Bár ma még csak február 7-e van, az év elsó hónapjai az internetes embertelenségek kirívó példáival szolgáltak.

Januárban egy éjjel eltűnt egy budapesti szórakozóhelyről távozó fiatalember. Szülei keresni kezdik, közzéteszik fényképeit. Eleinte mindenki szurkol, hogy előkerüljön. Lassan kiderül, hogy az egyébként sikeres, jótanuló, sportoló fiú útját kamerák, tanúk követik egészen a Lánchídig való fölmeneteléig. És a Lánchídról akkoriban valaki a Dunába esik – ezt is rögzíti egy kamera. Ennyit tudunk ma. De az „internet népe” nem nyugszik. Persze engem is felzaklat az ügy, igyekszem követni, mert mind a fiú, mind pedig a szülők, rokonok, barátok helyébe képzelem magam. Az együttérző, rokonszenvező kommentek még csak rendben vannak, de azután megjelennek az éjszakai busz vezetőjét, a hajnali utcákon lézengők, a szórakozóhely felelősségét firtatók, sőt rögtön ítélkezők. Pedig semmilyen konkrét tudomásunk nincs arról (ebben a pillanatban sem), hogy mi történt. Hogy hajnalban a buszvezető a végállomáson miért szállította le, miért nem hívott segítséget. Utaztak ezek a nagyokosok már éjszakai buszon? Szinte mindenki kábult, alszik, miért lenne a feladata a buszvezetőnek egy elalvó fiatalember esetében rendőrséget hívni. Más kérdés, ha valaki konkrétan segítséget kér – akkor segíteni kell, kötelező! De ez még semmi. A fiú fényképeit közzétették a közösséginek nevezett antiközösségi médiában. Ezzel visszaélve a mai napig minden kamu, haszonleső honlap naponta jelentkezik, hogy új információi vannak – persze nincsenek, mert nincs semmi biztos rendőrségi hír, és ezzel csalogatnak érdeklődőket (kattintgatókat). Már a honlapok neve is gusztustalan, olyasmi (nem írok konkrétumot), hogy hír, ma, szórakoztató, információ. A hírnek nevezett kamu pedig úgy kezdődik (ez valódi): most érkezett, új hír, megszólalt, itt találták meg, családja árulta el, fokozódik a tragédia, ez történt…

Vérforralóan gusztustalan és embertelen.

Akik rákattintanak, nem kapnak új információt, csak egy korábbi, már ismert információmorzsa továbbírását. Miért teszik ezt embernek mondott véglények? Pénzért. Persze fillérekért. Tudomásom szerint a kattintások után fizet a Google. De ne higgyék, hogy hatalmas összegeket. Az e-nyelv.hu oldal – kizárólagosan kulturális hirdetésekért – évente 100 ezer forintnál kevesebbet kap. Pedig nálunk százezres kattintás is van (nyelvi információkra). Akár el is tekinthetnénk ettől, de nincs más bevételünk. Viszont kikötöttük, hogy csak kulturális hirdetés mehet nálunk.

Éppen ebből az okból nem szedtük le és nem tesszük ide EM eltűnt fiatalember fotóit. Pedig alapvető internetes tanács, hogy egy írást fotóval kell közreadni. Akik a fiatalember képeit közzétették, és még ma is naponta közzéteszik, ezzel élnek vissza. El nem tudom képzelni, hogy min mennek át  a szülők, az ismerősök. És nincs jogvédelem, pedig elkelne, illetve legalább egy jó nagy pofon a rablóhonlapok összes szerkesztőjének.

Még mindig fut az EM-mel kapcsolatos gusztustalan lájkvadászat, amikor érkezik az újabb hír, meghalt (öngyilkos lett) KGY, a tévé korábbi hírolvasója. Nagyon megrázott a hír. KGY-nek tanára voltam a Magyar Rádió médiaiskolájában. Első riportjait együtt vágtuk meg, én tanítottam a szakma alapjaira. Azóta (30 éve) nem találkoztam vele. Néhányszor láttam a tévében korrekt, visszafogott módon híreket olvasni. Nem tudom, hogy pontosan mi történt, egyébként édesanyja annyit nyilatkozott, hogy „szerelmi bánat”. Minden jóérzésű ember számára itt a történet véget ér. Részvétet persze lehet nyilvánítani, de ítélkezni nem. Nagyon ősi parancs, hogy elhunytakkal nem vitatkozunk. A halál pillanatában végetérnek a viták. Aki egy halott emberbe belerúg, az elvesztette emberi tartását, kérdés, hogy egyébként más ügyekben milyen tagja a társadalomnak. Merthogy – valaki összegyűjtötte – a tragikus sorsú férfit elkezdték minősíteni. Utólag jól belerúgni tévés tevékenységébe (ismétlen, párszor láttam, visszafogott, korrekt stílusban nyilvánult meg), s a tragikus eseményből aktuálpolitikát csinálni. Nem sorolom fel a legundorítóbb mondatokat, mert a mi honlapunkon még idézetként sem jelenhet meg ilyen.

Ezt a társadalmi szintű szellemi süllyedést végtelenül szomorúan és kiábrándultam szemlélem.

Mindkét fiatalember tragikus esete engem borzasztóan megrázott, s mint az „internet népének” és nyelvének kutatója, beigazolódni  látom az 1990-es évek végén, kutatásaim kezdetén megjósolt félelmeimet: hogy nagy veszélyek, társadalmi, lélektani következmények leselkednek ránk a technikai gyorsulás következtében. Akkor az MTA Nyelvtudományi Intézetének egyes szakemberei egy konferencián nevettek (mosolyogtak) rajtam. Előttem van a jelenet, hogy KL gúnyolódik rajtam (ott voltam). Akkor most szívesekedjenek belenézni a közösségi médiába, és tessék nevetni bátran. Ezt akartátok, ti, tudományos emberek pedig támogattátok.

Mi soha nem tennénk ki oldalainkat ilyen gusztustalan hatásvadász információknak. Bízunk abban, hogy a következetes hitelesség, józanság, mértékletesség és a közösségnek használni akarás hosszú távon érték. Ám az, ami az internetes térben eluralkodott, már kicsúszott a tudomány és a pedagógia lehetőségei alól.

Ne legyen nyugodt éjszakájuk azoknak az örök relativizálóknak, akik nem próbáltak meg ellene tenni. 

Ugyanis elárulták az alapvető tudományos törekvéseket, sőt az alapvető emberi értékeket.