MÁJUS 20-ÁN 14:30-KOR ÜNNEPÉLYESEN ÁTADJÁK A TIHANYI APÁTSÁG MELLETTI PÜNKÖSDI LIGETET. BALÁZS GÉZA BESZÉDÉT EZT KÖVETŐEN ITT KÖZREADJUK. ELŐTTE KORZENSZKY RICHÁRD ÍRÁSÁT KÖZÖLJÜK.

Van egy álmom… Van egy vágyam. Egy olyan hely, ahol minden arról beszél, hogy mi, különböző emberek együvé tartozunk. Álmodom egy ligetről, ahol az ember csendben járkál, látja a csillogó víz tükrét, amely egybeér a végtelen éggel. A Balaton partján. Tihanyban. Ahol az első magyar szavak felbukkannak az Alapítólevél latin szövegében. A mi szavaink. Amelyekkel néven nevezzük a mogyoróbokrot, a körtvélyfát, a Fehérvárra vezető hadi utat…

Számtalan turista, különböző nyelvű, megfordul ezen a helyen, és rácsodálkozik az ember alkotta művészetre, és nem tud szabadulni a végtelenség vágyától, látva a nem ember teremtette világ csodáit.

„Kezdetben volt az Ige.” (Jn 1,1)

„In principio erat Verbum.”

„En arché én ho Logosz.”

Mindenek kezdetén ott volt a teremtő Szó, amelyben – akiben – kimondja magát maga a Teremtő. S vajon megértjük-e? Szót értünk-e? A bábeli nyelvzavar szimbolikus képe a Bibliának. Az eddig egymást értő emberek gőgjének, beképzeltségének következménye – nem akarják elfogadni a fölöttük álló isteni hatalmat. Párhuzamos a paradicsomi elbeszéléssel, ahol az Isten teremtette rendet elfogadni nem akaró ember kiűzetik a Paradicsomból, és otthontalanná, hazátlanná válik.

Egymás elfogadása, megértése hozzátartozik az embermivolt lényegéhez. Labirintussá válik a világ, amikor nem értjük egymást. És otthonná, igazi hazává, ahol a különbözőségek mintegy megszűnnek. Nem úgy, hogy feladjuk önmagunkat, hanem úgy, hogy elfogadjuk egymást. A bibliai vízió Izaiás könyvében így hangzik:

„Akkor együtt lakik majd farkas a báránnyal, párduc a gödölyével…” (Iz 11,6–7)

Pünkösdi csodára van szükségünk. Amikor pártusok, médek, elamiták, mezopotámiak és a többiek mind saját nyelvükön hallják Isten csodálatos tetteit. A megértés, az egymás elfogadásának csodája ez (ApCsel 2,1–11). Amikor otthon érzi magát minden ember. Nietzsche írja a Vereinsamt (Elhagyatva) című versében, amelynek pontosabban ez lehetne a magyar címe: Otthontalanul. Vagy: Hazátlanul.

A varjúraj
Város felé surrog tova:
Hó lesz hamar –
Jaj, akinek nincs otthona!

(Képes Géza ford. – Friedrich Nietzsche: Vereinsamt)

A záró versszakban azonban arról szól, hogy „boldog, akinek van otthona”.

Mi a haza? Mi az otthon? Vannak nem kevesen, akik, ha ezzel a kérdéssel találkoznak, azonnal a nemzetállam politikai problémakörébe bonyolódnak. A haza, az otthon fogalmának mély dimenziója van, amely az embert létezésében érinti. Létezésében, s egyúttal érzelmi töltése is van. Nietzsche versének kijelentései ma is időszerűek. Jaj annak, aki hazátlan, s boldog, aki nem otthontalan.

Mennyien vannak, akik kényszerűségből vagy kalandvágyból elhagyják az otthont, a földrajzi környezetet! S magukkal visznek valamit. A kivándorló és az emigráns magával viszi a szellemi és kulturális örökséget, magával viszi az anyanyelvet, és ezáltal megment maga számára egy darabot az otthonból. Így az anyanyelv és a haza egyre inkább összefonódik. Az otthon, a haza nem választható el a megértéstől, az elfogadottságtól.

„Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel

egy egy bokor, nevét is, virágát is tudom,

tudom, hogy merre mennek s kik mennek az úton…”

(Radnóti Miklós: Nem tudhatom)

„Mondd, van-e ott haza még, ahol értik e hexametert is?”

(Radnóti Miklós: Hetedik ecloga)

„Dörmögj, pajtás, egy sor Petőfit, / s köréd varázskör teremtődik…” (Illyés Gyula: Haza a magasban)

Van egy álmom, álom egy ligetről, ahol az ember eltűnődik a sorsán, és rádöbben arra, hogy mit jelent számára az anyanyelv. Jelenti az otthont. Jelenti a hazát.

(Képek: Balázs Géza)

A Magyar Nyelvőrben megjelent teljes írás itt olvasható: https://nyelvor.mnyknt.hu/wp-content/uploads/146413.pdf

Képek a Pünkösdi ligetben megszervezett anyanyelvi piknikről: https://mnyknt.hu/nyelvi-jatek-a-punkosdi-ligetben/

Meghívó az ünnepélyes megnyitóra: https://mnyknt.hu/alom-egy-ligetrol/