A tudás a világ dolgairól való tapasztalatok összessége. Az emlékezés során egy bizonyos keretet, vagyis szerkezetet választ az ember, amelyet képes valamely helyzethez kapcsolni. Így azután megért(het)i ezt a helyzetet, és a tapasztalatok gyarapod(hat)nak, tehát a tudás, az ismerettár bővül. Ebben a szövegnyelvészet számára is hasznos az a pszichológiai fölfogás, amelyik szerint a jelentésemlékezetnek és eseményemlékezetnek szerepe van. Utóbbi mindazt jelenti, ami ’a valóságos világban általában igaz, és ahogyan összeillik’; Endel Tulvig e fölfogásáról, az episodic and semantic memoryról ld. Beaugrande, Robert de – Wolfgang Dressler 2000: 126. Valamely irodalmi mű lehetséges világában az eseményemlékezet hasonképpen megtalálható.

A mi lengyelünk című Jókai-regény eleinte 1901. novemberétől jelent meg folytatásokban (a Pesti Hírlapban, illetve a Budapesti Naplóban is), ennek következményeiről, vagyis a tárcaregény tulajdonságairól ld. Szajbély Mihály 2010: 148–157. Az író e művét is írói hanyatlása jelének tartották, ehhez a kritikai kiadásban vö. Jókai 1968: 452. Egy évszázad múltán más nézőpontok alapján (is) rámutatott a kutatás, hogy Jókai idős kori prózája gyakorta előre mutató írói technikákat használt; „[…] ez a többfelé kíséretező, de megújulni törekvő »öreg ember« […] az irodalomban sem óhajtott »vén ember« lenni” – írta Fried István (2003: 129). – A következők eseményemlékezeti jelenséget mint az írói pozíció használatát igyekeznek bemutatni.

A mi lengyelünk a címadó Negrotin Kázmér százados és Lippay Tihamér huszárfőhadnagy, valamint utóbbi menyasszonyának története. Lippay a szabadságharcban ugyan részt vett, de az azutáni életvitelében a magyar dzsentri legrosszabb tulajdonságait testesíti meg – ld. Lengyel Dénes 1968: 185–186; Bori Imre 1981: 379 –, amelyekkel Lippay eljut a hazaárulásig. Tihamér először egy csatajelenetben jelenik meg a regényrészlet narrációjában:

„A magyar huszárságot oldalba fogta a kozákok rohama. Szélső balszárnyán az ezrednek egy fiatal főhadnagy vezetett, azt egy kozák dandár úgy találta homlokon, hogy nyergéből lebukott. Egy másik dárdadöfés a paripája szügyét érte, mire a csatamén megfordult, s elfutott a küzdtérről, magával hurcolva a kengyelvasba szorult lovasát, aztán ösztönszerűleg vágtatott egy rekettyés bozótig, ott végigvágta magát, de még akkor is vigyázott rá, hogy a lovasát maga alá ne gázolja.” (1. Hősök harca. Jókai 1968: 6–7; a továbbiakban csak lapszám.)

Második ábrázoltsága a hadat kísérő markotányosné, Katka szempontjából van leírva, aki az egész legénységet ismerte, a főhadnagyot is, akivel táncolt, és aki „csak úgy szórta a bankót”, és akinek vélt holttestét megvédi:

„De legjobban ismerte azt a szélről lovagló főhadnagyot; annak még a családi nevét is tudta. Tegnap is vele táncolt a bivouacon a »Hajja cica, kis Katica!« nótájára. Az ám csak úgy szórta a bankót. Mikor elrobogott mellette a délceg dalia, utána kiáltott: »Éljen Lippay Tihamér!« A tiszt meghallotta, s szalutált feléje a kardjával. […] Látta, amint azt a szép huszárhadnagyot egy kozák dárda homlokon találta, s kiüté a nyergéből, aztán a megsebesült paripája magával hurcolta végig a mezőn, s összerogyott a bozótban. […] a markotányosné, a szekerét otthagyva, ahhoz a bozóthoz kezdett futni, ahol Tihamért lovastul elbukni látta. Futtában a lengyel ágyúüteghez érve észrevette, hogy egy csoport rongyos alak megelőzni készül a ragadozó madarakat. Ezek az orosz tábort kísérő báskírok voltak, kik az ütközet után, rejtekeikből előbújva, hivatásuknak tárták a csatatér halottak kifosztogatni. Már közel jártak a bozóthoz, ahol Tihamér feküdt.” (2. A markotányosné. 9–11)

A következő, Lippayra vonatkozó közlésben új szereplő jelenik meg, akinek a markotányosnál közelebbi kapcsolata van vele:

„A legenda azt tanítja, hogy mikor a hét tőrrel átszúrt szívű Szűzanyának szeméből egy csepp könny kicsordul, s az ráhull szívtől szakadt fiának halálos sebére, az egyszerre föléled halottaiból, és életre támad.

Ezért a csodatevő könnycseppért imádkozik naphosszant egy kétségbeesett nő. A főpap unokahúga, a szép Natália. Az ő vőlegénye volt az a délceg huszárhadnagy, Lippay Tihamér.” (3. Az archangeli csodatevő szentkép. 12–13)

Negrotin Kámér százados („a mi lengyelünk”) más helyzetben látta Lippayt, el is mondja a Natáliának:

– Negrotin! Hol van Tihamér?

Alig hallható a felelet.

– Elesett a csatában.

– Hazudsz! Nem igaz! Az lehetetlen!

– Én láttam, közel hozzám, amint egy kozák dárdája leüté a lováról.

– Nem tudtad megvédni?

– Én megöltem a gyilkosát; de őt elhurcolta a lova a csatatérről. (3. Az archangeli csodatevő szentkép. 15)

A három szereplő – Katka, Negrotin, Amália – együttes megjelenése és cselekedetei megmentik a sebesültet:

Éjjel volt már; de az égő fenyőerdő bevilágította a tájat, Negrotin jól tájékozva volt.

Katka is észrevette a közeledőket, s messziről kiabált eléjük:

– Ide, ide kapitány úr! Szép kisasszony! Itten van, akit keresnek!

Natália sikongatva futott a bozóthoz, ahol vőlegénye feküdt, térdre borult-mellé, csókjaival élesztgeté, s ölében tartá a fejét, amíg a borbély a sebét bekötötte. Hanem aztán gyorsan menekülni kellett erről a gyászhelyről, mert az égő fenyőerdőről meggyulladt a bozót is. A két leány, Natália meg Katka, felkapta a karjára a Tihamér tetemét, s futott vele a szekérhez, ott elhelyezkedtek. Natália tartotta a fejét, Katka a lábait az ölében. Negrotin egy gazdátlan kozák köpenyeget kapott fel, azt terítette rá, meg egy prémes kucsmát húzott a fejére. A borbély a kocsi mellett ballagott, a kapitány előresietett gyalog, hírt vinni a kastélyba Tihamér életben maradásáról. (3. Az archangeli csodatevő szentkép. 16)

Az ütközet utána a vezérek főhadiszállásán, az orosz hitvallású püspök palotájában is szóba kerül Lippay:

„Éppen belépett a prelátus. Értesítést hozott a sebesült Tihamér állapotáról. Már egészen eszméletére tért, levest is ivott, rá egy korty tokajit. Sebláza nincs. A törzsorvos azt mondta, hogy kapott sebe nem veszélyes.” (4. A haditanács. 18)

A püspök unokahúga sorsáért aggódva megbízza, megkéri Negrotint, hogy Amáliát védelmezze a jövőben, ugyanis Lippayról, a vőlegényről nincs kedvező véleménye:

„A cenzúra mellett is mennyi hazafias munka jelenhetett meg! Talán szebbeket, jobbakat írnak azóta a magyar költők és tudósok, hogy a sajtó szabaddá lett? Igenis, írnak lázító szózatokat, ocsmány pasquillokat, aminek költésében különösen kitűnik az én kedves fiacskám, a Natália vőlegénye.” (4. A haditanács. 23)

Ugyancsak jellemzi (finom célzással) a püspök Negrotinnak Tihamért, amikor a várható komáromi amnesztiáról beszél, amelyet a főhadnagy is megkaphat, mivel nem kívánja elhagyni a várat:

„[…] a várban levők mind amnesztiát kapnak, nemcsak az életük, szabadságuk biztosíttatik, hanem a vagyonuk elkobzásától is megmenekülhetnek. Lippay Tihamérnak szép ősi birtoka van a Felföldön. Értesz már engemet?” (5. A talány nyitja. 24)

Össze is foglalja a főpap, amit Tihamérről tart, és amiért Natália vagyonát a lengyelre bízza:

„A Rotschild-részvények elveszthetetlenek. Ez az egy biztos vagyona a húgomnak. Ezt én most mind teneked adom által. A te becsületedre bízom. Te nem szólsz erről se Natáliának, se Tihamérnak. Ne tudjanak ennek az összegnek a létezéséről. Higgyék, hogy az is elkoboztatott a többi kincseimmel együtt. Ha Tihamérnak adnám át, az egy év alatt elpocsékolná az egészet. Ismerem a gyönge oldalait. Natália kezében örökös családi civakodásnak lenne az alapia. Nálad |ó kézben lesz. Te, ha Komáromból kiszabadultok amnesztiával, ott maradsz mellettük mint jószágigazgató, házibarát, totumfac, s a nálad jól megőrzött pénzzel, mikor nagy szükségbe jutnak, mikor már főbelövésre kerül a dolog […]” (5. A talány nyitja. 26)

Lippay viselkedése sem megnyerő, katonatiszt volta ellenére már egy körözési nyomtatvány láttán megrémül:

„Amint az egyiket széttárta, Tihamér arca egyszerre elsápadt. Az a veres betűkkel nyomtatott kiáltvány az ő saját szerzeménye volt, melyben felhívja az ország összes lakosságát, hogy kapjon kaszára, fejszére a barbár ellenség leöldöklésére. Meglássuk, hogy egy millió kasza nem ér-e többet, mint kétszázezer kozák dárda, osztrák szurony? A neve is alá volt nyomtatva.

A másik nyomtatvány pedig Haynau Steckbriefje volt, melyben mindenki felszóllíttatik, hogy a mellékelt kiáltvány szerzőiét, ahol megkaphatja, ott letartóztassa, élve vagy halva kézre kerítse. Kétszáz arany vérdíj tűzetik a fejére. Ez már elég arra, hogy elrontsa a délutáni álmot. A felhíváshoz mellékelve volt a kipécézett személyleírása is. Alacsony homlok, körszakáll, világosszőke haj. Tihamért rögtön utolérte a hideglelés. A fogai vacogtak.” (6. Hosszú az út a sírból. 33)

Amikor sebesültként mentik Lippayt, Negrotin is mond róla jellemzőt:

„Negrotin a fülét vakarta.

– Nem tudom, hogy a mi pajtásunk kiállja-e a parasztszekér rázását: a hintón is sokat nyügösködött. – Ilyen volt teljes életében. Ha diákkorunkban egy ütést kapott, mindjárt jajgatott, hogy a csontját törték. No, majd gondoskodunk róla. Két szamár hátára egy hordozó ágyat kötünk, abba elhelyezzük Timárkát, semmi porcikája sem fog fájni.” (6. Hosszú az út a sírból. 47)

A Komáromba menekülők egy ideig egy tanyán húzzák meg magukat, itt javasasszony gyógyítja a sebesült Lippayt. A vén vajákos is véleményt formál Tihamérről (és Negrotinról is):

„ – Biz én nem is tudom, miért kell ennek megélni? Micsoda nyámnyila ember! Én a szájáról ítélek meg minden embert. Akinek ilyen kifordult ajka van, az mindig azt kívánja, ami nem szabad. Ezzel a legénnyel neked sok keserűséged lesz az életben.

– Szépen kérem, édes nénémasszony, ne mondjon rosszat a vőlegényemről, az nekem fáj.

– Jól van, no. Egy szót sem szóltam róla. De csak amondó vagyok, hogy ez a másik különb legény, az a szakállas. Nem vagyok boszorkány, jövendőmondó: de azt mondom, hogy az neked több szívdobogást fog okozni, mint a vőlegényed.” (7. A putriban. 67)

Az eseményemlékezetet a Jókai-regény lehetséges világában az első három idézett részben Lippayra vonatkozón három ábrázolási helyzetben is megmutatkozik. Az elbeszélő pozíciója az első: „egy kozák dandár úgy találta homlokon, hogy nyergéből lebukott” (1. 6–7). A következő a markotányos nézőpontjából való ábrázoltság: „Látta, amint azt a szép huszárhadnagyot egy kozák dárda homlokon találta, s kiüté a nyergéből” (2. 9–11). A harmadik eseményemlékezeti helyzet ismét az elbeszélőé narrátoré: „Az ő vőlegénye volt az a délceg huszárhadnagy, Lippay Tihamér” (3. 12–13). Ez a három szövegrész mint eseményemlékezeti tudásdarab összegződik a a regényalak katonai tevékenységére, pontosabban sebesülésére vonatkozóan. Erről a főtisztek is szólnak: „A törzsorvos azt mondta, hogy kapott sebe nem veszélyes” (4. 18). Ezeknek a tudásdarabok összeillesztése előnyös vagy hátrányos (jeleik: ⊕, ⊖) a szereplőre vonatkoztatva és aláhúzással megkülönböztetve az elbeszélő tudásközleményét:

1. 6–7 + 2. 9–11 + 3. 12–13 + 4. 18 ≈ ⊕ + (⊕ ~ ⊖) + ⊕

A regény olvasója a mű első hét részében először a markotányostól értesül egy olyan közlésben, amely előnyösnek vagy éppen hátrányos véleménynek is tartható Tihamérról: „Az ám csak úgy szórta a bankót” (2. 9–11) Később a püspök és a lengyel beszélgetése során tudható meg jellemének előnytelen megítélhetősége, amely a bankószórást visszamenőleg is előnytelen cselekvéssé teszi, és amely paszkvillusai és ősi birtokainak a várható komáromi menlevéllel való megtartási célja engedhet meg: „írnak lázító szózatokat, ocsmány pasquillokat, aminek költésében különösen kitűnik az én kedves fiacskám, a Natália vőlegénye” (4. 23), az allúzió meg is jelenik: „megmenekülhetnek. Lippay Tihamérnak szép ősi birtoka van a Felföldön. Értesz már engemet?” (5. 24). A püspök össze is foglalja Lippayról a véleményét: „Higgyék [Amália és Tihamér, hogy] elkoboztatott a többi kincseimmel együtt. Ha Tihamérnak adnám át, az egy év alatt elpocsékolná az egészet. Ismerem a gyönge oldalait” (5. 26). Mindezek a tudásdarabok együttesen hátrányos ábrázoltságot mutatnak a szereplőről:

2. 9–11 + 4. 23 + 5. 23 + 5. 24 + 5. 26 ≈ ⊖ + ⊖ + ⊖ + ⊖ + ⊖

A főhadnagynak nem éppen katonához méltó a tartása sem lelki, sem testi állapotában. Haynau Stecbriefjének olvasásakor „arca egyszerre elsápadt [… ] rögtön utolérte a hideglelés. A fogai vacogtak” (6. 33) – írja Jókai; Negrotin pedig a sebesült szállítása kapcsán mondja: „a hintón is sokat nyügösködött. – Ilyen volt teljes életében” (6. 47).

A regény négy szakaszra oszlik, az elsőben, A sírból visszahozva címűben az utolsó Tihamérra vonatkozó vélemény a javasasszonyé, aki (látszólag?) Lippayt külső jelekből ítéli meg:

Micsoda nyámnyila ember! Én a szájáról ítélek meg minden embert. Akinek ilyen kifordult ajka van, az mindig azt kívánja, ami nem szabad. Ezzel a legénnyel neked sok keserűséged lesz az életben” (7. 67)

Ezek az eseményemlékezeti megnyilvánulások az előző csoporthoz hasonlóképp hátrányosak:

6. 33 + 6. 47 + 7. 67 ≈ ⊖ + ⊖ + ⊖

Jókai a regény vizsgálatba vont részének lehetséges világában Lippayra ábrázolt tárgyiasságként mindössze három helyen tett olyan eseményemlékezeti megnyilvánulást, amilyet az olvasó saját tudásához köthet. A többi efféle a szereplők beszélgetése révén jelenik meg, és az ő világuk ismereteivel vannak összefüggésben. Jókai eredeti megoldása a szövegkohézió szempontjából, hogy ugyanazt az eseményt – Lippay megsebesülését – több regényalak is elmondja a saját eseményemlékezete szerint, mivel mindegyikről tudható, hogy van korábbi ismerete a katonai harcról, hiszen katona, markotányos, törzsorvos é. í. t. Hasonlóképp ugyanazt a jellemzést olvashatni a püspök, Negrotin, a javasasszony megnyilatkozásaiban. Ez az írói elbeszélő technika a tárcaregény tulajdonságaival is összevág, tudniillik minden folytatás igényel bizonyos tematikus önállóságot, amit jól mutatnak az idézett szövegdarabokhoz tartozó fejezetcímek is. Ugyanazt az eseményt vagy Lippay megítélését a regény ábrázolt valóságának más-más helyzetéből látva-szemlélve ábrázolja az író. Az idős Jókainak ez a szövegépítése, ez az eljárása a maga idejében újszerű és előremutatónak tartható.

Irodalom:

Beaugrande, Robert de – Wolfgang Dressler [2000.] Bevezetés a szövegnyelvészetbe. Corvina, Budapest. 126.

Bori Imre 1981. Két fejezet egy Jókai-tanulmányból. Hungarológiai Közlemények XIII. 4: 377–390.

Jókai Mór 1969. A mi lengyelünk. Akadémiai Kiadó, Budapest. (Jókai Mór összes művei. Regények 66. Kritikai kiadás.)

Lengyel Dénes 1968. Jókai. Gondolat Kiadó, Budapest.

Szajbély Mihály 2010. Jókai Mór. Kalligram Kiadó, Pozsony.

Fried István 2003. Öreg Jókai nem vén Jókai. Egy másik Jókai meg nem történt kalandjai az irodalomtörténetben. Ister Kiadó, Budapest.