Nem csupán politikai szempontból kínál izgalmas elemzési lehetőségeket a frissen megválasztott miniszterelnök első parlamenti beszéde. Legalább ilyen érdekes szűkebb kutatási területem, a retorika szemszögéből vizsgálva is. A hetvenperces, kimerítő hosszúságú székfoglalót alaposan ki lehet vesézni, most azonban csak három érdekes retorikai fogásra hadd hívjam fel a figyelmet, kommentbe téve a felszólalásról készült teljes felvételt:

1) Fékek és ellensúlyok, avagy az APOSZTROFÉ alkalmazása – Egy miniszterelnöki beszéd mindig szélesebb, univerzális közönségnek szól, nem csupán a térben jelenlévőknek. Azonban egy hosszabb szónoklat lehetőséget ad speciális célcsoportok megszólítására is, a beszéd címzettjei közötti váltás, az elfordulás, avagy aposztrofé alakzatával valósul meg. Magyar Péter beszédében látványosan ez az új ellenzék, illetve Sulyok Tamás köztársasági elnök és Ágh Péter képviselő hirtelen megszólításában érhető tetten. Az ünnepi beszéd alaptónust némiképp megtörő, a beszélő metakommunikációjában (tekintet és fejtartás iránya) is érzékelhető címzettváltást a szónok a számonkérés és a lemondásra való felszólításra használta (03:15:00 körül).

E – későbbi sajtóreakciókat látva is – megosztó üzenetet a beszéd korábbi és későbbi részében is igyekezett azért az új kormányfő eldolgozni, finomítani. Így hangsúlyozza az ellenzékhez fordulva, hogy „a nemzethez való tartozás közös sors”, illetve a beszéd végén szintén nekik címezve, hogy az új korszakhoz „önönkre is szükség van”.

2) BOCSÁNATKÉRÉS ÉS FELSZÓLÍTÁS, avagy az illokúciós aktusok. Egy beszéd az elmondásán, a puszta beszédprodukción túl is jelenthet cselekvést, ezt beszédtettnek vagy illokúciónak nevezi a szakirodalom. Ilyenkor a szónok szavakkal valamilyen, általában szimbolikus cselekedet hajt végre, és ezzel gazdagon élt Magyar Péter is. Az egyik leglátványosabb, perceken keresztül gyakorolt beszédcselekvése a bocsánatkérés volt, amiben először a gyermekvédelmi rendszer áldozataitól kért bocsánatot (03:21:00 körül).

E gesztus erejét az intézményes tekintély, a szónoki alapállás (Magyarország miniszterelnökeként) kijelölése adta. A bocsánatkérés aktusában egy belső értékhierarchia is kitapintható: a Szőlő utcai áldozatok után a tanárok, újságírók, civilek felsorolása következett. A beszédtett szónoki alapállását is kitágítja, magasabb szintre emeli, amikor a saját pozíciója helyett kollektív beszélőként nyilvánul meg, úgy fogalmazva „Magyarország nem fordítja el fejét”.

3) A SZABADSÁG NEM FŐNÉV, HANEM IGE, avagy a disszociatív érvelés. Az ókor óta hatásos érvtípusként tartják számon a retorikakutatók a huszadik században Perelman által megnevezett és alaposabban vizsgált disszociatív érvelést. Ennek során a szónok saját igazát úgy támasztja alá, hogy valós és nem valós, igaz és nem igaz értékekre bontja a valóságot, kiemelve a számára kedvező értéktartalmat, és az ellenfélnek tulajdonítva a negatívnak beállítottat.

Ilyen szétválasztó érveléssel a miniszterelnök is több helyen élt a beszéde során. Az Orbán-kormány kritikájaként használ például olyan ellentétpárokat, mint állami vagyon és politikai befolyás, közbeszerzés és hűbéri rendszer, koncesszió és kiváltság. E szavak jelentéstani szempontból valójában nem ellentétek, inkább fogalmak és pejoratív értelmezésük, amiket az elmúlt kormányhoz kapcsolva jelenít meg a miniszterelnök. Egyúttal saját törekvéseivel szemben jelöli ki őket, hiszen önmaga az eredeti jelentések visszaállítását tűzi ki, mint elérendő politikai-erkölcsi célt.

Hasonlóan érzékletes disszociatív érv még a beszéd vége felé elhangzó „a szabadság nem főnév, hanem ige” kijelentés is. Itt a főnév statikusságát az ige által implikált cselekvéssel állítja szemben, az utóbbi mellett téve hitet, a szabadság alapállapotát állandó feladatként írva le.

ÖSSZESSÉGÉBEN retorikai szempontból kifejezetten sokszínű (olykor megterhelően is dús) beszédet hallhattunk, számos politikai vállalással, határhúzással és értékkijelöléssel, amelyek valóságtartalmát természetesen a következő időszak fogja igazolni vagy épp semmissé tenni.