Több mint huszonöt éve a Toldy Gimnáziumban Pálfi Ágnes a Mester és Margaritát olvastatta tanítványaival, és föltette a kérdést, hogy a Mester Pilátus-regénye vajon melyik evangélium szellemiségéhez áll a legközelebb. Hontalan Iván (az János) neve segítségül szolgálhat. És most, a könyvbemutatón, ott volt Pálfi Ágnes egyik tanítványa, aki emlékezett az órára. És azóta könyvalakban is megjelent a most már kifejtett elmélet. Pálfi Ágnes először a saját maga módszerére hívta föl a figyelmet.

Két fő útja van az irodalomismeretnek: az egyik, hogy meglévő megközelítések, előírások, minták alapján, a másik, hogy a mű mélyére tekintve, önmagából a műből bontsunk ki jelentést. Az első út lehet segítő, oktató szándékú, és persze szinte mindig ideologikus, a másik úton eleinte nagyon magunkra vagyunk hagyva, de mindenesetre mivel önálló fölfedezés, kreatív, élményszerű. Az első út elkötelezettjei az irodalomban linearitást és fejlődést látnak, és imádnak osztályozni (négy évtizede kánonnak nevezik az általuk kitüntetetteket, a többieket pedig félreteszik, elhallgatják). A másik út elkötelezettjei pedig általában nem kerülnek be az irodalomértelmezés fősodrába.

A saját, fölfedezői utat járó Pálfi Ágnes írja korábbi könyve bevezetőjében: „Kutatói érdeklődésem homlokterében az állt, hogy az elemzett művek epikai, illetve lírai (mikro)szüzséje és költői metaforikája miképpen válik olvashatóvá és értelmezhetővé a hozzájuk társítható asztrálmitikus szimbólumok analógiás nyelvezetének, elemi összetevőiben is képszerű jelkészletének segítségével. Kezdettől tisztában voltam vele, hogy ez a több ezer éves hagyomány Arany és József Attila művészi gondolkodásában nem olyasfajta tudatosan követett szabályrendszerként van jelen, amely mintegy >előírná< alkotásaik jelhasználati módját.” („Kortyolgat az ég tavából”. Arany János és József Attila mitopoézise. Cédrus—Napkút, Budapest, 2012.) Ebben a könyvben Arany János Vörös Rébék, Tengeri-hántás, József Attila Eszmélet, Medáliák című versét, valamint Bartók Cantata profanája motívumainak József attila költészetében való felbukkanását elemzi.

Most megjelent kötetében a világirodalom négy nagy alakját hozza össze a négy kanonikus evangéliummal: Hamletet és Don Quijotét, Don Juant és Faustot. Egy példa: fölfedezte, hogy Johannes Faustus alakjához minden műben a „jánosság” Skorpióra utaló attribútumai társulnak; s továbbgondolva, nem véletlenül jegyzi a hagyomány János nevével az egyik evangéliumot és a Jelenések könyvét. Don Juan pedig mindenben ellentéte Faustnak, benne a Skorpióval szembeni Bika képviselője rejtezik. Don Quijote és Hamlet ambíciója közös, mindketten ugyanazért az eszmei valóságért, ideális földi királyságért áldozzák életüket, ámde Don Quijote a „kizökkent Vízöntő” mintaképe, míg Hamlet az Oroszláné. S hogy jön mindez a Bibliához? A keresztény ikonográfia őrzi azt az asztrálmitikus hagyományt, amely a négy evangélistát az évkör keresztjére, a Bika—Skorpió és a Vízöntő—Oroszlán tengelyre helyezi.

A könyvbemutatót bevezető és záró Erőss Kinga (az írószövetség elnöke) kiemelte az irodalomismeretnek azt az útját, amelynek fő vonalát Várkonyi Nándor, Kodolányi János és Hamvas Béla munkássága jelenti; felhívta a figyelmet a rejtett, de kiolvasható jelentésekre, amelyekre példa Pálfi Ágnes eljárása, aki viszont többször utalt Pap Gáborra. Az estet vezető Szász Zsolt pedig fontos kiegészítésekkel, magyarázatokkal tűzdelte az elhangzó gondolatokat.

(Pálfi Ágnes: Ecce homo. Hamlet és Don Quijote, Don Juan és Faust a négy kanonikus evangélium tükrében (Cédrus—Napkút, 2025. Könyvbemutató a BAB-ART galériában, 2025. november 27-én.)