„Budapest 1944-1945-ös ostromáról vezetett naplót Kovalovszky Miklós tanár (később irodalmár, nyelvész) 1944. október 8. és 1945. január 8. között az első szovjet katona megjelenéséig. Történelem alulnézetből. A család egy hatéves kislánnyal és kéthónapos kisfiúval előbb Pomázon lakott, majd visszamentek kispesti lakásukba. A tanár megtartja utolsó óráit, a fiúk egy része leventének áll, a Börzsönybe menekül (köztük Deme László, a börzsönyi fiatalok), a tanárokat is beosztják hadi munkára, kapják a fizetésüket, naponta kell küzdenie tejért, a kisfiúnak, folyamatos a légiriadó, egy hónapot a pincében töltenek sokadmagukkal, „katakomba-élet”, éhesek, az ostrom, a nélkülözés az emberekből kihozza a legrosszabbat. A józanok sejtik, hogy a németek elveszítik a háborút, Budapestet föláldozzák, a megszállottak messziről uszítanak, hogy kitartás az utolsó leheletig, hogy majd visszaverik az oroszokat, csak lenne már vége, gondolják az emberek, s egyaránt félnek a németekről, a nyilasoktól és az oroszoktól… Vasárnapi katonák, korzóhősök, nyájriadalom, zavarórepülés, megszűnt a tulajdonjog, az ember teherhúzó barommá vált, a civilizáció sérülékenysége, barbár időket megjelenítő katona-rend, Szálasi-vonal, tudatos valósághamisítás, jegyrendszer, áruhiány, erkölcsi bomlás.  És folyamatosak a rémhírek. A rémhírek lélektana is ez a könyv. A naplóíróban a napi munka, favágás, ételszerzés, a család óvása, az olvasás és az írás tartotta a lelket. Meg a fatalizmus: „majd csak lesz valahogy… jobb és megnyugtatóbb, mint remegő kétségbeesésben élni”. Megható, ahogy az ostrom alatt, „lidércnyomás” közben ajándékot igyekszik venni a családnak karácsonyra…