A hagyományos nekrológok igyekeznek megrajzolni az elhunyt személy pályájának legsarkalatosabb pontjait. A 2025 pünkösdvasárnapján 85 esztendős korában távozott néprajztudós Voigt Vilmosról szintén született méltó emlékezés, amely taglalja az ő páratlan pályafutásának főbb fordulóit. Jelen nekrológ szerzőjeként magam kivételes helyzetben vagyok: úgy emlékezhetem meg Voigt tanár úrról, hogy életemben csupán egyetlen alkalommal találkoztam vele személyesen – nem egykori tanítványaként, sőt nem is néprajz szakosként. Gondviselésszerűen, tervezetlen találkozások és azonos érdeklődési körök révén, egy hónappal a halála előtt volt szerencsém felkeresni őt a budai lakásán. Egyszeri találkozásunkból szükségképpen következik, hogy nem idézhetem fel emlékeimet vele kapcsolatban egykori szemináriumokról, konferenciákról, etnográfiai kutatásokról, tanszéki mindennapokról. Egyik utolsó vendégeként viszont én is megtapasztalhattam azt a hamisítatlan Voigt Vilmos-jelenséget, amelyet több rá emlékező részletezett már, s amelyből előttem is kibontakozott az ő hallatlanul széles látóköre, olvasottsága, emlékezőkészsége. S minthogy Voigt tanár úr maga hangoztatta találkozásunkkor, hogy az embert életében ünnepeljék, ne a temetésén – élcelődve az egy héttel később esedékes, 85. születésnapi köszöntés körüli előkészületi munkán, amelyet tettetett dühvel és egy legyintéssel egyszerűen „marhaságnak” minősített –, álljon itt egy rendhagyó nekrológ, amely egy első, egyszersmind utolsó találkozás emlékképei mentén megvilágítja egy iskolateremtő néprajzkutató komoly tudományos érdeklődését, értő figyelmét, szerteágazó, szilárd és bármikor előhívható tudását, nem utolsósorban sajátságos humorát.

Legutóbbi nyelvészeti kutatásom forrásául az Erdélyi Zsuzsanna nevével összeforrott archaikus népi imádságok szolgáltak. A népi vallásosság egyik legelhivatottabb, hosszú élete végéig heves szeretettel tevékenykedő kutatóját Voigt Vilmos jól ismerte, régi munkatársi kapcsolat fűzte őket össze, az egyik búcsúbeszédet is ő mondta tudóstársa temetésén. Noha vizsgálódásom nyelvészeti irányú volt, a kutatás nyilvánvaló néprajzi ihletettsége és Voigt tanár úr Erdélyi Zsuzsannához fűződő kollegiális viszonya indokolttá tette, hogy felkeressem őt, s faggassam bármiről, ami a vallási néprajz témája kapcsán felmerülhet – a találkozó Balázs Géza tanár úr közbenjárásával valósult meg.

Voigt Vilmos lényéből rendkívüli ember képe bontakozott ki előttem: agg kora, látásának romlása, visszavonult életmódja ellenére szellemében tökéletesen friss, idős úr fogadott az értékes könyvekkel, albumokkal a mennyezetig teli, ízlésesen berendezett tudóslakásban. Elméjének éberségéről vall, hogy részint három, előttem korábban nem ismert külföldi szerzőtől ajánlott a kutatási témában bizonyosan haszonnal forgatható könyvet, amelyeket azután a legapróbb részletekig (a körülbelüli oldalszámig) ismertetett. Lényeglátó figyelmét tapasztalhattam, amikor a következőkben rámutatott az interdiszciplináris kutatás legtöbb kérdést felvető gócpontjaira – pl. a népi fohászok további gyűjtési lehetőségeire, a szóbeli módon közölt imaanyag leírási akadályaira, a férfi imádkozók hiányának lehetséges okaira, a mnemotechnika eszközeire –, egyúttal feltette a voltaképpeni kutatási kérdéseim javát. Az Erdélyi Zsuzsannára – úgy folkloristára, mint emberre – vonatkozó kérdéseimre tiszteletteljesen, szabatosan, mégis részletesen válaszolt. S amint többen megírták Voigt Vilmosról, felmerülő kritikáját sem rejtette véka alá. A sok évtized alatt szerzett személyes tapasztalatai rendkívül színes információkkal egészítették ki az Erdélyi-féle gyűjtő- és kutatómunkáról általam tudottakat. Átfogó tudományközi tájékozottságát igazolja, hogy nyelvtörténeti szempontú kérdéseimet kiterjesztette, a teljes archaikus népi imaanyagra vonatkoztatta, a válaszlehetőségeket vázolta, az eshetőségek valószínűségét felmérte és ismertette, majd összegzett. Szóba hozta a görög nyelv passzív paradigmáját, a magyar törvénykezési szövegeket vagy éppen az Osztromir-evangéliumot. Mindezt rendre művelődéstörténeti kitekintésekkel gazdagította – ekként esett szó az archaikus népi imák műfaji kategorizációjának nehézségeiről a felfedezés idején, az 1970-es évekbeli, nagy lendületű református egyházi néprajzról, a protestáns kisegyházak vezetőivel való viszonyáról, a Lajtha-csoport kutatási érdeklődéséről, Bálint Sándor halálának körülményeiről. Az ő méltán híres egyetemes tudása és a magam szárnybontogató egyetemista tudása közötti nagy távolságot semmilyen módon nem érzékeltette. Mindvégig ironikus megjegyzésekkel fűszerezett mondandójának világos vezetéséből, következetes felépítéséből egy ragyogó elmével megáldott és igen jellemes ember képe bontakozott ki.

Voigt Vilmos személyében tudós távozott a tudósok közül. Istentől kapott tálentumait – kiváló nyelvérzékét, tudásszomját, jó tollát – messzemenően kihasználta, feladatát teljesítette. Az utókor, ha imádkozik érte, bízhatik abban, hogy Voigt tanár úr számára „A pokolnak ajtaja bé leszen pecsételve, És a mennyországnak az ajtaja ki lészen terjesztve…”

Requiescat in pace!