Balázs Géza nyelvi írásainak új gyűjteménye – Anyanyelv a bölcsőtől a koporsóig – Nyelvi esszék címmel – az IKU-TÁR sorozat 30–31. köteteként, az Inter Nonprofit Kft. gondozásában jelent meg 2025-ben. Válogatást tartalmaz a kötet a szerző, Balázs Géza professzor korábban megjelent, elsősorban a magyar nyelvvel foglalkozó írásaiból, melyek közül a negyvenhét hosszabb írás két folyóirat, a Magyar Krónika és a Múlt-Kor hasábjain látott napvilágot, a rövidebb darabok pedig egy rádióműsornak, a Tetten ért szavaknak a keretében hangzottak el. (A kötet pedig a Nyelvi miértek és hogyanok című kötete folytatásának is tekinthető.) A 223 lapon tehát összesen hetvennyolc írás sorakozik, a fentiek szerinti három egységbe rendezetten, melyek a kötetben a Bölcsőtől a koporsóig (31 írás), a Szavakba zárt történelem (28 írás) és a Tetten ért szavak – nyelvi aprók (19 írás) címet viselik. A könyv végén Mutatót (225–234) és a szerző szerkesztette az IKU-TÁR sorozat eddig megjelent darabjainak a felsorolását találjuk (235). A könyvben néhány, az írottakat illusztráló fénykép és rajz is felbukkan; egy igazi különlegességet – Balatonudvari temetőjének egyik szív alakú sírkövét ábrázoló fényképet – a 198. oldalon találunk; a kötet címét ez a kép is felidézi.

Mindjárt a fedőlapnak is az esszégyűjtemény címéhez igen illő illusztrációja egész sorát ébresztheti bennünk az anyanyelvünkhöz kapcsolódó asszociációknak. A Tihanyi Bencés Apátság altemplomában nyugvó koporsó I. András királyunk holttestét őrzi, az apátság levéltárában ott találjuk az apátság alapítólevelét, amely az egyik legfontosabb hazai szórványemlékünk 1055-ből; a látogatók csupán a másolatot tekinthetik meg. Maga a Tihany név is írások sorában visszhangzik, itt Garay Jánost idézik a sorok, de gondolhatunk egy-egy Csokonai-, illetve Szabó Lőrinc-versre is, nem is beszélve a balatoni táj emlékezetes regénybeli leírásairól. A Balaton és vidéke itt a „Nevezik e könnyet Balaton tavának”. Regék, mesék, mondák a Balaton körül (114–119) című írásban tűnik fel, de az íráson kívül a szerzőnek a hátsó borítón látható, nyarat idéző fotója is a Balaton partján készült.

A cím szavaira térve: anyanyelvünk az, melynek elsajátítása a legkorábbi gyermekkorban, jelképesen mondhatjuk: már a bölcsőben elkezdődik, s a legtöbbünk valóban halála napjáig, azaz a koporsóig elsősorban ezt használja napi kommunikációja során. Viszonylag sokan vannak, manapság talán egyre többen is, akik életük folyamán eltávolodnak a szülőföldtől s így az anyanyelvüktől, de életük utolsó pillanataikban szinte mindenki ide talál vissza. Ezekhez a tényekhez kapcsolódik a könyv Az első és az utolsó hangok című kötetnyitó írása (9–12). Az 1970-es években Erdélyi Zsuzsanna által gyűjtött archaikus népi imáknak, nyelvük különlegességének hosszabb írást szentel a szerző Gótikus nyelv: archaikus népi imáink világa címmel (12–16); íme pár példája ennek az évszázadok folyamán csodálatos módon megőrződött régi-régi nyelvnek: ő teremtette állatja – káplonecska – napjövet. A kötet alliteráló címe is ebbe az ősi nyelvállapotba visz vissza: Hegyet hágék, lőtöt (lejtőt) lépék (= felmegyek a hegyre, lejövök a hegyről).

A kis kötetet a magyar nyelv olvasókönyvének is lehetne nevezni, hiszen a legtöbb benne foglalt írás, melyek némelyike egész kis tanulmány, időrendben haladva veszi sorra számba anyanyelvünk életének különböző korszakait, s ismertet meg a magyar nyelv múltjának, egy-egy különösen fontos életszakaszának részben az eseményeivel, nagyobb részt pedig állandóan változó szókincsével. A nyelvtörténeti rész még az első egységben, a Mennyiben vagyunk finnugorok és mennyiben mások? című írással kezdődik (96–100), egy napjainkra sem 100%-ig megoldott, s így még tovább kutatandó kérdést föltéve, majd a honfoglalás szavainak idézésével folytatódik (119–121). Megtaláljuk honfoglalás kori nyelvünk valódi, majd pedig Jókai (121–126), illetve Kodolányi János által visszaálmodott szavait (126–130), egyes kifejezéseit (csakán, kincsúr, horkáz; kélgyó, gyermökcse, brátok). A tatárjárás-trilógiában egykori nyelvünk elképzelt szóalakjain kívül ezen a nyelven elhangzó párbeszédeket is olvashatunk.  „Ómagyar” nyelven így hangzik például egy máig megszívlelendő tanács: „Ne keverjetök tüskét szavaitokba”.  (Ennek a honfoglalás-kori, szinte ősi nyelvnek egyes elemei az említett drámán kívül feltűnnek Jókai Bálványosvár című munkájának lapjain is.)

Több érdekességet olvashatunk a továbbiakban az első magyar nyelvű könyvként számon tartott, bár még nem nyomtatott, hanem kódexként ránk maradt könyvről (130–133), szól Balázs Géza a kódex hányatott sorsáról, s az is kiderül soraiból, hogy miért is nevezik a Ferenc-legendát felelevenítő művet Jókai-kódexnek.

Majd a 15. és a 16. század Miatyánk-fordításairól tudunk meg nem kevés dolgot, de információkat kapunk a korabeli magyar nyelvről is, pl. a névelőhasználat a mainál jóval ritkább voltáról. (Ez az állapot a Káldi-bibliáig is hagyományozódott.) A Jordánszky-kódexben olvasható Miatyánk imádságunk egyik legkorábbi magyar fordítása, érdekes követni az ima szókincsének folyamatos változásait, melyek szép példáit ugyancsak olvashatjuk a lapokon (133–136).

A török kor szavai Gárdonyinál bukkannak fel nagyobb számban: kaftán, müezzin, janicsár (137–139).

Nagyon találó a következő írás címe, amely Apáczai Csere Jánosnak és néhány kortársának 17. századi szóteremtő és fordítói tevékenységét kis magyar nyelvújításnak nevezni (139–142). Való igaz, tudományos és szaknyelvi szókincsünk fontos részét alkották meg a korban, elsősorban természetesen Apáczai, a Magyar Enciklopédia fejezetei számára. „Nevet adni pedig minden időben egyformán szabad” – vonja le Apáczai munkájának elkezdése előtt a maga számára olvasmányai következtetését. A Törökországban bujdosó Mikes Kelemen leveleiből nem a török szókincs bukkan elénk (142–145), hanem az erdélyi népnyelv szavai: suhult, gyúk (= tyúk), bial (= bivaly); Thaly Kálmánról viszont az ismert mondaton (mármint hogy kuruc dalokat hamisított) túl azt is megtudjuk, hogy Rákóczi hamvainak hazahozatala nagyrészt neki volt köszönhető (145–148). Ezt sajnos nem szokták emlegetni a tankönyvek.

A recenzió írója itt most egy nagyobb ugrást tesz az időben, hiszen minden korszak (nyelvújítás kora, reformkor, első világháború) fejlődésének, illetve a trianoni határok nyelvi következményei értékelésének a bemutatása mind nem is fér bele az ismertetés kereteibe. A huszadik század nyelve kapcsán viszont két fejezetre külön is érdemes odafigyelni: a beszámolóra az ötvenes évek nyelvéről (164–167), és külön az állambiztonság nyelvéről szólóakra (167–174). Bár az utóbbi részben felsoroltak maguk is nagyrészt az ötvenes évek szavai voltak, de nem forogtak közszájon, s csak a rendszerváltoztatás után kerültek elő. A „belügyi szleng” valójában zárt csoportnyelv volt, nehéz jelzőket találni embertelen voltának megfelelő „méltatására”; ehhez maga a nyelvész is íróink segítségét veszi igénybe, elsősorban Temesi Ferenc szómagyarázatait (pl. a tartótisztről és társairól).

Már csak a legutóbbi időszak, azaz a rendszerváltás/rendszerváltoztatás utáni évek – voltaképpen napjaink – nyelvének néhány példája következik. Balázs Géza számos írásából tudjuk, hogy a nyelvész mennyire odafigyel szókincsünk egészen apró rezdüléseire is: reprivatizáció, szja, mobcsitelcsi és sok más szó képviseli jelenünket (174–176). Egyébként számos cikke, sőt új magyar szavakat tartalmazó szótára is erről tanúskodik: Új szavak, kifejezések – A rendszerváltás kisszótára című kötete 2016-ból, amelyik kétezer új szót vonultat fel, illetve szógyűjtései az Édes Anyanyelvünk, illetve a Jelentés a magyar nyelvről általa szerkesztett tanulmánykötetek oldalain is. Külön kis cikket kapott: Rendszerváltás a helyesírásban (201–202) néhány furcsaság: esetek, amikor a politika még a kis és nagy kezdőbetűk, betűk használatába is beleszól(t).

Szintén csak szemezgetve a további gazdag anyagból: szó van a kötetben a legszebb magyar szavakról (19–22), a magyar alaphangrendről (64–67), az ikes igék alig követhető, s mára szinte érvénytelenekké vált, de időnként mégis számon kért szabályairól (101–104). Egy nagyobb csokorra való idézet beszél anyanyelvünk magyarságáról, szépségéről, gazdagságáról, páratlan voltáról, így idézetek következnek Kalmár Györgytől, Lisznyay Kálmántól, Kazinczytól (30–33), de szólhatunk akár követendő példaként Gárdonyi Géza szóalkotásokban, ikerszavakban, hangutánzó szavakban oly gazdag nyelvéről. Íme a szerző néhány példája: kitornyollik, kibandalok, lehedez, suttog-buttog, nyüzsög-bözsög, bübög, tassog, vattyog.  Aláthatatlan ember nyelvi világában annyi év után – azt hiszem – kinek-kinek érdemes ismét megmártóznia (74–78). Ez a biztatás is kiolvasható Balázs Géza soraiból.

Más írásokban földrajzi közneveink (hidas, szurdik, goronc…) (67–71), ismét másütt, több írásban is földrajzi tulajdonneveink jelennek meg, az utóbbiak között pl. a vár, egyház elő- vagy utótagú, vagy éppen foglalkozások nevét megőrzők (54–57) és külön érdemes újra elolvasni, ízlelgetni legszebbnek mondott településneveinket. Nekem a Gyönygyfa, Kisasszonyfa, Kincsebánya dunántúli településnevek tetszettek nagyon (51–54). Lehet, hogy hazabeszélek, de magam az alábbi, Borsodban, illetve Zemplénben találhatókat is ajánlom ebbe a listába (ld. még megyénk nevének rövidítéséről szóló írást a 222. oldalon), bár közülük kettő mesterségesen alkotott név. Lillafüred neve 1880 óta létezik, Széphalom pedig Kisbányácskának lett a neve, melyet Kazinczy adott1790 körül birtokának. Bányácska maga is kedves, ám én ugyanilyen szépnek találom Diósgyőrnek, a „szülőfalumnak” a nevét is. S akkor még nem esett szó sem a törzsek, szentek, vásárhelyek és vásári napok nevét századok óta őrző helynevekről (88–92), sem a településnevekhez szinte követhetetlen rendszer szerint váltakozva kapcsolódó kül- illetve belviszonyragokról (78–81). Azt mindenki megfigyelheti, hogy az adott helyen élők ismerik csupán a helyes raghasználatot, az idegent pedig rögtön elárulja hibázása.

Mindezeken túl út- és utcaneveink eredetéről, különböző csoportjairól, használatáról tudunk meg nagyon sok érdekeset (47–50), s találunk számtalan érdekességet, sőt furcsaságot a harmadik rész rövid írásaiban is. Kifejezetten szórakoztató a Marketinges nyelvi aprók cikk felsorolása a „marketingmódszerekről” (188–190).

A kötetnek a mobil telefonokat csak kevéssel meghaladó mérete megengedi, hogy akár zsebkönyvként vihessük magunkkal, s akár mint kedves úti olvasmányt lapozzuk fel valóban utazással töltött óráinkban. Az írások mindegyikét – bár érdekes lenne –, nincs mód bemutatni, de jó néhányat nagy örömmel ajánlok, remélve, hogy az eddigiek az egész könyv elolvasásához is kedvet adnak.

Azt hiszem, mindazok, akik érdeklődnek anyanyelvük iránt, haszonnal forgathatják a kis könyvet, amelyet különösen ajánlok a fiataloknak akár további kutatásra ösztönzőnek is, illetve részleteinek tanórai bemutatásra biztatnám tanárkollégáinkat.

(Inter Nonprofit Kft., Budapest, 2025, 235 pp. ISSN 2416-0652; ISBN 978-615-5556-23-4)

A kötet megvásárolható a Manyszi könyvesboltjában.

Hagyományos változat: https://e-nyelv.hu/termek/balazs-geza-anyanyelv-a-bolcsotol-a-koporsoig/

E-könyv: https://e-nyelv.hu/termek/balazs-geza-anyanyelv-a-bolcsotol-a-koporsoig-e-konyv/

Ajánló jegyzék továbbolvasáshoz Balázs Géza korábbi munkáiból: 

Beszélő falak. Ötszáz különféle magyar graffiti 1980–1990.  ELTE–MTa, Budapest. 1994.

A sajtónyelv szociokultúrája. Valóság, 1997/7. 51–57.

Nyelvi barangolások. Kilencvenkilenc úti cél. Cédrus Művészeti Alapítvány—Napkút Kiadó, Budapest, 2016.

Az álom nyelve. Inter—IKU, Budapest, 2017.

Nyelvi miértek és hogyanok. MNYKNT–IKU. Budapest, 2024. (IKU-Tár 24–25.)

Szélárnyékban. Művészetkritikai írások. Inter—IKU, Budapest, 2024.

Balázs Géza—Takács Róbert: Körbejárt Föld. ASZ—MNYKNT—Inter, Budapest, 2017.

Balázs Géza és Zimányi Árpád szerk.: Magyar nyelvhasználati szótár. Pauz-Westermann, Celldömölk, 2007.