A Bach-korszak tíz éve alatt Jókai nagyon sok novellát írt, a monográfiákban az olvasható, hogy ekkoriban a novellaírás jelentősebb volt a regényírásnál. Ez a sorrend a következő évtizedekben megfordult, a novellák száma lényegesen kevesebb lett. Ennek a csökkenésnek az a tény is oka lehet, hogy ebben az évtizedben fellendült a politikai élet, az 1849 utáni hosszú szünet után, 1861-ben végre összehívták az országgyűlést, s Jókai lelkesen csatlakozott a politikai mozgalmakhoz: sok újságcikket írt, sok beszédet mondott.

Regényeinek száma nem sok az 1860-as években, de ezek a történetek annál jelentősebbek: Szegény gazdagok, regény négy kötetben, 1860; Az új földesúr, regény három kötetben, 1862; Mire megvénülünk, regény négy kötetben, 1865; Szerelem bolondjai, regény négy kötetben, 1868. (1945 előtt Az új földesúr volt az iskolai kötelező olvasmány.)

Novelláinak csoportosítása változatlan, ugyanaz, mint az ötvenes években: a külföldi és a hazai tárgyú novellák két nagy csoportját különböztetjük meg. A külföldi tárgyú novellák is két csoportra bonthatók: európai és egzotikus novellákra, ezeken belül szerepelnek a török és az orosz tárgyú novellák. A magyar tárgyú novellák történelmiek, bennük őstörténetiek és magyar történelmiek; valamint jelenkori novellák.

Jókai novellái nemcsak tematikájukban, hanem stílusukban is igen változatosak. Ezt az állítást az alábbiakban egy egzotikus, történelmi, mégpedig török tárgyú és egy jelenkori, magyar tárgyú novellájával bizonyítom (a jelenkoron természetesen Jókai idejét, a 19. századot kell értenünk). A két különböző tárgyú és stílusú novella tehát Jókai sokoldalúságát bizonyítja, ugyanakkor mindkettőnek van mondanivalója a jelenkor számára: Jókai minden alkalmat megragadott arra, hogy emlékeztessen, vigasztaljon, buzdítson. (A Jókai-művek retorikai-stilisztikai elemzéséhez mintaként lásd korábbi írásaimat: Adamikné Jászó 2021a, b, c, d; az értelmezéshez pedig: Balázs és mtsai 1994, Balázs 2018, illetve: Balázsi–Kiss 2020).

A Kardvas és a Villám

„A novella címe két történelmi személyre, Timur Lenkre (1336–1405) és I. Bajazidra (1360– 1402) utal, tárgya pedig a kettejük között 1402-ben lezajlott ankarai csata, illetve az azt megelőző több mint egy évtized. Jókai találóan és képszerűen fogalmazta meg a kettejük közötti konfliktus lényegét: »A két hódító birodalmának sarkai összeértek«” – tudósít a kritikai kiadás, s alaposan tájékoztat Jókai forrásairól (Jókai 2014: 352).

A retorikai szituáció tehát a két hódító és a két hatalmas birodalom szembenállása, egy hatalmas ellentét.

Az 1863-ban publikált novella ideális hosszúságú, 32 oldalas, római számokkal ellátott tizenhat fejezetre van osztva. Szerkezete meglehetősen bonyolult, igaz rá az az állítás, hogy Jókainak vannak regényszerű novellái. Bonyolult eseményeket tár fel, ezért szerkezete is bonyolult, fraktálos (elágazásos), ugyanakkor előrehaladó. A XI. fejezet a seregszemle, a XII. fejezet a csúcspont: a csata leírása. A csúcspont kb. a kétharmadánál van a novellának, elhelyezése emlékeztet az aranymetszés szabályára: ez gyakori arányelosztás Jókai műveiben. Az utolsó, XVI. fejezet a rövid lezárás: Bajazidnak, a Villámnak temetése.

Bonyolítja a szerkezetet a retrospektív jelleg: a következménnyel, az ellentét megszűnésével, azaz a pusztulással kezdődik, majd visszatekintünk a megelőző eseményekre:

I. Az első rész a bevezetés: a jelen állapot leírása. Utolsó mondatai a tételek: „Amit lát, amit hall, az lelkének gyönyör! / A puszta sír! A föld siratja önmagát!” Az első mondat a győztes Timur elégedettségére utal, a második a szörnyű helyzetre. A novella maga ennek a kettős – mondhatjuk: szubjektív és objektív – tételnek a kifejtése, bizonyítása.

A bevezetés komor hangulatú. Szűkítő leírással kezdődik: először a tájat látjuk, majd a férfit: „Körös-körül, amennyire szem lát, egy bokor, egy kóró, egy pálma, egy fűszál nem lepi a mezőt; a láthatár egyik szélétől a másikig nem vet semmi árnyat a kelő nap előtt, csupán egy domb a puszta közepén, s egy férfi, aki a domb oldalán fekszik, könyökét azon négyszögű kőre nyugtatva, mely a domb elejére van ásva.” A férfiról nehéz eldönteni, hogy „valami kegyes zarándok, valami bölcs, valami nyomorék koldus?” Egyik sem, hanem Timur – a Kardvas, „kinek lábai alatt az Industól a Volgáig huszonhét ország népei nyögnek, a rettenetes Tamerlán!”

„Az a puszta Irán boldog földe; még tegnapelőtt Ázsia negyedik paradicsoma: ma sivatag.”

„Az a domb Abu Mozlim (iráni hadvezér, 750 táján) sírja, ki félmillió embert öletett meg hosszú harcaiban.”

„Az a bölcs, az a vándor, az a koldus, aki a síron pihent, Timur – a Kardvas.”

„Az a veres gúla ott a keleti láthatáron, az koponyapyramid, melyet kilencvenezer hadifogoly levágott fejeiből rakatott (ez is történelmi tény), –

az a mozdulatlan felhő a nyugati látkörön, az Szivász füstje, mely két nap előtt még százezer lakos városa volt, és ma ugyanannyinak sírja.”

„Ez a félelmetes döngés, sírás itt a föld kebelében pedig, ez pedig négyezer örmény harcos jajszava, kiket a győztes hódító élve behantoltatott, deszkákkal falaztatva ki sírjaikat, hogy halálkínjaik sokáig tartsanak. Azok sírnak fel a föld alól.”

Jókai anaforákkal (az) nyomatékosítja a felsorolást, ami félelmetes fokozás egyben, a csúcsponton megváltoztatja a névelőt, közelre mutató lesz (ez), a rémség csúcspontján van: itt, előttünk, a közelünkben.

A bevezetés tehát szűkítő leírással kezdődik, majd részletezése egy nagy fokozás, a lezárás pedig a kettős ellentétes tétel: Timur elégedettsége – a föld, az emberek fájdalma.

Mi vezetett ide?

Erre kapunk választ a következő fejezetben.

II. „Ahol két kard éle összeér, ott verekedés van. Két világfoglaló hogy férhetett meg egymás mellett?” Az egyik a már bemutatott Timur, a másik „a nikápolyi diadalmaskodó Bajazid”. (Az Olt Dunába folyó torkolatánál fekvő Nikápolynál 1396. szeptember 28-án I. Bajazid szultán legyőzte Luxemburgi Zsigmond magyar király kilencvenezer főnyi seregét.) Bajzid elfogta Aidin kánt, Timur kegyencét, s nem adja ki Timur követeinek kérésére. Ezzel a kérésmegtagadással kezdődik a két vezér nyílt konfliktusa. De közben egy bűvész kér Timurtól bebocsátást, akiről – miután lemossa magáról a festéket – kiderül, hogy Aidin kán. Megszökött, és mint kötéltáncos bohóc jutott el Timurhoz.

A következő három fejezet Timurról szól.

III. Timur a történészével, Shacheddinnel (létező személy, 1435-ben fejezte be Timur életrajzát) levelet írat a szultánnak, felszólítja, hogy adja vissza az elfoglalt városokat, s bocsássa szabadon Aidin kán fogva tartott családját. A válasz provokatív: jöjjön értük, ha szabadon akarja látni őket.

IV. Timur elhatározza Szivász várának ostromát (város Kis-Ázsiában).

V. Szivásznak százezer lakosa volt, köztük húszezer harcos, parancsnokuk a szultán egyik fia, Ertogrul. Az ostrom leírása következik: először indiai falmászókat küldött Timur a vár falaira, de ezeket elfogták. Ágyúkkal lövik az ostromlókat, az ágyúgolyók a falmászó indusok fejei. Timur utána alagutat ásatott, s ként égetett bennük, fojtó füstöt okozva. Elfoglalta a várat, mindenkit legyilkoltak. Ekkor temetteti a föld alá a négyezer örmény harcost. Itt kapcsolódik a történet a bevezetéshez. A történetíró az uralkodó kegyelméről ír, a valóság ellentéte kerül a „történelembe”. Ez a hazugság zárja le az első részt.

Ezután vált a történet: Bajazidot és környezetét látjuk.

VI. (Elágazás, azaz fraktál) Mária, Eleázár bolgár király lánya a szultán neje lett, szultána. Imádja Bajazidot, imádkozik érte, amikor a szultán a görög császár, Konstantinápoly ellen indul. A szálak összeérnek: „Mikor az ostromzár már be volt fejezve, jön Nikomédia felől a rémhír, hogy a bosszúálló Timur kihívását meg is pecsételé már. A dönthetetlen Szivász elesett, s a szultán legjobb, legvitézebb fiát leölte a győztes ellen. Bajazid rögtön felhagyott Bizánc ostromával.”

VII. Kitérés: Bajazidnak mindenki azt tanácsolta, hogy hagyjon fel Bizánc ostromával, s mentse meg Szivászt. Nem hallgatott a tanácsra, s miután Szivász elesett, magát hibáztatta. Abbahagyta Bizánc ostromát, átkelt a Pontuszon, s felkészült a bosszúálló harcra.

VIII. (Elágazás: fraktál) Visszatér a történet Timur Lenkhez. Végigpusztítja Egyiptomot, Szíriát, lerombolja Damaszkuszt, „a hedsret nyolcszáznegyedik évének derék nyarán átlépte az Araxes folyamát”. (Az Araxes Örményország legnagyobb folyója, Törökországban ered.)

IX. (Elágazás: fraktál) Visszatérünk Bajazidhoz. Mária el akar vele menni a harcba, látni akarja a dzsinneket (azt képzeli, hogy a férjén kívül nincsenek más férfiak, csak dzsinnek). Háromszor, három napon át kéri (meseszerű ismétlést olvasunk). A szultán végül beleegyezik kérésébe.

X. (Elágazás: fraktál) Egy üstökös jelent meg az égen. A két hatalmas sereg felkészült, a két vezér mindegyike saját javára magyarázza az üstököst. Elindultak.

XI. A seregszemle. Csibuk-abádnál találkozik a két sereg (Ankara melletti fennsík, itt volt 1402. július 20-án az ankarai csata). Bajazid vadászatot rendezett felesége örömére, de a forrásba beleölte magát egy megütött dervis, nincs vizük, támadni kell. (A dervisnek háromszor ad pénzt, de az mindig visszaadja: a pénzen Timur Lenk képe van, e miatt a varázslása miatt üti meg a dervist. Meseszerű a háromszoros ismétlés és a rejtélyes varázslat.)

XII. Hosszú fejezet a csatáról, az események csúcspontja. Az üstökös végig az égen van. A tatárok elpártoltak Bajazidtól, a szövetséges szerb vajda, Lazarevics megfutamodott, a csata elveszett. Timur végül beveti lovasait és harci elefántjait. Mária és a nők megrémülnek, menekülnek, Bajazid menteni akarja őket, elfogják.

XIII. (Elágazás: fraktál) Timur Lenk sakkozik kedves fiával. Kegyesen viselkedik Bajaziddal. A szultán megígéri, hogy nem fog megszökni.

XIV. Bajazid egy hamis levelet kap, szökési tervvel. Hisz a levélnek, szökik, s Timur áll előtte az alagút végén. Tulajdonképpen álnok, hamis módon megszervezte a szultán elfogását, majd halálát.

XV. Vasketrecbe zárja Bajazidot, úgy hordozzák a táborban. „A fegyveres csőcselék kacagott.” Bajzid átkot mond, fejét a vasrácsba veri, öngyilkos lesz.

XVI. A történetíró hazug szövege Bajazid pompás, méltó temetéséről. A történetíró, Shacheddin felolvasta Timurnak:

„És midőn Timur Dsihángir ellenségét legyőzte és elfogá: úgy bánt vele, mint testvérrel; asztalához ülteté, barátjának nevezte, fejedelmileg kitünteté, s midőn az idők rendi szerint Bajazid szultán megtért az ő atyáihoz, mint királyt temetteté el, s fejedelmi sírboltot emeltetett hamvai fölé. Dicsőség annak, aki mindent lát!”

Timur kedvelte a tudósokat, csillagjósokat, költőket, maga köré gyűjtötte, de megvetette őket. Lelke mélyén tudta az igazságot, de szüksége volt a kifelé mutatott képre, az „imázsra”. Az igazság a bevezetésben van megfogalmazva. A bevezetés és a befejezés ellentétben áll egymással, ez egyedi megoldás Jókai novelláinak szerkezetében. Általában visszakanyarodik a bevezetéshez – a romokhoz, a tájhoz –, így van a Shirinben, a Kelet királynéjában. Itt a kegyetlen valóság és a népnek beadott hazugság áll ellentétben, a felszín hazugsága a Faustina konklúziójára, vagyis a valóság elkendőzésére, a történelem meghamisítására emlékeztet.

A novellát egy csillaggal elválasztott mondat zárja le: „Az üstökös pedig visszatért és nem törte össze a földet.” Igaz, nagy csaták voltak hajdanán, de az élet mindig ment tovább. Vigasztalás a mának, a jelenkornak? 1863-at írunk!

Látjuk, hogy a novella két részre bomlik. Az első öt fejezet alkotja az első részt, a többi tizenegy a másodikat. Mindkettőt a történetíró megszépítő és hazug szövege zárja le. Emlékeznünk kell tehát az igazságra?

A novella érvelése és stílusa érdekfeszítő.

Tudjuk, hogy az összecsapás oka a két nagy birodalom ellentéte. Az összecsapás közvetlen oka a levélváltás: Timur követeli, hogy Bajazid adja ki Aidin kán családját, de Bajazid a kérést elutasítja. Ez a levélváltás az ürügy, a közvetlen ok. Mindig valamiféle ürügy robbantja ki a harcot. A mérgezett forrás is ürügy a harc elkezdésére. Bajazid elfogásának oka a szultána fölösleges jelenléte a csatatéren, s felesége megmentésének szándéka. A valóság mindig az, hogy van egy mély, feloldhatatlan ellentét, az igazi ok; a felszínen pedig ürügyek, gyakran kreált vagy véletlen okok. Kreált ok Bajazid megszervezett szökési kísérlete. Öngyilkosságának közvetlen oka a megaláztatása, az igazi ok a reménytelen rabsága.

Mi közünk Bajazidhoz?

„A hedzsef nyolcszázharmincadik évében történt az, hogy két hódító birodalmának sarkai összeértek; az egyik volt Timur, a másik Bajazid, kinek mellékneve volt Dsildirim – Villám.

Ugyanazon Bajazid, kinek neve egy másik boldogtalan nemzet évkönyvében is vérbetűkkel van beírva; amely nemzetet, akik nagyon kegyelmesek nevére emlékezni, még ma is magyarnak neveznek, – a nikápolyi diadalmaskodó Bajazid.” (Emlékezzünk: a nikápolyi csata 1396-ban volt.)

Minden bizonnyal érezhetünk valamiféle igazságszolgáltatást: nikápolyi legyőzőnket elérte a végzete. (Vajon működik-e mindig ez az igazságszolgáltatás? Levert szabadságharcunk nyomán is? Az író jelenkorában is? 1860-as évek adtak némi reményt, különösen az osztrákok vesztes csatái.)

A retorika három stílusnemet különböztet meg: egyszerűt, középsőt és fennköltet. Ezt a novellát nem jellemzi egészében a fennkölt stílus, végül is történelmi események elbeszéléséről van szó; de helyenként eluralkodik a szövegen. Az ötödik fejezet csúcspontját érdemes idézni:

„Csak négyezer örmény harcosnak hagyta meg Timur az életét.

Elég kegyetlen volt Ertogrulnak megígérni, hogy élve hagyja őket, s a szultánfit

sem öleti meg, amíg ő maga nem fogja kívánni.

És szavát tartá.

A négyezer örmény vitézt eltemetette élve, kifalazott sírokba; Ertogrult pedig

átadta rabszolgáinak, hogy fején koronával, nyakán aranyörvvel hordozzák körül

a táborban, s mutogassák a bámész sokaságnak, mint egy ritka vadállatot, mint

egy csodaszörnyet. Harmadnap maga kérte a szultánfi, hogy öljék meg. Timur

megadta, amit kért.

És amely napon ez történt, ő maga táborától távol, || azon pusztaságon, melyet

tábora letarolt, abban a temetőben, ahonnan ellenségeinek átka, kétségbeesése még

fölzengett; azon a síron, melyben Abu Mozlim, a kegyetlen, számol a sír férgeivel, ||

aludta át az éjt, | és amidőn megvirradt, táborának vezérei kijöttek hozzá a szivászi

sátrak közül, hogy az elfoglalt vár pompás rézkapuját lábaihoz tegyék.”

Az első négy bekezdés az egyszerű stílusú – ám ironikus – történetmesélés. Az utolsó az alakzatos fokozás, a fennkölt stílusú. A beékelés három, nagyjából egyforma hosszúságú összetett mondat (iszokólon), előismétlésekkel (anaforákkal) bevezetve; fennkölt stílusú ritmikus próza. A tördelt közlés azt is megmutatja, hogy az anaforás tagmondatok egyre hosszabbak:

És amely napon ez történt,

ő maga táborától távol, ||

azon pusztaságon, melye tábora letarolt,

abban a temetőben, ahonnan ellenségeinek átka, kétségbeesése még

fölzengett;

azon a síron, melyben Abu Mozlim, a kegyetlen, számol a sír férgeivel, ||

aludta át az éjt, |

és amidőn megvirradt, táborának vezérei kijöttek hozzá a szivászi

sátrak közül, hogy az elfoglalt vár pompás rézkapuját lábaihoz tegyék.

Érdemes a két világhódító levelezését idézni. Timur levele tele van alakzatokkal: költői kérdésekkel, anaforákkal, ellentéttel s végül egy retorikai példával – parabolával – zárul:

„Nem tudod-e, hogy Ázsia legnagyobb része fegyvereimnek s törvényeimnek

hódol? nem tudod-e, hogy hadseregem az egyik tengertől a másikig ér, s a föld

fejedelmei sort állnak kapum előtt? S mi a te büszkeséged? Az anatoli keresztyének

fölötti szegény diadalok? Azok felett győztél, mert a próféta kardja volt kezedben, s azt

megáldá Allah. De ki véd meg énellenem? Egyedüli védelmed a Korán, melynek

parancsait teljesíted, mint én. Légy bölcs, és ne vesd meg ellenségedet azért, mert valaha

kicsiny volt. Mikor a sáska megnő, hogy szárnyai megveresednek, akkor szembeáll a

verébbel, mely őt meg akarja enni, és megverekszik vele.”

Bajazid válasza sem volt különb: „Nem olvasá a hízelgő neveket Timur, nem nevezték őt Gurgánnak, Dsihángirnak, hanem nevezték országok rablójának, pusztai tolvajnak, féregnek, nyomoréknak, félembernek: ki egyik lábára sánta. És olvasá híre ócsárlását; fegyverei gúnyját; kérelme kicsúfolását, fenyegetései megvetését.” A válasz anaforákkal kombinált hármas ismétléssel zárul (a hármas ismétlések gyakoriak ebben a novellában, de Jókai egyéb műveiben is):

„Amit elfoglaltam, az az én országom; akit elfogtam, az az én rabszolgám.

Ha el akarod venni, jöjj érte.

Jöjj, és hozd magaddal milliónyi hadadat, a nyomorult nyíllövőket, kik edzett vitézeim

előtt mint polyva fognak szétszóratni.

Jöjj, és szemközt fogsz találni.

Jöjj, és háromszor légy nődtől elválasztva, ha meg nem jelennél előttem.”

A novella lezárása különösen kegyetlen. A XV. rész így kezdődik: „Timur nem volt közönséges kegyetlen ember, ki beéri azzal, ha vérben förödhet, s ellensége tagjait tördelheti össze. Timur költője, művésze volt a kegyetlenségnek. Neki mérges nyíl kellett, mely ellensége lelkébe szúr. Ő nem halottá, őrültté akarta tenni Bajazidot. / A szökési kísérlet után vastag ércrudakból kalitkát kovácsoltatott a fogoly szultán számára, abba záratta be.” Bajazid tűri a megaláztatást, háromszor ismétlődik „a szultán arca nem változott” megállapítás, azaz a fokozás részletei ezzel zárulnak. De amikor eléje vezetik az ittas, megalázott Máriát, rettenetes átkot mond, s öngyilkos lesz. Háromszoros ismétlés anaforákkal, egy nagy fokozás a rettenetes átok. „Timur Lenk maga is ittas volt; bor, győzelem és bosszú hármas mámorral tölték el minden idegét.” Végül: „Tamerlánnak több öröme nem volt ellensége dühében.” – A végső lezárás a történetíró hazug, megszépítő szövege.

Mit üzenhetett Jókai saját korának ezzel a tragikus novellával? A szultán legyőzött ugyan bennünket, de elérte végzete. Ez fog történni a jelenkor győzteseivel is, mert ez a sorsa a zsarnoknak.

S ezek után mit üzen az író a jelenkornak?

Jókai sírja a Fiumei úti temetőben (kép: BG)

Mégsem lesz belőle tekintetes asszony

Mikszáth ezt írja: „Úgyhogy Jókai, aki mindig rossz gazda volt, kedvetlenül látta csinos tőkéjének megcsappanását, s hogy azt visszahozhassa, kitervelte, hogy még egy harmadik lapot alapít a kettő mellé, egy a nép szája ízére szánt hetilapot, mely 1865-ben meg is kezdte pályafutását. Az Igazmondó név alatt, s »összeütését« Bakcsira bízta. Itt jelent meg mindjárt kezdetben a »Mégsem lesz belőle tekintetes asszony« című elbeszélés, egy valóságos zsuzsu, »Adatok a szabadságharc történetéből«, »Egy magyar honvéd« s más apróságok. A lap hamar elterjedt, mert eleinte, amíg megalapításakor Jókai is többet foglalkozott vele, s nem bízta teljesen másokra, jól volt szerkesztve, nem ama együgyű recept szerint, mellyel íróink a nép számára dolgoznak még ma is zsírtól csöpögő pórias nyelven, mely a nép durvább és körmönfontabb szólamaiból van összehordva. Az írók csak képzelik azt, hogy az megfogja a nép fiát, ha őt ily sujtásos nyelven szólítják meg, pedig ellenkezőleg van; nem szereti azt olvasni, lenézésnek veszi, hogy nem finomabban beszélnek hozzá, mikor pedig megértené amúgy is – sőt az úgynevezett »tőrülmetszett« nyelv nem is az ő nyelve, nem beszél úgy senki a nép között […] A tartalomnak kell világosnak lenni, tisztának, a nép eszéhez, fölfogási erejéhez igazítottnak” (Mikszáth 1910: 66–7). Mikszáth soraiból két fontos tényt tudunk meg: 1. a „Mégsem lesz belőle tekintetes asszony” című novella a népnek íródott; 2. „valóságos zsuzsu”, vagyis csecsebecse, kis ékszer. A népnek íródott, szép, tiszta stílusban, nincsenek benne a fennkölt stílusra jellemző alakzatok; de nem jellemző rá az ízléstelen népieskedés sem. A retorikai aranyszabály: „a tartalomnak kell világosnak lenni”!

Valóban a néphez szól a novella tartalma? (A szöveg forrása: Jókai 1896; Jókai 1992.)

Tételezzük fel, hogy egy, a népnek írt novellának olyan eseményeket kell közvetítenie, amelyek előfordulnak a mindennapokban.

Debrecenben járunk, a szabadságharc előtti időkben. A novella a szereplők – a két szomszédos hentes és családjuk – bemutatásával kezdődik: az egyik Kondor János, a másik özvegy Daczosné. Kondor uramnak lánya van, Sárika; Daczosnénak fia, Lajoska. A fiatalok természetesen szeretik egymást. Lajoska jó tanuló, prókátornak készül, de ez nem tetszik Kondor uramnak. „Hát csak azt értem, hogy nem szeretném, ha abban a városban, ahol én lakom, a leányomat »tekintetes asszonynak« hívnák” – mondja Daczosnéval vitázva. Büszke ember, nem venné szívesen, ha a lánya magasabb rangra tenne szert. Lajos azonban szorgalmasan tanult, letette az ügyvédi vizsgát, „tekintetes úr volt már a neve”.

„Ez történt 48 közepe táján.” A történelem beleszól a mindennapokba. Nemcsak beleszól, hanem választásra is készteti az embereket. Lajos beáll a seregbe, tüzér lesz, először a délvidéki, majd a felvidéki harcokban vesz részt. „Kondor uram aztán hordta haza a városházánál elfogott híreket az aggódó anyának, hogyan vonult Lajoska Szélaknánál föld alatti úton keresztül az ellenség lába alatt, ágyústól, seregestől? hogyan vágtatott fel torony irányában a branyiszkói hegyen? hogyan lőtte le – egy hajszál híján – Schlick tábornok fejéről a tollas kalapot a tarcali kápolna mellett? hogyan szerezte vissza Kápolnánál az ágyúit, miket már majd elvettek tőle? hogyan lőtt bele Isaszegnél az ellenség lőporos szekerébe?” Szélakna, Branyiszkó, Tarcal, Kápolna, Isaszeg – Lajoska minden fontos ütközetben részt vett. Ez a sorozat szinte jelképes: bátran állíthatjuk, hogy az egyszerű emberek, a nép fiai mindenütt ott voltak, mindenütt ők harcoltak. (A felsorolt csaták a szabadságharc fontos eseményei, melyekről Jókai külön-külön is írt novellákat.)

„Csodálatos idők voltak azok! Békés, munkához szokott jámbor polgárok fogták a puskát, a mangalétát, odahagyták műhelyeiket, búcsút vettek családaiktól. S elmentek messze földre – embert ölni.”

Lajoska emelkedett a ranglétrán, végül tüzér főhadnagy lett. Szerették volna hozzátartozói látni, de nem lehetett. „Végre aztán az a nap is elkövetkezett, melyen újra meglátták egymást. / Csakhogy az a nap már nem tartozott az örvendetes napok közé.”

A szabadságharc vége felé járunk, a honvédek visszafele vonulnak a muszkák elől, a felvidéki sereg vonul Arad felé (Görgei seregéről van szó). Debrecenhez közelednek. Lajos (elmarad a név becéző formája) tehát tüzér: „Mindennap ő fűt a muszkának ágyúval; őneki meg a muszka.” Egy órára hazalátogat, de ágyúdörgés hallatszik, mennie kell a csatába. Elkíséri Kondor uram, s Lajos tanácsokat osztogat neki: „Ha az ellenség beront utánunk, adni kell neki enni és inni, s majd odább megy. A csatatéren van, aki megfeleljen neki. Csak nem kell az embernek eszét elveszteni. Legyen apámuram nyugodt.”

„Augusztus másodika volt” (közel vagyunk a fegyverletétel napjához); a novella ezután a debreceni csata leírása, novella a novellában (belső mese): tüzérségi ütközet. A honvédek a túlerővel nem bírnak, visszavonulási parancsot hoz a futár. Lajos még végül lelövi a rá támadó orosz lovát. Hazamenekül, Kondor uram tanácsára beáll hozzá segédnek, beöltözik henteslegénynek. Kondor uram behív egy orosz tisztet ebédre; úgy okoskodik, hogy ha ott van a tiszt, a legénység nem mer garázdálkodni. Az ebédnél az orosz követeli, hogy a legény is üljön az asztalhoz. Azt mondják az orosznak, hogy a legény nem ért németül (ti. németül folyt a társalgás). Kiderül, hogy Kondor uram azt a tisztet hívta be, aki Lajossal harcolt, akinek lelőtte a szép lovát. A tiszt felismeri Lajost, s addig provokálja, míg Lajos elveszti türelmét: azt mondja az orosz, hogy franciákkal harcolt, mert a magyarok nem tudnak jól lőni. „Elhallgattam, kozák, hogy jegyesemet nyájas szavaiddal beszennyezted; elhallgattam, hogy gyávának neveztél; de nemzetemet ne gyalázd, mert azt nem tűröm el!” Végül a vendég bevallja, hogy ő nem orosz, hanem lengyel: Lajos szomorú lehet, mert vesztettek, ő is szomorú, mert győztek. (A lengyelek akkoriban orosz fennhatóság alatt voltak, ezért a tiszt nem örül az orosz győzelemnek.)

Lajos ügyvédből, majd vitézből lett hentes, s az is maradt. Nem lett prókátor. Így gondolkodott: „Akit a két keze el bír még tartani, az nem térdepel le a hatalmasok lábaihoz kegyelmi morzsákért. Idegen törvények, bélyeg, alázatos könyörgés, gyűlölt bírákkal való komázás nem egészséges gyomornak való. Leszek iparos, ami apám volt.” Végül Lajos ott maradt hentesnek, átvészelte a nehéz időket, s boldog ember lett. Megteremtett magának „egy kis független nyugalmat”. „És így Kondor uram csakugyan elérte, hogy leánya mégsem lett tekintetes asszony, amitől úgy borzadt teljes életében.”

A retorikai szituáció, vagyis a megoldandó probléma a túlélés, az életben maradás, de úgy, hogy megmaradjon a becsület. Ez a nagy kérdés. Erre a kérdésre az események, vagyis a kritikus helyzetek elmesélésével válaszol az író. A szerkezet az események egymásutánja, tehát lineáris (belső mesével). Az érvelés az egyes helyzetekben való helytállás, a mindennapi események közlése (viszonylag hosszú novella, ötvenhárom oldal). Ezt a mindennapiságot követi a novella egyszerű stílusa, azaz a témához és a tartalomhoz illő világos stílus.

Valóban a néphez szól a tartalom? Igen. Az üzenet: át lehet vészelni a nehéz időket, erre ad a novella megoldást, tanácsot. (Hasonlóképpen vészeltük át a negyvenéves szovjet rendszert, a kommunizmust.) A novella a kiegyezés évében jelent meg: mintha azt tanácsolná, hogy a mindennapi életben, a hétköznapokban is ki kell a sorssal egyezni.

A magyaroknak történelmük folyamán sokszor kellett berendezkedniük a túlélésre. Az emberek praktikusak, okosak, csöndesen irányítják sorsukat. Ez a praktikusság a túlélés záloga. Ilyenek a mindennapok. A harc is ilyen: Lajos tüzel az ágyúval, megsebesül, lelövik a lovát, megkeresi az elvesztett kitüntetését, parancsra visszavonul. Debrecen utcáin kozákokba botlik, összecsapnak, megmenekül, hazatér. Nincsenek látványos, hangos rohamok, csak praktikus lépések.

A részletek a környezetet adják vissza:

„Lajosnak elég ideje volt ütegéhez kiballagni, mely egy domb alatt foglalt helyet a balszárnyon; […] A tüzérek a földön szerteszét letelepedtek, a lovakat beállították egy magas szőlőgarád árkolatába.” Kénytelenek visszavonulni. Lajost üldözi egy orosz őrnagy, de sikerül kilőni alóla a lovát. Bemenekül Debrecenbe. „A város főutcái már ekkor meg voltak torlasztva minden fegyvernemű menekvők összezavart tömegétől. E tömegeken keresztül nem volt reménye Lajosnak ágyúihoz juthatni, miknek már azóta jó előre kellett járniok; azért egy mellékutcát választott, hogy mint aki igen jártas szülötte városában, majd eléjük kerül, mire a főtérre fognak érkezni.”

„Az volt a terve, hogy anyja házánál addig el fog rejtőzni, amíg az orosz sereg tovább vonul, s akkor majd fölkeresi a magyar tábort ismét.”

„Csak Kondor uramnak volt helyén az esze. Hiszen megmondta azt előre Lajos. Az orosz sereg nagyon erős volt. Ennek nem lehetett másképp lenni. Mármost csakugyan el kell őket fogadni; eléjük kell adni mindent, ami ennivaló, hadd egyenek meg első nap mindent; másnap aztán, ha nem lesz mit enni, majd odább mennek.”

Az emberek valóban így élhették át az eseményeket. A maguk életét olvashatták ebben a nagyszerű, sajátos tartalmú és stílusú novellában.

Nagy Miklós „Jókai egy elbeszélésének párhuzama a népköltészetben” című írásában idéz egy anekdotát Dégh Linda A szabadságharc népköltészete című művéből (Nagy 1958: 64): A debreceni henteslegény és az orosz tiszt c. történetet. Ebben is kiderül, hogy az orosz tiszt valójában lengyel. Nagy Miklós szerint a monda „inkább műköltői eredetű lehet”, vagyis Jókaitól került be a folklórba. Állítását a befejezésre alapozza. – Kell-e a folklorizálódásnál erősebb bizonyíték arra, hogy ez a novella valóban a mindennapi emberekhez szólt?

Két nagyon különböző novellát emeltem ki Jókai hatalmas és sokszínű novellaterméséből. Különböznek tematikájukban: A Kardvas és a Villám történelmi és török témájú novella, uralkodókról szól, a Mégsem lesz belőle tekintetes asszony a jelenkorban, a szabadságharc alatt játszódik, szereplői debreceni iparoscsaládok, főhőse egy debreceni henteslegény. A történelmi novella bonyolult szerkezetű: sok elágazás jellemzi; a magyar jelenkori témájú novella egyenes, lineáris menetű, de belső mesével. Különböznek stílusukban: a történelmi novella helyenként fennkölt stílusú, a debreceni témájú végig egyszerű stílusú. Közös bennük az a Jókaira jellemző magatartás: mindig szól a jelenhez, kapcsolatban van a közönségével, mindig vigasztalja, buzdítja, lelkesíti olvasóit.

Szakirodalom

Adamikné Jászó Anna 2021a. Jókai első, a szabadságharc előtti novellái. Retorikai-nyelvi elemzés. Magyar Nyelvőr 134–58. https://doi.org/10.38143/Nyr.2021.2.134

Adamikné Jászó Anna 2021b. Forradalmi és csataképek. Anyanyelv-pedagógia 5–22.

Adamikné Jászó Anna 2021c. Humor és retorika az irodalomoktatásban. Az érvelés humora Arany, Jókai, Gárdonyi és Móra műveiben. Anyanyelvápolók Szövetsége – IKU. Budapest.

Adamikné Jászó Anna 2021d. Egy novella retorikai elemzése. Jókai: A fehér angyal. In: Lózsi Tamás – Tóth M. Zsombor (szerk.): A jövendő tükre. Retorika a gyakorlatban – Gyakorlat a retorikában. Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága, ELTE Tanító- és Óvóképző Kara. Budapest. 63–80.

Adamikné Jászó Anna 2022. A Véres könyv és a leplező nyelv Jókai török témájú novellái az 1850-es években. Magyar Nyelvőr 308–32. https://doi.org/10.38143/Nyr.2022.3.308

Balázs Géza 2018. Az elbeszélés posztmodern jelenségei. A kortárs magyar irodalom néhány stílusjellemzője. Magyar Nyelvőr, 142: 415–427. https://nyelvor.mnyknt.hu/wp-content/uploads/142402.pdf

Balázs Géza – P. Eőry Vilma – Kiss Gábor – J. Soltész Katalin – T. Somogyi Magda 1994. Jókai-szótár. A–K, L–Z. Unikornis Kiadó. Budapest.

Balázsi József Attila – Kiss Gábor 2020. Jókai-enciklopédia. Szavak, kifejezések magyarázata és személyek, földrajzi helyek, történelmi események bemutatása. Tinta Könyvkiadó. Budapest.

Jókai Mór 1896. Virradóra. Jókai Mór Összes Művei. Nemzeti kiadás XLIX. A Révai Testvérek kiadása. Budapest.

Jókai Mór 1992. Jókai Mór összes munkái. 107. kötet. Unikornis Kiadó. Budapest.

Jókai Mór 2014. Elbeszélések 1863–1864. Ráció Kiadó. Budapest. Sajtó alá rendezte Rózsafalvi Zsuzsanna.

Mikszáth Kálmán 1910. Jókai Mór élete és kora II. Révai Testvérek Irodalmi Intézet R. T. Budapest.

Nagy Miklós 1958. Jókai egy elbeszélésének párhuzama a népköltészetben. Irodalomtörténeti Közlemények 1/64–5.

Olvasható a Magyar Nyelvőr 2023/1. számában: https://nyelvor.mnyknt.hu/147-evfolyam-1-szam/