futószalaghoz van köze, szemben a nyitány fiúhoz fűződő baráti kapcsolatával. Ezzel a metamorfózissal sok más szálat is kezünkbe tudunk fogni, amelyekben közös a visszájára fordítás gesztusa. Semmi sem az, mint aminek lennie kellene.

Így van ez a fiú végtermékével is, amely váratlanul felértékelődik, mérete miatt banalitása feledésbe merül és a novella kiemelt motívumaként, ösztönző elemmé, csodálnivaló remekké avanzsál a dolgozók szemében. (IX–XI) A „könyvek expediálása” (XI) megáll, amikor publikussá válik mindenki előtt a szarhurka. A latin expedio ige használata egyrészt stílusbeli távolságkeltő funkcióval bír, a műveltség nyelve és a székletre irányuló kontextusban a humor és az irónia forrása lehet. Másrészt, szimbolikus értelemben, amit a nyomda és benne a könyvkötő részleg soha nem tudott elvégezni, tudniillik az önálló alkotást és kiszabadítás örömét, azt a WC helyisége és benne a fekália „kitolása” (X) megalkotta. Így a WC a Nyomdával lesz rokonítható (jelentéssel bír ezért a novella kezdetén a Nyomda, a magtörténet nyitó mondatában pedig a mellékhelyiség szerepeltetése), hiszen funkciójuk azonos, különbségük pedig az eredményességben van.

Ennek folytatásaként pedig a fekália–könyv analógia is felállítható. Ha az irányító ideológia szerint a munka értelmét a folyamat és az előállított végtermék együttesen adhatja meg, akkor itt mindez a visszájára fordul. Az ösztönző elem a fekália lesz, helyet cserélve a könyvvel. Ez azért is fontos megállapítás, mert mindez egy szépirodalmi szövegben, annak is könyvformátumában jelenik meg az olvasók számára. Amennyiben azonosítható a könyv a fekáliával, akkor ez a könyv és benne a novella önkritikájaként is értelmezhető. Arról nem is szólva, hogy a szövegtest könyvet formáz, amikor két első, tőmondatával cím és alcím paratextusát imitálja, majd a kezdő bekezdés folytatásával és a záró bekezdéssel keretet alkotva mintegy be is köti a köztes szövegtestet. Hasonló eredményhez vezet az a nyelvi játék is, amely Knut Hamsun Éhség című regényére tett intertextuális utalásban valósul meg. A hivatkozott regénybeli éhség ellentéteként állítja be a konyhán dolgozó ételundorát a narrátor. (IV) Majd a zárójeles megjegyzés után, a regény hősének éhsége helyett az Éhség mint tulajdonnév a norvég író nagy sikerű könyvére tett még közvetlenebb utalásként tűnik fel. Ez a szófajváltás pedig leképezi a székelés alapvető emberi tapasztalatából az elvont, szépirodalmi művé válásig tartó metaleptikus folyamatot is. Így válhat az ösztönös cselekvésből a szemünk láttára fikció. (Knut Hamsun Éhsége nem mellesleg önéletrajzi vonásokat is tartalmaz, ezért az 1962–63-ban a Franklin Nyomdában dolgozó Hajnóczy Péter saját élményeinek a háttérben történő reflexív mozgatásával és ezzel a Hamsunra tett utalással saját szépírói kultuszának az építését is előremozdíthatta.)

Ezek a könyvformát megidéző poétikai eljárások folytatódnak a kezek metamorfózisakor is. A könyveket az üzemi görgőn kívül csak a munkások kezei érintik meg. A kéz többek között ezért válhat a munka szimbólumává: az asszonyok kétkezi munkájuk miatt kötődnek az egyébként utálatos könyvek valóságához. Így érthető, hogy a művezető autoritása metaforikusan a hátrafont kezekben, azaz a munkától való tartózkodásban fejeződik ki. Ugyanakkor a kéz és a könyv közötti fizikai kapcsolat másodlagos szinten is megjelenik, amikor a fiú után egy munkásnő tér be a mellékhelyiségbe és a nem várt látvány feletti csodálkozásában felkiált és összecsapja a kezeit. (VIII) Ha a korábban kifejtettek szerint a fekália novellába épített tükörtörténetében azonosíthatóvá válik a könyvvel, akkor a fiú végterméke úgy tükrözhető teljesebben, ha „bekötik” és aztán publikálják is. Szimbolikusan ezt idézi fel a nő kezeinek összecsapása, amely a bekötést, illetve kiáltása a többiek felé, amely a közlést szimbolizálhatja. Ebben az értelemben a kezek a könyvborító analogonjává válnak. A kezek mozgáson alapuló hasonlósága mellett végezetül meg kell még említeni egy hangzás alapján létrejövő, szintén szimbolikus egyezést. Az első bekezdésben kiderül, hogy a könyvkötő részlegen dolgoznak azok a nők, akik vascsörgés és káromkodás közepette kísérik a fiú barátainak, a könyveknek a megszületését. Az emberi születés ellentörténeténél a narrátor izgalmas kétértelműségben hagyja a bekezdés záró akkordját: „amelyekhez véletlenül valami test is illesztetett, mondjuk két köpés között.” (I) A test applikációja vonatkozhat a könyvekre és női arcokra is, attól függően, hogy a központozást hogyan értjük. Az idézett mondatrész második felében a „köpés” szó hangzása rímjáték is a „könyvkötés” második tagjával, főleg a „valami test is illesztetett” mondatrészt követően. Így a test és a köpet metamorfózisa ismételten a könyvvé válás felé mutat.

Látható ezek alapján, hogy a fontosabb motívumok és velük a szöveg nagy része is, szimbolikus értelemben, könyvvé válik. Ezt teljesíti ki a tény, hogy ez a szöveg maga is egy könyv egyik fejezete, ha tetszik, ösztönző eleme. És bár a cselekmény szintjén nem találkozunk a fiú visszájára fordított kapcsolatának megoldásával, a novella szövegének szimbolikus és reális könyvvé válása diszkurzív szinten sikeres könyvszületést eredményez, amely hermeneutikai igényt tarthat a jóindulatra a Jézus menyasszonya című könyv olvasásakor. Így utalhat minket az utálattól mégis a jóindulat felé a szöveg olvasása.

A novella szereplőinek különféle cselekvési sorait a legegyszerűbben úgy tudjuk számba venni, ha a fiú cselekvésmódját és annak szimbolikáját figyeljük meg. A fiú aktív cselekvése a szürke névtelenségben, a munka utálatos állapotában látványosan nem tud kibontakozni. A hétköznapok egyformaságában a testi szükséglet hozza meg a boldogság pillanatait. Miközben a fekália közvetlen tematizálásával freudiánus tabukat dönt meg a narrátor, éppen a székelés aktusának leírásakor burkolja a cselekvést a legszemérmesebb eufemizmusba: „elvégezte a dolgát” (VII) A körülírás lehetőségét az teremti meg, hogy az implicit olvasó hétköznapi cselekvéseinek egyikéről van szó. Mivel minden élőlény biológiai szükséglete a kiválasztás, így az ember esetében is szükséges cselekvés egyszeriben apellálhatóvá válik. A narrátor olyan módon kívánja bennfentes társává tenni a befogadót, hogy közös tapasztalati forrásra utalva, mintegy tolvajnyelvként használja ezt a körülírást. A közhelyes frázisok vagy hétköznapi szófordulatok szerepeltetése ezen a ponton azonban további fontossággal is bír. Az ugyanis, hogy a dolog elvégzéseként definiálja a klozetthasználatot a narrátor, egyszersmind a munka fentebb már taglalt szövegjelenségét is mozgásba hozza. A szöveg ezen az egészen banális ponton újabb behelyettesíthetőséget hoz létre: ezúttal a fiú egyetlen individuális tette, a szükség kielégítése, eleve elrendelt munkaként jelenik meg. A szöveg itt azt sugallja, hogy nyomdabeli életében semmi más igazán fontos dolga nincs. Ezt a sarkított állítást, amely ebben a szélsőséges megvilágításban valószínűleg az irónia és az élcelődés betetőzését jelenti, a novella belső, „boldogságtörténetének” több pontja is megerősíti és visszaigazolja. Elég arra gondolnunk, hogy ezt a részletet a boldogság pillanatainak egyikeként ábrázolja a narrátor, ami a freudi örömelv hiperbolikus elismeréseként értve olvasható úgy, hogy a nyilvánosság és rejtőzés kettősében a hős először érezheti magát emberként igazán önazonosnak. (XIV) Ennyiben pedig mégis az emberré nemesítő munka újrafogalmazása ez a történet. Persze kizárólag azon a visszájára fordító prizmán keresztül, amely ironikusan tükrözi a kommersz valóságlátást, hiszen az eredendő feszültséget ez a kibontás sem szünteti meg: az ürülék a pénzkereső és társadalmilag hasznos munkához képest elsőbbséget élvez az Ösztönző elemben.

A kötet egészének kontextusában az emberré válás lehetősége és a folyamat mibenléte lényeges szempont, hiszen ezen keresztül a kötet címét adó kisregény, a Jézus menyasszonya egyik alapvető problematikáját is érintjük. Az ember, aki a kisregényben önnön fajának vadászává és kipreparálójává válik, önmagát a teremtés legkiszolgáltatottabb és legelvetemültebb fajává degradálja. Az emberség alapvető értékei, erkölcsi normái kihunynak és helyükbe farkastörvények lépnek. Szereplőit az európai udvariassági és etikai elvárások emberségképéből majdnem minden kötetbeli írás kivetkőzteti. Ez a lecsupaszítás ráadásul úgy megy végbe, hogy az etikai és egyéb társadalmi elvárások alapvető kódjai, kiemelten például a keresztény tradíció, közvetve vagy közvetlenül, de megszólításra kerül. Az Ösztönző elem sem képez kivételt, amikor az emberré válás, a munka, a szenvedés, az utálat és a siker témáit járja körül.

A keresztény tradíció két fontos tézisére szükséges utalnunk: a teremtés és a megtestesülés történetére. A héber Ádám szó a Genezis könyvében a bűnbeesésig és a Paradicsomból való kiűzésig köznévként embernek fordítandó. Ez a gyűjtőnév akkor válik tulajdonnévvé a jahvista teremtéstörténetben (Gen 2,4–3, 24), amikor a bűnt büntetés követi és az asszonyból Éva, az emberből Ádám lesz. Ádám útja a bűnön keresztül vezet az önző értelmében vett individualizációhoz. Ehhez hasonlóan a novellabeli fiú is a kollektívum munkájából az egyéni szükséglet kiélése, majd kulturálatlan, önző hátrahagyásában éri el először az akárkiből valakivé alakulást. Így a széklet mellett, annak létrehozója, a fiú is tekinthető ösztönző elemnek a szövegben. Itt említhető meg az a szójáték, amely az ösztönző szóban egyfelől a már többször taglalt ösztönvilágra tesz utalást, de a melléknévi igeneves alak az -önző jelzőt is magába sűríti. Ezt a nyelvi fordulatot a keresztény erkölcstan felől olvasva, a bűn szülte siker egyik forrása nem más, mint az ösztönök önzés által motivált kizárólagos kiszolgálása. Ezt az értelmezési irányt követve világosabbá válhat, hogy miért emeli ki zárójeles formában a tett(es) kifejezést a szöveg. (X, XI, XIV) A tettes szó használata pejoratív, végrehajtója, rendszerint, egy-egy bűntett elkövetése miatt érdemli ki titulusként. Az Ösztönző elem hőse ennyiben a bűnbeesés történetét éli újra. Csakhogy ez a tettes és ez a tett tovább is értelmezhető. A bűn következménye lehet a munka kínszenvedésként való átélése (vö.: Gen 3, 19), ami összecseng a visszájára fordult folyamat említett kettősével: aki a barát, az az utálat tárgya is.

Nemcsak a munka gyümölcseként tekinthetünk a székletre, hanem úgyis, mint a boldogság pillanatainak valóban ösztönző elemére. Ennek alapján olvashatjuk a fiú egyetlen autonóm cselekedetét (mű)alkotásként is. Az első, igazán egyedi alkotás, amely eltér a megszokott napi rutintól a nyomdában, amennyiben mérete és nyilvánosság elé tártsága kiemeli a dolgozók megszokott árnyékszéki tapasztalatából, nem más, mint a fiú végterméke. Ennyiben tehát az emberré váló fiú a Teremtő isteni funkcióját látja el, természetesen a novella tárgya miatt travesztikus formában. A fiú mint Teremtő olvasatot továbberősíti a fekália megtalálásának a mozzanata. Az első nő, amikor megtalálja a fekáliát, csodálkozásában összecsapja kezeit, majd felkiált. Kiáltása egyszerre szolgálja a többiek odacsődítését és indoklásként az érzékelt tapasztalat megnevezését is. Az, aki a megnevezést szó szerinti formában kiáltja és ezáltal performatív beszédaktust hajt végre a Biblia első könyvében az ember mint társteremtő. (Gen 2, 19–20) Beszédaktusa nyomán identitást kap a teremtett világ és ezzel birtokába is jut mindaz, amit csak megnevez.

Ez a travesztikus, de mégis pozitívabb értelmezés átvezet minket a megtestesülés téziséhez, amely a második isteni Személy emberré válásának a titkaként szerepel a keresztény tanításban. A megtestesülés, amely éppen a bűntől és az önzéstől való örök szabadulást, örök boldogság reményét hozza, egy ízben fogalmi szinten is megjelenik a Jézus menyasszonya kisregényben. (Hajnóczy 133) Ebből kiindulva az Ösztönző elem kapcsán is megkockáztathatunk egy olyan olvasati lehetőséget, amely a fiú emberi önazonosságra találását Jézus megtestesülésével rokonítja, még akkor is, ha ez a rokonítás vaskos kifigurázás által megy végbe. Ha a fiúra mint jézusi megváltóra tekintünk, a nyomda és dolgozói egyaránt megváltatnak tevékenysége által a kínos és utálatos munkától. Ő az, aki elhozza a boldogságot és fényt csal a megtört szemekbe. (VII, XV) Efelől közelítve a „boldogság pillanatai” szókapcsolathoz valamint a takarítónő piszkavassal végzett rombolásához, oda juthatunk, hogy a novella Krisztus megváltói művét efemerida jelenséggé fokozza le, amely vélhetően emlékként is hamar elvész a nyomdai munkások tudatából. A történteket talán egyedül a fiú hiúsága őrzi meg hosszú távon is.

Végezetül fordítsuk érdeklődésünket a narráció milyensége felé. Omnipotens narrátorral találkozunk az Ösztönző elemben, aki egyes szám harmadik személyű leírásba kezd a novella első két bekezdésében, ami később visszatér a hatodik bekezdéstől a mű végéig. A harmadiktól az ötödik bekezdésig ezzel szemben azt tapasztaljuk, hogy az olvasó egyre fokozódó, jellemzően többes szám első személyű közlésekre alapozott bevonása indul meg. Ennek a captatio benevolenitaenek az első lépését akár a második bekezdés második mondatának általánosító tapasztalatkifejtésében is tetten érhetjük. Ugyan folytatja az aránytalanul hosszúnak tűnő harmadik bekezdésben azt a körülményeket bemutató előkészületet, ami a hatodik bekezdésig tart, mégis feltűnő fókuszváltást tapasztalhatunk. Mintha a narrátor az implicit olvasóval kérdezne: „Érdemes lett volna ezeket az asszonyokat megkérdezni: árulnák már el, ki a kedves regényírójuk?” (III) Megjelennek az olvasónak szóló sajátos kiszólások még ugyanebben a szakaszban: „Ezek a férfiak azért utálták a nyomdai fuvart, mert nem lehetett eladni belőlük, mint mondjuk a szénből; nem volt üzlet.” (kiemelés tőlem H. M.) Az idézett mondat nagyrészt folytatja a klasszikus elbeszélés leíró vonulatát, de a pontosvesszőt követően egy új szólam következik. Ez a mondatrész alighanem egy közvetlenül az implicit olvasónak címzett szólam. Ezt erősíti az is, hogy a közvetlenül ezt követő bekezdés már egyértelműen ilyen funkcióval bír. Metalepszisként áll előttünk az elbeszélő saját korábbi megállapításának értelmezése: „Ami azt a bizonyos visszájára fordult folymatot illeti…” (IV) Meglátásunk szerint, prózai variánsai ezek az olvasó felé fordulások az ókomédia parabázisainak, amelyek külön ritmikai képlet alapján szerveződve, a szerző vagy a kar (egy képviselője) által megszakították a darab menetét, hogy közvetlenül a közönség elé lépve, ironikus hangvételben a darabra és a színházi helyzet sajátosságaira reflektáljanak. Eszközként ezek a prózai parabázisok banális példákat és közhelyeket alkalmaznak a többes szám egyes személy nyelvi jele mellett arra, hogy egyrészt elmossák a határokat fikció és valóság között, másrészt indirekt módon továbbfűzzék az elbeszélést, miközben direkt és nem egyszer leegyszerűsítő értelmezési lehetőségekkel kívánják elterelni a figyelmet a végbemenő poétikai manőverről. Ennek a prózapoétikai eljárásnak kötetbeli csúcsteljesítménye A parancs című kisregény. A közhelyek egyszerre távolítanak túlzott általánosításuk miatt és egyszerre igyekeznek köznapi stílusuk és közismertségük révén az olvasót a szöveg világába vonzani. Az Ösztönző elem szövegének első kétharmada látszólag mellébeszélés a hatodik bekezdésben megkezdődő „magtörténethez” képest. Csakhogy ez a lényegi és nem lényegi megkülönböztetés jogosultságát veszíti, amikor egyiket a másik nélkül kezdjük értelmezni. Ugyanis a látszólagos mellébeszélés vagy körülírás kétharmadnyi szövegkorpusza jelöli ki a belső történet mozgásterét, ami Hajnóczyra jellemzően akár proverbiumszerű rövidséggel (vö.: VII bekezdés) páratlan műgonddal sűríti össze a cselekmény középpontját. Ilyen módon a proverbium magja és a parabázis kiterjedtsége együttesen alkotják meg azt a kényes egyensúlyt, amely megteremtheti a kívánt feszültséget a novella kezdetétől a záró akkordig. Mindez leképezi azt a visszájára fordult élményvilágot, amelyet a hős is átél. Ennyiben tehát a motívumok, metaforizációk és az iróniával permanens visszavonásra ítélt állítások kiegészülnek egy sajátos narrációs elemmel, hogy egységükben ösztönzői legyenek egy műalkotás születésének.

Felhasznált irodalom

Hajnóczy Péter, Jézus menyasszonya, Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1981

Herczeg Sára–Hoványi Márton, Folyamatban. Az életmű datálásáról = Énekelt, és táncolt mint egy szatír. Nem szűnő párbeszédben, szerk. Cserjés Katalin és Nagy Tamás, Lectum Kiadó, Szeged, 2012 (Hajnóczy tanulmányok IV), 195-207.

Hoványi Márton, „Sötét volt, mint a Szivárvány moziban.” Adalékok Hajnóczy Péter A parancs című regényének az értelmezéséhez, Tiszatáj, 2011/9, 79-89.

Németh Marcell, Hajnóczy Péter, Kalligram, Pozsony, 1999 (Tegnap és Ma XV.)


[1] Ennek fényében korrekcióra szorul az a kronológiai kimutatás, amelyet Herczeg Sárával közösen publikáltunk 2012 tavaszán. Itt még azt írtuk, hogy 1978. április 14-én írta meg Hajnóczy Péter az Ösztönző elemet, ehelyett csak azt állíthatjuk, hogy egy variánst dolgozott ki ekkor és vélhetően csak 1979 és 1980 nyara között fejezte be a publikált változatot. Vö.: Folyamatban. Az életmű datálásáról = Énekelt, és táncolt mint egy szatír. Nem szűnő párbeszédben, szerk. Cserjés Katalin és Nagy Tamás, Szeged, 2012 (Hajnóczy tanulmányok IV.), 195-207.

[2] A tanulmányban az Ösztönző elem első kiadására úgy hivatkozom, hogy római számmal a szóban forgó bekezdés(ek) sorszámát adom meg, anélkül, hogy a lapszámokat megadnám. Hivatkozott kiadás: Hajnóczy Péter, Jézus menyasszonya, Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1981, 28–30.

[3] A Jézus menyasszonya kötet prózai ciklusként olvashatóságának jelentőségére már több tanulmányomban utaltam. Pl.: Hoványi Márton, „Sötét volt, mint a Szivárvány moziban.” Adalékok Hajnóczy Péter A parancs című regényének az értelmezéséhez, Tiszatáj, 2011/9, 79-89.

Új hozzászólás